Nem kell ennek cím...

  2010.02.18. 22:11

Ha megkérdeznéd mi a fasz van velem, asszem egy szóval válaszolnék.
De mivel tőlem senki sem kérdezi meg mi a fasz van (jaj, az álszent mártír kurvaanyám, mindenki miattam aggódik, mióta itt ki vagyok e miatt a gyökér miatt (H) ) nem egy szóban fogok válaszolni.

 

Nem tudom, mik ezek a vackok, amiket mostanában írok. A lelkem olyan, mint egy gennygumó. Egy jól megtermett, fájdalmas, bűzölgő gennygumó. És a gennygumóval egy dolgot lehet tenni...ki kell nyomni.
És a genny fröcsköl és cseppen, és elárassza a világot.

 

Írhatok én akárhányféle hangnemben erről az egészről. Születhet még tucatnyi novella, valóban, hagyhatok még száz meg száz kis gennyes tócsát a lábaim nyomán...Akár regényt is írhatnék belőle. Senki sem olvasná el. Ugyan kit érdekel egy felnőtt-komplexusos (önbizalom hiányos, lecsúszott, zülledék, füves-alkesz etc. etc. ) kis tini csaj nyomora?

 

...és mégis amikor végre megláttalak, nem tudtam hová tenni az érzést. Lelkiekben már felkészültem rá, hogy esetleg egy hűvös sziával üdvözölsz. De oda hajoltál és finoman a számhoz érintetted a tiédet. Jól esett.
A gyomrom persze kavargott, mint mindig amikor találkozunk. Megszoktam és elviselném a jövőben is...Ha ez az ára, ezt igazán megfizetem. Bár attól tartok, ennél jóval többről van szó.
Arra eszméltem, hogy megint az ágyadon ülök, fűzőben és farmerban, és te a dekoltázsom simogatod, mintegy mellékesen, miközben beszélgetünk. Ha nem én ülök ott veled szemben, az érintésedtől és a tekintetedtől elgyengülve, el sem hiszem, hogy tényleg megkérdezted volt-e egyéb kalandom rajtad kívül a héten.
Igazából nem néztem rád miközben feleltem, úgyhogy nem tudnám pontosan felidézni a helyzetet és a szituációt, nem tudom hogyan reagáltál, és, hogy leszűrted-e mit is érzek én, miközben erre válaszolok neked...
De arra tisztán emlékszem, milyen keservesen csúszott ki a számon a visszakérdezés. „És te?”
És te mosolyogtál. Rohadj meg!
Elmeséled kivel kúrsz, hogyan kúrsz, és, hogy kivel és hogyan akarsz kúrni a jövőben és én ne tépjek be?!
Pedig annyira nem akartam szívni...annyira biztos voltam benne, hogy most nem fogok, hogy elfogadtam a vodkát.
Aztán már nem is beszélgettünk. Csak úgy ittam magamba az érintésed, az illatod, jobban élveztem azt, ahogyan a csípőmbe markolsz és ahogyan belém harapsz, mint magát az aktust. Na jó, ez így nem igaz. De mielőtt igazából belém hatoltál volna még így hittem.
Egyszerűen szenvedtem a vágytól, akartalak, végre, mindenestül...és te eltoltál, és azt kérted tőlem, hogy karmoljalak szét, miközben tekersz. Csak úgy, időhúzásnak.
A francba! Hát persze, hogy elszívtam veled...Túlságosan szeretem a füstös csókjaidat. Túlságosan is...
Rövid szüneteket tartottunk, és te elmondtad, hogy megtaláltad a fülbevalómat. Igen, ez most jött a képbe, a tudatom mélyén lappangott, valahol érdekelt és valahol nem, ugyan mit számít a hetedig fülbevalóm...? Majd lesz másik, vagy ha nem, hát nem. De te megtaláltad. És elfelejtetted visszaadni. És a buszmegállóban csak annyit mondtál...
”Majd egy hónap múlva megkapod.”
És én repültem...szó szerint, jah. (meg edzésen is, full bekészülve, igazán nem tudom, hogyan éltem túl azt a másfél órát)
Az alkohol és a fű együttesen különleges hatást gyakorol rám, tudtad?
Nálad nem különlegesebbet. Bár nem vagyok prűd...mégis, sok dolgot tettem meg tegnap délután veled, amit mással még sohasem.
Miért van az, hogy amikor veled vagyok már nem az számít, hogy van-e orgazmusom, vagy, hogy nekem jó-e? Miért akarlak mindenáron annyira de annyira kielégíteni, mint még senki más (val’szeg ez nem fog sikerülniJ), miért akarom annyira, hogy neked jó legyen?
Teljesen elveszed a józan eszem. És jó, hogy bántasz és mégis vigyázol rám. Összetörsz, de aztán valahogy mégis összeszedsz.

 

Dugtunk. Mindenféle pózban és intenzivitásban. Volt, hogy kegyetlenül fájt, úgy éreztem a méhem szakad ketté – bár történt volna így!
De akár fájt, akár gyönyört okozott, én éreztelek és nem érdekel milyen módon...de bennem voltál.
Aztán egyszer mégis csak eltörött valami...elvesztettem az erőmet, felszisszentem és remegve az alsó ajkamba haraptam.
”Ne így...ez nagyon fáj!”
Azonnal megálltál, megkönnyebbülten lélegeztem fel, lihegtem és verejtékeztem, de nem hagytál nekem elég időt. Magad alá préseltél, az arcod a nyakamba fúrtad, hátrafeszítetted a fejem és olyan hangon szólaltál meg, hogy a lélegzetem eltűnt a kettőnk közti, semmisé váló távolság hajtűkanyarjában.
”Még reklamálsz, hogy fáj?”
Ez volt az a pillanat az életemben, amely túlmutatott minden eddig megtapasztalt eufórián. A lelkem sikítva élvezett el, egyszerre élt át hüvelyi, klitorális és anális orgazmust.

 

Most pedig...ahelyett, hogy össze-vissza írnék és szenvednék és emlékeznék, csak annyit kérek tőled...hogy ne felejts el engem. Kérlek...ha visszajössz...keress meg! Én itt leszek és várni foglak. Nem akarlak majd kisajátítani, nem foglak korlátok közé zárni. Tudom, hogy veled nem tehetem meg. Ha nem akarlak elüldözni, akkor nem...
Nem fogok hisztizni, nem leszek féltékeny és nem kérem majd azt, hogy szeressél. Csak legyél velem, úgy, ahogyan akarsz.
Sosem fogod megtudni azt, hogy a szerelmesed lettem, de talán majd rájössz, hogy...engem nem csak megdugni, leszopatni lehet. Hanem szeretni is. De csak talán. És csak egy nagyon kicsit.