Nem volt ez szerelem s teljes és tökéletes behódolás az első pillanattól. Talán épp ebben rejlett a lényege, az ereje, a mélysége. Olyan lassan, türelmesen és megdöbbentő profizmussal édesgetett magához, mint ahogyan az ember a frissen a lakásba került kismacskát. Meleg tejecske, kedvesség, játékosság.
Úgy is hívott mindig. Szolga Cicának. Az ő Kicsi Szolga Cicájának.
Észre sem vettem, csak akkor eszméletem fel, amikor már nyakig benne voltam – a menekülés lehetetlen küldetésnek tűnt. Nem is akartam elmenekülni. Eldöntöttem, hogy a gödör túl mély, én meg túl kicsi vagyok. Kicsi Szolga Cica.
Ám ne szaladjunk annyira előre. Azt hiszem mai, nagyjából tiszta fejjel, egy év távlatából már átlátom az akkori rózsaszín, bódító ködöt, amiben lebegtem.
Első körben udvarias volt, megnyerő és figyelmes. Nagyon figyelmes. Minden apró részletre odafigyelt, úgy olvasott belőlem, mint egy nyitott könyvből. A lelkem kellett neki, és meg is kapta – mert megszerezte. Eleinte minden nap felhívott, SMS-t írt, keresett. Gyakran találkoztunk, de soha nem csak úgy. Soha nem voltunk randizni, úgy igazán. Nem vitt moziba, nem mentünk sétálni. Mindig csak és kizárólag a játszadozás köré szerveződött az együttlétünk. Ez eleinte nem tűnt fel, valahogyan képes volt úgy csinálni az egészet, mintha ez nem arról szólna, hanem valami sokkal mélyebbről. Mintha tényleg akarna, tényleg fontos lennék neki. Megígértette velem, hogy senkivel nem csinálok semmit. Mert csak az övé vagyok, a kegytárgya, amit imád. Csalfa játszma volt ez az érzékeimmel, érzéseimmel…És olyan naiv voltam.
Még az sem volt elég gyanús, hogy soha nem ért rám hétvégenként.(Állandó jelleggel a munkájára hivatkozott.) Mindig hétköznap találkoztunk, gyakorta reggelre rendelt oda magához, mielőtt munkába indult. Én meg ugrottam, rohantam, repültem, de legszívesebben a zsebemből kaptam volna elő a teleportot…
Manipulált. Egy igazi, vérbeli manipulátorba futottam bele. A szavai, a mondatai, soha nem voltak őszinték – könyörgöm, még a kérdései is hamisságtól bűzlöttek, csak az én orrom volt túlságosan eldugulva a cukorillattól. Nem hazudott igazán. Csak csúsztatott, ő nem csak velem játszott, a szavakkal is mesterien bánt. Az ismerkedésünk legelején úgy gondoltam letisztáztuk a kapcsolati kérdést. Kérdeztem tőle, hogy van-e valakije, és azt felelte, szó szerint, hogy „Van lány, akivel találkozgatok.”
Mosolyogva mondtam, hogy hát igen, persze, nekem is vannak srácok, akikkel találkozgatok, s ez annyiban is maradt. Úgy hittem, hogy ez neki is azt jelenti, amit nekem. Laza flörtöt, tényleges találkozgatást, őgyelgést. Nem több éves kapcsolatot, közös lakással és tervekkel.
Rengeteg ilyen és ehhez hasonló csúsztatására ébredtem rá úgy, ahogyan telt az idő, egyre kevesebb időt töltöttem vele, s ez által kicsit kikerültem a hatása alól.
Igen, az idő előrehaladtával, ahogy már megbizonyosodott arról, hogy az övé vagyok, hogy függővé tett, hogy rohanok utána, mint egy kiskutya – egyre kevesebbet foglalkozott velem. Nagyszerű trükk volt. Minél kevésbé keresett, annál jobban tipródtam, annál jobban vágytam rá. Rettegtem, hogy elhagy, hogy rám unt, hogy nem vagyok elég jó neki, hogy talált mást, egy másikat, aki most az első számú kis kedvenc…
Persze ez már csak az után következett be, miután belementem a mi kis titkos, ki nem mondott alkunkba. Nagyon nagy árat fizettem ezért a megegyezésért. Soha nem mondta ki, én sem, de tudtuk mind a ketten.
Amikor nyíltan rákérdeztem, hogy van-e valakije, s ő Igennel válaszolt…
Én nem hagytam ott. Nem küldtem el a fenébe, ahogyan azt tennem kellett volna. Felhúzva az orrom úgy tettem, mintha új szabályokat fektetnénk le. Kijelentettem, hogy ezentúl azzal és azt csinálok, amit csak akarok – és ő nem kérheti rajtam számon. Rábólintott. De a szabályokat akkor is ő diktálta. A kedvenc mondata, nagyon gyakran használta, ha valamire rá akart venni…amitől máig a hányinger kerülget…
”It’s up to you.”
Egy nagy szart. A kezében voltam. És ezt ő is pontosan tudta.