Ősz

A vén falak zokognak

Ütemes dübörgés, mit dübörgés..?! Valódi égzengés kísérte a vadul dobogó lábak nyomait. Lefelé a lépcsőn. Bamm. Bamm. Bamm. Kíméletlenül ostromolta négy pár fürge gyerektalp az öreg fa barázdás vállait, mely végül csak megadón hajlott meg, amint közepére nehézkedve megálltak szusszanni egy másodpercre. Csak azért, hogy aztán tovább folytathassák végtelenbe nyúló csatározásukat egymással, s talán a makacsul őszbe kapaszkodó, náluk is gyorsabban rohanó idővel. Néztem kifelé a régi gyümölcstálat ábrázoló faldísz sötétített üvegén, amint orromat a befelé tökéletesen átláthatatlan mély-barna üveglapnak nyomtam egészen bepárásodott. Tekintetem mégis incselkedve csalta az innét igencsak haloványnak tetsző - bizonyára vidor és sugárzó - , kora őszi napsugár, egészen a magas mennyezetig nyúló konyhaablakig. Igen.. Mozdulatlan kék ég, az ember legszívesebben beleharapna. De ez már nem az az égbolt, mi nyáron gondtalanul nyugszik felettünk. Ezen ott úszkál a közelgő vihar ígérete, melegébe hűvös szeleket csempész a későre járó délután.
Meriel észrevétlenül került a két kicsi mögé. Puha járása már-már simogatónak érződött szegény, szegény, vénséges fagerendák gerincein. Megszűnt felettem porzani a plafon, elhalkult a recsegés, lágy kezei úgy kúsztak karjaikra, mintha legalábbis félne tőlük.
-Elég legyen. - Szólt halkan. Azok ketten csak fintorogtak, de a lány nem nézett rájuk. Két semmibe meredő azúrszín szempár, felszíne olyan zavaros, ha tenger volna, még a leghatalmasabb hajók is elvesznének benne nyomtalanul. Két, szállingózó barna folt jelent meg, s tűnt el azon nyomban a kékségben. - Ősz van... - Egész' vékonyka hangon, erőtlenül, vagy tán kétségbeesve motyogta maga elé e két szót a lehulló falevelek súlyát érezve.
-Ez az! Menjünk ki és hempergőzzünk meg az avarban! - Rikkantotta Tollemache, az elevenebbik iker.
-Az utolsó egy marha! - S a kis Palmer már szaladt is előre, megfeszült izmokkal, nehéz lábakkal késztetve rá az öreg házat, hogy lehullajtsa odafentről poros könnyeit.
-Ne menjetek ki. - Jelentette ki. Semmi parancsoló, semmi felsőbbrendű erő nem sugárzott nővéri szavaiból. Még csak kérlelésnek is gyenge volt. A fiúk meg sem hallották. - Nem értettétek? - Tette fel újból a kérdést, cseppnyit sem hangosan, de jóval több fenyegetés mutatkozott meg benne. - Hallgatnotok kell rám. Anya megmondta.
-Olyan unalmas vagy! - Palmer barna kobakja visszafordult, nyaka bagolymód kitekeredett nővére irányába. A kisfiú apja vonásait örökölte, kissé előreugró álla, markáns vonásai, s értelemtől fűtött csibészesen csillogó szemei mind az öregebbiket idézték vissza.
-Nem érdekel. - Felelte egyszerűen, semmitmondó szemei öccsére szegeződtek. - A házban maradtok. Értem?
-Nem értem. - Röhögött Palmer, ki szintén szőke volt és kék szemű, követve a család női sarjainak hagyományait.
Meriel bosszús sóhajtással jutalmazta csupán az élcelődőket. Bús melankólia lengedezte körül egész lényét, s látszólag cseppet sem izgatta mi zajlik körülötte.
-Menjetek fel a szobátokba játszani. Dolgom van. - Intett nekik felfelé, amerre a lépcsőfokok engedelmesen sorakoztak egymás mellett.
-De hát nincs is semmi dolgod. - Bátorodott fel újra Tollemache. - Az iskolád majd csak holnapután kezdődik. Még csak tanulnod sem kell! Sőt. Még szerelmed sincs. Sőt. Barátaid sincsenek. Nincs semmi dolgod.
-Ja! Csak nekünk parancsolgatsz. Ez szívás!
Megsemmisülten állt, abban a percben nyújtott egyszerre szánni való, és félelmetes ábrázatot. Ahogyan vállai előregörnyedtek, látszott rajta, legszívesebben maga előtt is a föld alá süllyedne szégyenétől, ezzel egyetemben dühös kis szikrák pattogzottak ki valahonnét belőle.. Nem, nem a szeméből, azt mindvégig figyeltem, az a két tündöklő valami egész' idő alatt olyan felfedhetetlen és rejtélyes maradt, akár az igazi vadtenger.
-Meg ne halljam, hogy még egyszer így beszéltek. Most pedig felfelé. Gyerünk.
Megijedtek tőle. Tolle és Palmer arcát eltorzította a pillanatnyi iszonyat. Szótlanul szaladtak fel a lépcsőn. Gyorsan eltakartam a szemem, mielőtt még több por hullott volna alá a rések közül.

