27.

  2010.08.29. 16:38

Andreas – noha nem tudhatta biztosan melyik is a valódi, szóval a mögötte álló Andreas akarata szerint az erdőben töltötték az éjszakát, a rozoga kis lakóautóban. Az ágyhoz bilincselt szerencsétlen – talán Dwight, de lehet, hogy valójában ő Andreas – már nem volt eszméleténél, ugyanis a szabad lábon lévő Andreas újabb nyugtatóadagot fecskendezett belé.
A lány a fejét fogta. Hányingere volt és elfáradt, már nem tudott logikusan gondolkodni.
Mi van, ha egyikőjük sem Andreas? – futott át az agyán. Mi van, ha Andreas valahol odakint szaladgál, ezek ketten meg teljesen hülyére veszik őt.
 - Gyere! – szólt neki az újdonsült vámpír szeretője. – Feküdjünk le…Hamarosan napkelte.
Annabelle az alsó ajkába harapott. Örült, hogy neki nincsen vámpírfogra, azzal az erővel akár át is lyukaszthatta volna a saját, eleven húsát.
Cseppet sem akaródzott neki lefeküdni a férfival. Amikor a kezek a testére siklottak megremegett és váratlan erővel taszította el magától Andreast.
 - Bocsáss meg – sütötte le a szemét. – Ma nem megy…
Várta a reakciót. A dühöt, a csalódottságot, az erőszakos kirohanást. Bármit. E helyett Andreas a szoba sarkában lévő összeeszkábált, ember méretű faládára nézett.
- Semmi baj – mosolygott a lányra nyájasan. – Elég időnk lesz egymásra, ha majd elérjük az úti célunk végét.
Annabelle szívébe mint egy jégcsap, úgy állt bele ez a kijelentés. Eddig eszébe sem jutott, hogy a férfinak kész terve van, s meg akar telepedni valahol. Ő azt hitte csak menekülnek majd vaktában. Titkon reménykedett is benne, hogy elkapják őket. Úgy érezte kezd megtébolyodni.
Andreas lassan bemászott a ládába. Közben szemeit le sem vette róla, de a pillantása olyannyira idegennek tűnt, hogy Annabelle volt az, aki előbb fordult el.
 - Jó legyél, amíg alszom – mondta a vámpír. – Ha felkelek éhes leszek… - nagyot ásított, s magára csukta a fedelet.
Annabelle zihálva rogyott össze a padlón, beleharapott a saját alkarjába, hogy elfojtsa a feltörni készülő sírást. El sem tudta képzelni mihez fog most kezdeni. Egyelőre várt. Fél órát, vagy kettőt? Az idő jelentéktelennek hatott a kétségbeesett pánik falai mögé zárva…s mégis, amikor az első napsugarak betűztek az ablakon, és megmelengették ragacsos arcát, az erő visszatért a lábaiba.
Andreas már nem kelhetett fel. De a másik…a másik még igen. S ő úgy szökkent talpra, mintha immár biztos lenne a dolgában. Bizonytalan léptekkel, de mégis töretlenül sétált át a másik szobába, ahol a fogoly helyezkedett el.
Ránézett az arcára. A szeme csukva volt, az arca még álmában, így, a gyógyszer hatása mellett is feszült. A mellkasa lassan emelkedett és süllyedt.
Nem lehetsz Dwight – gondolta a lány önkéntelenül, és újra lehunyta a szemeit. Még nem tudatosult benne az, amit tenni készült, de az elszántság, amellyel a férfi ágyát közelítette meg…Rémisztő volt.
Leült az ágy szélére. A matrac megnyikordult és besüppedt alatta. Andreas nem mozdult. Annabelle viszont igen, méghozzá egyenesen a férfi ütőerére tapasztotta hideg ujjait. Lassú volt a pulzusa a nyugtatótól. Olyan lassú, amilyen egy vámpíré nem lehetne a gyógyszertől…nem hathat rá úgy, mint az emberre. Hacsak nem óriási adagot kapott. Az sem lehetett kizárt.
Annabelle még tovább merészkedett. A mozdulatai kimértek és óvatosak voltak, úgy érintette meg a férfi arcát, mintha csalán közé nyúlna, valami leejtett aprópénzért.
Fel fog ébredni.
A lány megremegett, de nem állt meg. Megpróbálta gyengéden kinyitni Andreas száját, az állkapcsánál, megragadva az állát. Az nem engedett. Ekkor befogta az orrát, s a férfi ajkai engedelmesen résnyire nyíltak.
Annabelle vigyázva bedugta az ujját a szájába, hogy kitapintsa a fogsorát. Az annyira emberi volt, amennyire csak lehetett.
A lány megkönnyebbülten lélegzett fel. Hát igaz volt a megérzése. A szíve ugyanakkor hevesen kezdett verni a hirtelen felfedezés okozta adrenalintól. Cselekedni kellett. Azonnal.
Gyengéden pofozgatni kezdte a férfit. Nem használt. Fürdőszobát keresett, de a csapból nem folyt a víz…
Mielőtt megint pánikba eshetett volna, egy vödröt pillantott meg a fürdőhelyiség sarkában. Víz volt benne. Az örömtől ittasan halászott elő zsebkendőket a zsebeiből, benedvesítette őket, s már vitte is őket a – feltehetőleg igazi – Andreas ágyához.
