Vasárnaptól vasárnapig

  2010.02.14. 20:23

Hogyan írhatnék meg egy történetet, ami nem tőlem származik? Plágium.
Hogyan fejezzem ki azt, amit képtelen vagyok reálisan látni...és érezni?
Hát tudod mit? Megírom. Megírlak. Megírom magunkat. Le fogom írni a történeted.
A történetet, amit nekem találtál ki.

 

Hát persze. Hiszen az első pillanattól kezdve teljesen világos volt, hogy nem én irányítok. Észrevétlenül bűvölted ki a gyeplőt a kezemből...de hé! Hiszen nem is voltál a lovam. A hátadra kaptál és csak úgy nyargaltál velem, afféle igazi vadvágta volt ez. A nyereg sehol, a gyeplő nálad, a lábam meg kicsúszott a kengyelből. A talajt már rég elvesztettem akkor.

 

Érthetetlen szavak és hasonlatok és képek tömkelegével jellemezhetném azt, hogy tetszettem neked. Igen, mondhatjuk, hogy te is nekem. Tudod, helyes vagy...igazán jó pasi. Egy férfi, igazi, nem afféle szájhős. Inkább amolyan csendesen somolygós típus, az az egy pillantással mindent kifejező, és a mosoly, az a félhamis görbe a karakteres arcodon meg olyan, mint egy atomfegyver a szívem közepébe.

 

