További írásaim a www.sniffany.blog.hu és www.sniffanymesel.blog.hu oldalon találod. (Tartalmi okokból hoztam létre a második blogot.)

Édes kishúgom, Anna - A pöttyös bugyi

Zoé a ruhásszekrényt rendezgette, lezser, de csinos otthoni melegítőben. Próbálta kikapcsolni az agyát és kiüríteni belőle a munka és hétköznapi stressz újra és újra makacsul felbukkanó buborék-szerű gondolatfoszlányait. Csütörtök kora délután volt, mikor úgy döntött, lecsúsztat valamennyit abból a rengeteg túlórából, amit az utóbbi negyed évben vállalt be. Folyamatosan hajtott, ez idegrendszerére és a viselkedésére is kihatással volt, talán maga sem vette észre, vagy csak túl sokáig volt szingli ahhoz, hogy felismerje, miként hat ez a partnerére. Már amikor az éppen otthon volt, és nem az irodában töltötte a szabadideje igen jelentős részét. Valójában Gergő épp olyan karrierista volt, mint ő, a hónapok észrevétlenül teltek, miközben felváltva licitáltak rá egymásra, ki dolgozik tovább.
Zoé szórakozottan pakolgatta a felsőit, újrahajtogatta, szín szerint rendezte őket. Néhányat félretett, ezeket sajnálta volna kidobni, de tudta, hordani sem fogja őket többé. Átfutott rajta a gondolat, hogy esetleg megkérdezi Annát, tetszenek-e neki a ruhák.
Ujjai közé oda nem illő darab akadt. Egy aprócska, pöttyös bugyi, féltanga, akár az övé is lehetett volna méret alapján, de az az azonnal belé nyilalló éles ösztön jelezte neki; mielőtt még felfoghatta volna, mi is történik, hogy nem, a bugyi nem az övé. Zoé szeme összeszűkült, ahogyan két kezével szélesre nyújtotta az anyagot. A fehérnemű nem volt teljesen tiszta és ráadásul nem is a sajátja.
- Gergő, te hanyag idióta... – mormolta orra alá bosszúsan. Lehunyta a szemeit, felidézte magában az elmúlt időszakot. A logikus az lett volna, ha Gergő egy kolléganőjét, vagy egy random prostit hoz fel ide, míg ő nincs otthon. De Gergő egyszerűen nem volt az a típus, s Zoé jól tudta ezt. Intuíciója meg azt tudta pontosan, hogy milyen másik típusba tartozhat a választottja...
Acélos tekintettel meredt a fekete alapon fehér pöttyös, selyem masnival díszített kis bugyira. Annak fonákján egy kopott H&M logó halványodott. Az fix, hogy most már biztosan meginterjúvolja Annácskát az öltözködési stílusával kapcsolatban.
Előtte azonban még úgy döntött, egy kicsit megtréfálja a fiút.

Folytatás a www.sniffany.blog.hu oldalon

A Dohányboltos lány

Aznap, vasárnap is pont ugyanolyan szürke volt a város. Mintha csak Angliában élne, vaskos vakolat fedte el a kék égboltot, a nap azon a télen csak elvétve sütött ki. Kapucniját a fejébe húzva, zsebébe mélyesztett kezekkel csoszogott végig a Szív utca járdáján fekete fehér sávos melegítőjében. Egykedvűen nyomta le a Nemzeti dohánybolt barna keretes ajtaját és állt be a sor végére a szűkös helyiségben. Az óra vánszorgott, a sor gyorsan haladt. A pocakos, baseball sapkás Zsolti elharapott egy hellót, a kasszánál matatva fel sem nézve szólt oda neki:

- A szokásosat?

- Aha.

- Még valamit?

- Kösz, nem – rázta meg a fejét alig észrevehetően, s a doboz arany Marlboro máris helyet cserélt a zsebe mélyén lapuló jóelőre kiszámolt összeggel.