Nagy levegőt vett. A vizes kendőt a homlokára, és a nyakára helyezte. Finom mozdulatokkal kezdte törölgetni az arcát, majd erősebben megrázta.
 - Ébresztő! – sziszegte.
A sötét szempillák megrezzentek, homályos kékség villant, majd csukódott újra a szemhéjak alá. Andreas aprót nyöszörgött.
 - Én vagyok az. Annabelle.
Andreas megmoccant.
 - Húzd el a függönyt – mormogta. – Bassza a szemem a fény.
Annabelle eszelősen elvigyorodott, legszívesebben magához szorongatta volna a magatehetetlen férfit.
 - Rendben – suttogta. Sietve elhúzta a függönyöket, a szobára félhomály borult. – Tudtam – motyogott közben. – Éreztem, hogy valami nem stimmel.
 - Semmi sem stimmel – mondta Andreas száraz torokhangon. – A rohadék vámpír… - a teste megfeszült, majd elernyedt. – Oldozz már el!
De a lány nem mozdult. Állt az ágy mellett és nézte. És tanakodott.
Andreas nagy nehézségek árán felemelte a fejét, de nem tudta sokáig megtartani. Kétségbeesetten bámult a lányra.
 - Annabelle?
 - Még nem – mordult fel az, tőle szokatlanul.
Várj még. Következetlenül rohantál el a másikkal is. És látod mi lett a vége. Meddig akarod még hagyni, hogy zsinóron rángassanak, mondd csak?!
És a hideg és a meleg egyszerre öntötte el a testét. Ez az a hang volt. A hang. A belső hang. Most tisztán és erőszakosan csengett a fejében. A saját hangja volt, mégis más lejtéssel szónokolt, valami brutális és határozott stílusban. Érezte, hogy az felülkerekedik rajta.
 - Annabelle…bíznod kell bennem!
Annabelle légzése azonban egyenletessé vált, az izgalom lassacskán elcsitult benne. Már csak ő volt, s a saját határozásai.
Most te vagy az úr. Mindkettő itt van, kiszolgáltatva. Az egyik megkötözve, a másik meg abban a dobozban. Tudod, mit művel a nap a vámpírokkal.
 - Tudom! – mondta ki hangosan, a szeme megcsillant a szoba sötétjében.
- Mit tudsz? – kérdezte zavarodottan Andreas.
Annabelle azonban válaszra sem méltatta.
 - Mert…-folytatta a férfi apró köhécselések közepette – azt tudnod kell, hogy a vámpír az a vámpír, amelyik ott volt. A Moldvánál.
Trent!
És akkor minden, minden, minden világos lett.
Trent az!
Hiszen ismerte őt. Ott, a folyóparton…a szemei. Ahogyan beszél…Bár a külseje nem volt nyilvánvaló számára. Mert Trent alakváltó volt! És ismerte Dwightot, elhozta neki a halálhírét is, hát persze, hogy ismerte, hiszen pontosan Dwight akart neki segíteni abban, hogy beilleszkedhessen abba a rémes kastélyba.
Trent…te tetű!
Minden, minden, de minden kis kocka a helyére került. Dwight hosszú ideig belőle, Annából táplálkozott, hiszen a vére különleges védelemmel ruházta fel. Nem kellett átalakulnia többé. És Trent…tudomást szerzett erről. Így hát elhatározta, hogy megszerzi őt magának. Azzal, hogy felveszi Andreas alakját.
Annabelle szeme Andreasra villant, s a szíve megtelt szerelemmel. Odalépett az ágyhoz és szenvedélyesen szájon csókolta a férfit, aki a döbbenettől lélegezni is elfelejtett.
 - Tudom, hogy te vagy az. De még…várnod kell egy kicsit. Még nem jött el az idő. Most okosnak kell lennünk, szerelmem.
Úgy festett, Andreas attól tart, hogy Annabelle megőrült. Zavartan húzta félre a fejét.
 - Engedj el – nyögött fel panaszosan. – Aztán kitaláljuk mi legyen.
 - Előbb el kell intéznem valamit – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Már tudom mit fogunk tenni.
Ez az. Vedd kézbe az irányítást. Tudod mi történik, ha kinyírod Trentet. Ha kirakod a napra azt a nyavajás dobozt, és porrá ég, akkor a rangidős vámpírok egy szemvillanás alatt a nyomodra bukkannak. Így sem vagy a kedvencük, de legalább úgy tudják, hogy meghaltál. Ha azonban szagot fognak, hogy egy társukat megölték, ráadásul kiderül, hogy te voltál…
 - Az csúnya lenne – bólogatott a lány átszellemülten. Andreas borzadva figyelte.
 - Annabelle, jól vagy?
Anna csak befelé figyelt. Csak a hangra, amit évekig elnyomtak és elhallgattattak. Most elpattant a szájpecek, és ő olyan szabadnak érezte magát, mint soha ezelőtt.
Tudod mit kell tenned. Használd fel a vérszopót. Erős a véred. Tudod, hogyan teheted az egész tested legyőzhetetlenné. Benned él. Engedd ki.
És Annabelle abban a pillanatban döntött a jövőjéről. Ki. Fogja. Engedni. A. Szörnyet.