Kezdjük is az elején. Csípős, de száraz februári nap volt az a péntek, amikor találkát beszéltünk meg. Semmi konkrét, csak egy kis dumcsi, egy kis flört...egy kellemes este...kezdete. Én még bulizni mentem volna tovább – ha te úgy alakítod. Nem alakítottad úgy, de erre majd később kitérek. Party cuccba vágtam magam, a latex harisnya feszült a leopárdmintás, alig takaró miniszoknyám alatt, a dekoltázsom tekintélyes és kihívó parfümillattal kevert felhívás. Kabátban álltál, ahogyan én is, és csak az arcunk hivalkodott. Mosolyogtunk, és te követtél, de a kocsma, amit kinéztem tele volt. A fák közé sétáltunk, ráérősen és kényelmesen, azért, hogy lazításképpen te megsodorj valamit, amit nagyon szeretek. Nem is tudtam, hogy az elkövetkezendő – kínkeserves – egy hetemet sodorgatod értő, tapasztalt ujjaid között. Sétáltunk a havon és beszélgettünk, és úr isten, úgy megleptél azzal a nem várt intelligenciával és tájékozottsággal, ami belőled...sütött. Égetett. Séta közben(!) elkészült a cigi. Zöld, barna finomság, már messziről éreztem az illatát, de ezt nem mertem neked mondani. Hiszen olyan nagyra voltam a tapasztalataimmal, azzal, hogy mennyi mindent és mindenkit próbáltam és kóstoltam, és bizonyítani akartam újra...és újra. Feleannyira sem neked, mint magamnak. Sétáltunk tovább, és a cigi oda és vissza járt, éreztem az ízén, hogy ez most más, valami tisztább, valami erősebb – nálam – mint amit eddig megszoktam. Mégsem szóltam, laza maradtam.
Azt mondtad éhes vagy, és üljünk be valahová kajálni, én pedig bólintottam, egyre inkább fellazult bennem minden, amit eddig nagy gonddal összeraktam. Megnézted a harisnyám és a szoknyám, és meg is dicsérted. Én számítottam rá, hogy tetszeni fogok neked.
Arra már kevésbé, hogy amint forró, igazi metrós fülledtség éri az arcom végképp kikerül az irányítás a kezemből. Mosolyogni kezdtem. Majd nevetni. Végül alig tudtam visszafogni a vihogásom, jaj, de szégyelltem magam!
Hát még később. A helyiségben még melegebb volt. Alig álltam a lábamon, míg végül a szülinapos szobába támogattál, én pedig lecsúsztam a kényelmesnek aligha nevezhető fotelba...és elvesztem. Te a kanapén ültél, én a kólámat kortyolgattam, enyhítő józanságot remélve tőle – nem kaptam meg. Helyette csak beszéltem össze és vissza, és néha kitárulkoztam neked és elmondtam mennyire kínosan érzem magam.
Mosolyogtál és nevettél rajtam, és azt mondtad irigyelsz. Akkor még...akkor még nem értettem miért. Mint kiderült, neked kétszer ennyi kellene ahhoz, hogy így zuhanj szét, aprócska elemeidre, mint én akkor. Én a weekend-füves. Az idegroncs, megfelelési kényszeres... Ja, hogy ezt ki is mondtam?
Ki bizony. Te pedig nevettél és azt kérdezted, mit számít a véleményed nekem? Hiszen nem volt tétje...Semminek sincsen tétje, ami kettőnk között történik. Azt kérted élvezzem, és ha kell, hazaviszel. Hazavittél. Köszönöm neked.
Kétségek közt vergődtem még a haza úton is, hiszen nem értél hozzám, legfeljebb azért, hogy a lépcsőn támogass. Meg sem csókoltál.
És én úgy hittem, hogy lejárattam magam. Hogy éretlennek vélsz. Hogy...Nem tudom. Nem tudtam semmit. Most sem tudok.
A buszról leszállva a gyerekkori barátnőmmel találkoztunk, ő a barátját kísérte ki a buszhoz. Ironikus, nem?
Bemutattalak titeket egymásnak, és nagyon jól elcseverésztetek. Kínomban...el sem hiszem! Azt kértem tőled...azt...hogy...tekerj még egy cigit! Én veled akartam elszívni. Te megcsináltad, és a kezembe adtad, de aztán...elmentél. Megköszönted az estét, és azt mondtad nagyon jól szórakoztál. Bár nyílt volna meg alattam a kibaszott föld!
Én a barátnőmnél aludtam. A cigit nem szívtam el. Aznapra elég volt annyi. A francba, egyetlen dzsointtól órákra elvesztettem minden józan eszem, és nem emlékszem arra, hogy ilyen bármikor (az első igazán durva flashemet leszámítva...) előfordult volna.  Egyetlen, alig negyed grammnyi zöld fájdalomcsillapítótól. Az én green painkiller-em, ahogyan mindig is neveztem. Soha.
Másnap olyan kínt éreztem...korántsem akkorát, mint erre néhány napra, de ne rohanjunk így előre. Féltem. Nem tudom miért, de olyan baszottúl számított nekem a véleményed.
És aztán...aztán megnyugtattál. Elmondtad a véleményedet, igen. Idézhetlek? Jaj, hadd idézzelek...imádom, ahogyan beszélsz, tudod?
Persze, hogy tudod.
”Egy fiatal lány, akit nagyon betépettem, bár nem szándékosan...de jól viselte.” Ez volnék én? Még most is elpirulok.
”Ne sóhajtozz. Akkor sóhajtozz, ha majd mellettem leszel és hozzád ér a kezem, a szám...”
Forró leszek és nedves.
”Sokkolt?”
”Nem.”
Igen! Kérlek...mondd még!
Aznap nem találkoztunk, nem jött össze. Aznap este mással téptem be, és nem veled. Elszívtuk a cigidet és közben rád gondoltam, csak rád. Másét is szívtam, de az fele annyit sem ért...fele annyit sem.
Aztán jött a másnap. Te kijöttél elém a megállóba...és arcon pusziltál. Kétszer. Beszélgettünk, míg fel nem értünk hozzád. A szobád üvegajtaján hatalmas, cannabisos kendő volt terítve, magamban jót mosolyogtam rajta. Bocsánatot kértél, mert nem gondoltál bele, hogy ami neked kevés és megszokott, az engem teljesen kiüt. Hihetetlennek tűnik, hogy még ez is vonzott benned...?
Az ágyadon ültünk, te tekertél, és én néztelek. Közben beszélgettünk. Meséltél a lányodról, az életedről, amit magad mögött hagytál...elmesélted, hogy megbántad. S említetted, hogy vissza fogsz menni, és én már akkor is, csendesen szisszentem fel az ismeretlen és hirtelen fájdalomtól, mely a szívem közepébe mart. Vágytalak...istenem, mennyire vágytalak már!
Azt hittem már sosem érintesz meg. Az a nadrág volt rajtam, amelyiket én magam alakítottam át, a lábszárán két-két negyven centi hosszú cipzár, a jobb combján egy huszonöt centiméteres. Felcsillant a szemed, és bár kértem, hogy ne, mert dísz, te mégis elhúztad a cipzárt – ó, vajon melyiket? – és finoman megcirógattad a meztelen combomat. Örültél, hogy most nem viselek harisnyát, hát még én!
De aztán elhúzódtál. Szívtad a cigit, a csinos, fordított papírba tekert marihuánát, résnyire nyílt ajkakkal figyeltem, mikor bújik végre elő a szádból a füst...
”Gyere ide.” Kértél.
És magadhoz vontál, gyengéden szétnyitottad a számat...és én lassan és forrón szívtam ki belőled a füstjét. Újra. És újra. És újra.
Életem legcsodálatosabb csókját kaptam tőled. A legcsodálatosabb elsőt...és valahait. S egyből ráéreztél, hogyan kell hozzám érned. Vagy talán bárhogy is érintesz én jobban elszállok tőle mint a zöld füstödtől amit belémlélegeztél? Nem tudom. Talán sosem tudom meg...
De ahogyan a fogad a nyakamba vájt azt hittem menten megpusztulok belé. Szeretkeztem veled. Az az öt óra, amit együtt töltöttünk belém égett. A bőröm alá ivódott. Most is érzem.
És téged is éreztelek, és mindenütt érezni akartalak...a számban, a hüvelyemben, a...igen, ott is!
Szerettem a könnyeket, amiket kicsaltál belőlem azzal, ahogyan a hajamnál fogva hátra rántottad a fejem, ahogyan tövig a számba vezetted a férfiasságodat...és ahogyan az ujjad a csiklómhoz ért, és én elalélva és lihegve hasaltam rajtad, miközben a tenyered újra és újra a fenekemen csattant.
Imádtam. Minden fájdalmat és gyönyört, amit nekem okoztál. A köztes szüneteket, amelyekben azért szenvedtem, mert megszűntél érinteni.
Imádtam a saját szomorúságomat, amely rám telepedett, mert tudtam, hogy ez az egész semmivé foszlik majd.