Az anyja tizenöt éve csak ezt szívta. Marlboro és rosé fröccs. Ez volt az esti programja, míg el nem szunyókált Edith Piaf elnyújtott, kesernyés hangjára a kanapén. A házat alig hagyta el, a bevásárlásokat kivétel nélkül szinte mindig ő, Aurél intézte. A fiú lassan befejezte a gimnáziumot, egyetemre készült, és minél közelebb volt a felvételik dátuma, annál többször jutott eszébe, mi lesz majd az anyjával, ha őt felveszik Bambergbe. Éppenséggel egy pesti főiskola is tökéletes lenne és talán egyszerűbb is, morfondírozott újra, mikor gondolataiba mélyedve tette meg a mindennapos útvonalat.
Az anyja a változatosság kedvéért mélyen aludt, mikor hazaért. Csendben letette a cigarettásdobozt a kiürült üvegpohár mellé a dohányzóasztalra és visszavonult elfüggönyzött barlangjába.

Folytatás a www.sniffany.blog.hu oldalon

Luxus Kiskedvencek - Fogadj Örökbe!

Ren idegenkedve, kissé feszengve állt a kereskedés bejáratánál. Még nem szánta el magát arra, hogy alaposabban körül nézzen, nemhogy az örökbefogadásra. Lopva pillantott körül. A helyiség barátságos, meleg színei és az egyenruhás, csinos eladó lányok szolid távolságtartása némileg oldotta benne a feszültséget. Mintha egy hétköznapi, talán pénzügyi tanácsadói, vagy utazási irodába érkezett volna, a helyiség kellemes, üzleties berendezése nem árulkodott a kínált szolgáltatásról. Kivéve talán a szemben lévő recepciós pulton elhelyezett prospektusok. Meg azok a képek a falon, amiről az ennivalóan édes, cica -és nyuszifüles lányok mosolyogtak vissza rá.