 

Imádtam a búcsúnkat. Az utcánk végében, ölelkezve álltunk, és te azt mondtad, legszívesebben a kapualjban folytatnád...
Azt is imádtam, ahogyan megint hozzám nyúlsz a kabátom alatt. Tetszett, hogy mikor egy régi – fiú – ismerősöm látott meg minket, aki szintén velem egy utcában lakik, a távozása után te megkérdezted, hogy jó pasi-e, majd gyorsan hozzátetted, hogy nem vagy féltékeny.
Olyan jó volt megnyugtatni téged...még ha tényleg nem is voltál féltékeny. Mert nem voltál az.
”Menjél, Baba, mielőtt még elcsöppensz itt a bugyidban...”
És én mentem. És a kezeink úgy váltak szét, olyan lassú, ragaszkodó eleganciával, mint a filmeken a főhősöké.
Csakhogy ezt a forgatókönyvet te írtad meg. Én csak a statisztád vagyok. A bábod. De leszek a szeretőd, ha úgy akarod. A ribancod.

 

Hét méterrel lebegtem a föld felett. A hétfő vigyorogva köszönt rám...mocskos, szürke hétfő, de istenemre, úgy mosolyogtam, mint aki...be van tépve. De a mariuhána fanyar és édes illata már rég nem érződött. Csak a te illatod, a bőrömön.
Reggel, iskola előtt felmentem MSN-re, noha sosem szoktam. Miattad. Írtam neked, de nem válaszoltál.
Még mindig lebegtem. Délután suhantam haza, hátha fent leszel. Nem voltál.
Másnap sem írtál. És aztán sem, noha megbeszéltük, hogy csütörtök, vagy hétvége körül találkozunk.
Szerdára valóságos élőhalott lettem. Nem tudtam enni. Nem tudtam aludni. A gyomrom mind egyre kisebb és kisebb és kisebb lett. Megint írtam neked MSN-en, és te újfent nem válaszoltál. Tudtam, mibe mentem bele. Tudtam, hogy ez nem a tündérmese, ez itt a rideg valóság és mi csak egy férfi, meg egy nő vagyunk, akik jól érzik egymást. Tudtam, hogy úgy csinálod, ahogyan én szoktam csinálni.
Kegyetlenül fájt. Az egyik pillanatban zokogtam, és azért rimánkodtam csendesen, hogy keress, aztán meg elhatároztam, hogy elfelejtelek és töröllek az elmémből, mert velem egyetlen férfi sem teheti ezt meg.
A hangulatom az óra másodpercmutatójával változott.
Péntek délután több telezokogott zsebkendő után...felhívtalak. Hagytad csöngeni. Nem vetted fel. Valahol már akkor elhatároztam, hogy később rejtett számról foglak felhívni téged...
És ez nem is váratott magára sokáig.

 

Szombat este kegyetlenül lerészegedtem. Éppen azért, hogy meg merjem tenni...mert minden porcikámban éreztem, hogy igen. Fel fogod venni. És valóban, fel is vetted.
És a kedves, derűs, halálosan nyugodt hangod teljesen kiborított. Azt mondtad, amit akartam, hogy mondj. Hogy dolgoztál, és aludtál, és nem is voltál a gépnél, és, hogy majd holnap megbeszéljük, megbeszélünk mindent, hogy mi legyen és hogy legyen. És én szárnyaltam és tovább ittam, a barátaim szánakozó pillantásaitól kísérve.

 

És a kör bezárult. Most újra vasárnap van, és én egész nap vártam rád. Vártam, hogy felgyere, hogy beszélj hozzám. Ha nem akarsz többet látni, akkor csak azt a két szót mondd ki...csak mondj már valamit!
És...te mondtál. És a lelkem egyszerre békélt meg, és tört szilánkokra. De legalább békés szilánkjaiban hever a lábaid előtt.
Fiatalnak érzel. Talán mert az is vagyok?
Semmi komolyat nem akarsz. Miért, én azt kértem, hogy vegyél feleségül?
De kívánod a testemet.
Hát mondd...hogyan tagadhatnám meg tőled?