 - Jó napot kívánok! Szeretné esetleg megtekinteni a katalógusunkat? – invitálta beljebb a szűk, babakék, végig gombos, combközépig érő egyenruhát viselő megnyerő eladó hölgy udvariasan.
 - Azt hiszem, inkább… - kezdte tétován. Valójában mihamarabb túl akart esni ezen az egészen. Nem érdekelte őt holmi katalógus, sem a teljes kínálat. Csak választani akart egy példányt, egy igazán helyeset, ami elnyeri majd Hiroki Murai tetszését.
 - Ha élőben szeretné megtekinteni a kínálatunkat, erre tessék!
A hölgy a szomszéd helyiségbe vezető rövid, keskeny folyosó felé indult, Ren némán követte.
A szobában fél méter magas, párnázott felületű emelvényeken kíváncsi tekintetű pet lánykák méregették az új jövevényt. Apró farkinca csóválásukat leszámítva teljes nyugalommal üldögéltek tovább a helyükön, hol magukat tisztogatva rózsaszín nyelvükkel, hol meg a levegőbe szimatolva. Ren, bár nem viselt kölnit, érzékeny orruknak erőteljesnek érződött az idegen illat.
 - Ők itt az elit kiskedvencek. Felső árkategóriába tartoznak, de rendkívül jól neveltek, nyugodtak és a legújabb fejlesztésnek köszönhetően kiemelkedően magas intellegienciával rendelkeznek. Könnyen idomíthatók és taníthatók – magyarázta mosolyogva az eladónő.
Ren végignézett a csodás teremtményeken. Tekintete elidőzött egy cicafüles, hosszú farkú, macska kecsességű, kényelmesen elnyújtózó pet lányon, aki lustán, de élesen villanó szemekkel bámult vissza rá. Kiugró, szögletes arccsontja, elképesztően zöld, ravasz szemei és nyúlánk, valóban macska-szerű, ember lányhoz hasonlítva balerina alkata volt. A voucher nem fedezte egy ilyen előkelő lény költségeit, így gyorsan megszakította a szemkontaktust.
 - Lenyűgöző – ismerte el udvariasan. – Láthatnám esetleg a többieket…? – kérdezte óvatosan. A nő melegen mosolygott tovább.
 - Hát persze – intett, hogy kövesse.
A következő szoba süppedős plüsspadlóján két oldalt krómozott acél ketrecek sorakoztak. Ren arcára kiülhetett a döbbenet, mert a nő rögvest magyarázni kezdett.
 - Ne aggódjon! Ők is teljesen szelídek és kézhez szoktak. Rájuk van a legnagyobb kereslet, az ár vásárlóbarát, a petek minőségéhez és fejlettségéhez képest.
 - Értem – biccentette oldalra a fejét még mindig kételkedve. Ha valami elvadult pettel állít be Hirokihoz, búcsút mondhat a pénznek.
 - Egy kis nevelésre szorulnak, de némi odafigyeléssel és törődéssel gyorsan idomíthatók, aztán pedig hálás és hűséges kedvencekké válnak – biztosította a nő.
Ren erősen gondolkodva járatta tekintetét a ketrecek közt. Koncentrált, igyekezett minden pet lányt alaposan szemügyre venni. Hiroki kikötötte, hogy nyuszi és kutyalányra semmiképpen sem tart igényt, így az arcát izgatottan a ketrecnek préselő, tarka fülű, lelkes, vágyakozó tekintetű, farkincáját hevesen csóváló kutyus lány egyértelműen kiesett. Cicából több fajtájú és színű, még egy rózsaszín fülű és farkú, nyilván génmanipuláció útján létrehozott példány is akadt, aki kecses mozdulatokkal, száját nyalogatva kellette magát, egyszerre ügyet sem véve a tollpihékből álló macskajátékra, amit eddig unottan pofozgatott a ketrecben.
 - Neko nagyon jó választás. Eleven, élénk, játékos és… - a cicalány bagzó macskáéhoz hasonlatosan burrogott, mint, mikor a macskák hívják tavasszal a párjukat párzási időszakban. – Rendkívül aktív – mosolygott sejtelmesen az eladó lány.
 - Értem, értem – zárta rövidre Ren. Heikonak minden bizonnyal kedvére való lenne ez a rózsaszín fülű Neko pet. Közelebb lépett a ketrechez, hogy alaposan szemügyre vegye, nincs e rajta semmiféle rejtett tökéletlenség, vagy egészségügyi probléma. Neko ember testét hamvas, üde bőr borította, hibátlannak és fiatalnak tűnt. Mellei aprócskák, de nagyon szép formájúak voltak. Heiko elégedett lenne vele. Ahogy közeledett, Neko izgatottá vált, felpattant és a ketrec rácsához nyomult, két kezével rámarkolt a rácsra, szája résnyire nyílt, két heges szemfogát villantotta elő. Nem úgy tűnt, mint aki támadni akar, de kétségkívül a nyugtalanabbik fajtához tartozott.
 - Neko felettébb játékos, nagy mozgásigénnyel – magyarázta a nő.
Ren felsóhajtott. Ez az egész kezdett az idegeire menni, bonyolultabbnak tűnt pet lányt választani, mint egy szokványos háziállatot…
 - Szeretné megnézni a low-budget szekciót? - kérdezte óvatosan az eladó.
 - Nem tudom, jó ötlet -e.
 - Az alacsony árú petjeink sok extra figyelmet igényelnek - foglalta össze diplomatikusan a hölgy. - Némelyikük hajlamos harapni és karmolni, de megfelelő traininggel...
 - Azt hiszem, inkább innen választanék - vágott közbe gyorsan Ren. 
Hogy lecsitítsa gondolatait, sétált egy kört, háta mögé kulcsolt kezekkel. Most már az összes örökbe fogadásra váró pet lány előre nyomult, őt bámulta, némelyik nyüszítő hangot hallatott, mintha csak azt mondaná: „Engem, engem vigyél haza!”
Ren kezdte elveszíteni a hidegvérét. Kétségbeesve nézte a sok izgága pet lányt, már majdnem sarkon fordult, hogy majd visszajön máskor, vagy megnéz egy másik boltot… Persze az Tokyon kívül, egy messzi kisvárosban volt, s vajmi kevés esélyt látott rá, hogy ott jobb felhozatal várja majd.
Akkor tekintete megakadt egy fehér, mozdulatlan, szőrmefolton. Az egyik ketrec sarkában összekuporodva, egy apró fehér fülű róka lány lapult, hosszú, szép szőrű, lompos farka elegánsan tekeredett köré. Szeme zord, jegeskék csillogása egyáltalán nem azt sugallta, hogy azt szeretné, ha hazavinnék.
Ren hosszasan nézte, szép, enyhén hosszúkás fejecskéjét, pisze orrát és kifejezéstelen arcát tanulmányozta. Ő volt a legnyugodtabb, mind közül. Havasszőke haja finom hullámokban omlott le a vállára, két füle hegyesen kandikált ki hajkoronájából. Arca barátságtalan zordsága ellenére is elragadóan szép teremtmény volt.
 - Ő egy jóval nyugodtabb típusú, sarki róka pet – állt Ren mellé a nő. – Nem igényli a babusgatást, nem igazán játékos. Nem olyan szociális, mint a többi, de, ha őszinte akarok lenni, a legkevésbé problémás egyed.
Ren nem gondolkodott sokat. Szerette volna mindenféle közjáték és kötődési probléma nélkül megoldani ezt az egészet. Ő aztán nem akart cica pet lányokkal macska-egér játékot játszani és minden másodpercben ügyelve aggódni, nehogy valamit tönkre tegyen a lakásban, addig, amíg kénytelen elszállásolni magánál. Hiroki a hétvégén tér vissza a városba, csak addig kell vigyáznia a méregdrága házikedvencre. Aztán megkapja a pénzt, átadja a pet lányt, aki minél nyugodtabb, neki annál kevésebb fejfájást okoz.
 - Legyen.
 - Nevet még nem adtunk neki…
 - A fehér róka lányt választom – döntött és a pet lány tekintetében mintha félelem csillant volna. Ren hasonló félelemmel bámult vissza rá.

Folytatás a www.sniffany.blog.hu oldalon

Elfojtás

A lány, mint mindig örömmel várta a találkozót. Csinosan öltözött fel, de nem túl kihívóan. Túl régóta voltak már, túlságosan jó barátok. Olyasfajta barátság volt ez, amit nem szokás túl rövid szoknyával és ostoba kijelentésekkel pengeélre állítani.

Ennek tudatában, magában mosolyogva,a szobában szóló zene ütemére mozogva rendezgette a borospoharakat a sarokban lévő kerek kis asztalkán. Némi chipset szórt ki mellé egy tálkába, a zacskó zörögve ráncolódott össze, amint a kapucsengőt hallva ösztönösen markolt rá. Szíve kihagyott egy dobbanásnyit.
Az ajtóhoz sietett és magáról megfelejtkezve vetődött a nyakába. Egy pillanatra életre kelt köztük az a fajta kapocs, ami most is hazahozta hozzá,mint minden egyes évben. Néha többször is. Karjait köré fonva, szorosan ölelte másodpercekig, mintha nem lenne múltjuk, mintha csak a viszontlátás tiszta és örömteli érzését ünnepelné.
A fiú mosolyogva bontakozott ki az ölelésből.
Gyorsan helyre igazította magát, beinvitálta, borral kínálta és arról cseverésztek, milyen útja volt.
Ártatlan, szikrák nélküli eufórikus kötődés. Ha voltak is szikrák, már régszerte-szét pattogzottak és kialudtak a sötétben, a köztük lévő végtelennek tűnő térben.
Egyik téma követte a másikat, mint könnyen felfűzhető, színes gyöngyök a vörös fonálon. A levegő megfagyott egy kicsit, de csak egy lélegzetvételnyi időre, aztán könnyedén faggatta tovább a fiút arról a bizonyos lányról.
 - Hülye picsa – foglalta össze, miután végighallgatta. – Az ő vesztesége... – tette hozzá, némi empátiát mutatva. A fiú arcára fájdalmas árnyat vetettek az emlékek. Minden bizonnyal fontos voltneki az a hülye picsa.
 - Mindegy.
Elragadták az érzelmei. Közel lépett hozzá, túl közel, a fiú mozdulatlanná dermedt, ő  meg lábujjhegyre állt. Arcuk egy vonalba került, a fiú letette a poharat a kezéből, a lány szorosan markolta a sajátját, miközben egyszerre lélegeztek, szótlanul.
Tudta, hogy nem okos ötlet megtörni ezt a csendet, főleg nem így, nem ezzel, de nem tehetett róla, a szó ömleni kezdett belőle.
 - Tudod, ha nem lettünk volna ennyire hülyék és önzők, alakulhatott volna másként is. Én mindig nagyon...
 - Barátok vagyunk – fojtotta belé a szót. Dacosan nézett rá vissza, de hát az nem lehet, hogy ő nem érzi, vagy ha érzi, hát nem vallja be. És azt sem engedi, hogy ő valljon.
- Hány éve is?
- Már nem is számolom.
- Hát én azóta vágyom erre...
Odahajolt, hogy megcsókolja, ő erre válaszul olyan szorosan összepréselte a száját, hogy a lány csaknem elsírta magát a kétségbeesett szégyentől.
 - De én...
 - Barátok vagyunk – ismételte ridegen.
 - Én akkor is...

Folytatás a www.sniffany.blog.hu oldalon