Igazán régi építésű ház volt a McWithy rezidencia. Az utolsó szálkájáig fából készült, élő fából készült ház, békés kis család lakta. Két emeletét elnagyolt méretek jellemezték, akármennyi bútort vásároltak McWithyék, és a nagyasszony akárhány porontyot hozott a világra, sohasem tudták egészen belakni. Nem ismerték a titkát. A ház mindig üresen kongott. A hangos szó hosszas visszhangot vert a szúette, korhadozó falak között, senki sem értette, miért. Akárki dobbantott nagyobbacskát a kelleténél, mindig túl soká' zengett bele utána a tömörnek vélt fal.
Noha két emeletével bőven alulmúlta a helyi villák gazdag repertoárját, s a tárgyak egytől egyig régimódi nép jelenlétét tükrözték vissza, az egész faillat furcsa előkelőséget és eleganciát csempészett az ember orrába. Baldachinos ágyak, kockás terítők, a hatalmas ruhásszekrény szárnyait kitárva a szem szinte éhezi az abroncsos ruha látványát, s csalódottan kúszik tovább a tekintet a megannyi normális, hétköznapi, modern ruhadarab láttán.
Földszintjén helyezkedett el a házaspár hálója, étkező és konyha, valamint egy fürdő, s egy könyvtár. Ez utóbbit tekintve nem sok haszna volt, pókhálóval körbefuttatott polcok, sarkok, bélyegét minden szegletére rányomta a vastag, sűrű por.
A felső emeletre vezető csigalépcső a konyha és olvasószoba közti üres kis térben verte fel tanyáját. Mosolyogva simítottam végig az érdes falat. Beleborzonghat a szerencsétlenek háta hajnalban, mikor felfelé merészkedik vigyázva, orra ne bukjon, s az az érzet uralkodik el rajta, hogy figyelik. Hátrapillant, de nem lát semmit.. semmi mást, csak azt a falba épített, különös üvegmozaikot. Amaz meg úgy pislant vissza rá, mint ki menten életre kel. A McWithy villa nem csupán ezt az egy különös darabot foglalta magába. A ház, azelőtt, hogy a család beköltözött volna, rég üresen állt, de a nyakam merném rátenni, hogy az előző lakók egyike sem tudna magyarázattal szolgálni az üvegdíszre, csakúgy, mint a fenti fürdőszoba tükör illesztéséből áradó huzatra – a tükröt eddig senki sem tudta elmozdítani a helyéről.. - , vagy épp' a lépcsőgardróbban árválkodó ajtó kulcs híján maradt zárra.
Az ikrek szerettek odafent lakni. Ami a McWithy házaspárt illette, szinte sohasem jártak az emeletre, így a két lurkó mindenben szabad kezet kapott. Dédelgetett vágyuk mégsem teljesülhetett, a vendégszoba kulcsát Meriel őrizte.
Meriel.. a titkok labirintusa, a szőke, legidősebb testvérlány. Különösen szerettem őt figyelni. Viselkedése napról napra változott. Bár minden alkalommal csendes magányába burkolózott, arcjátékával színészeket, mutatványosokat szégyenített meg, szemeiben pedig semmiféle fény nem bontogatta sugarait reggelente, de... Birtokában volt annak, mit egyikük sem tudhatott magáénak. Talán nem is tudta, tán csak ezt is oly' jól leplezte, mint mindent, mit meg akart tartani..
A konyhaasztal magas lapjára támasztott könyökei fogták közre gömbölyű állát. Maga elé meredt, mint általában és élvezte a pillanatnyi csendet. Nem gondolkodott rajta meddig fog tartani, nem rettegte a nyugalmat felváltó káoszt sem. Nem akart visszamenni. Nem szerették őt. Hogyan is szerethették volna, hisz' semmi szeretetreméltót nem mutatott magából társai felé, ő csak a különc, furcsa lány volt, aki sohasem beszélt. Mellkasa egyenletesen hullámzott, kislányos keblei néha kiemelkedtek a lenge, nyári, virágmintás ruhából, melyről oly nehéz szívvel mondott le minden ősszel. Révedve figyelte a rőt és sárga leveleket, egymást követve pottyantak a földre, kedve lett volna velük együtt beleolvadni a még friss avarba, s téli álomra hajtania szőke fejét. Éles csörömpölés verte fel a szeptember békés délutáni csendes pihenőjét, a kárpit is megrezzent a falon ijedtében. Ő csak végtelen lassúsággal engedte le elnehezült szemhéját. Türelmes édesanyaként állt fel az asztaltól, ismerte jól azt, mikor a csend még fojtottabbá válik, s tudta, miféle félelmet rejt magában ez a hallgatás. Papucsa még el sem érte az első lépcsőfokot, máris belenyikordult fájdalmasan az egész épület. Dana vészjósló árnyéka vetült az előszobára.
-Szervusz, lányom. - Szigorú köszönése számot kérőn csattant Merielen.
-Szervusz, anya. - Keze önkéntelenül markolt a fa korlátba. Nem fordult meg.
-Az ikrek?
-Odafenn. Azt hiszem eltörtek valamit. - Szólt gépies hangon, s megindult felfelé. Dana durván lökte félre, csaknem hátraesett. Egy pillanat erejéig összetalálkozott a két elsőre ugyanolyannak tetsző szempáros.
-Hihetetlen, hogy nem lehet benned megbízni. Még ennyire sem. Semmi hasznod.
Sziszegő kígyók törtek elő Dana pengére rúzsozott ajakkölteménye közül, s tűsarkas lábait a fa húsába véste mélyen, az pedig válaszul recsegőn zokogott fel, ezernyi porszemet és szöszt és megannyi apró bogarat sírva el könnyeként. Az ikrek is bömböltek vele együtt keserves siratót, az anya üvöltött, minden, mi bú, mi rossz és mi fájdalom kánonban zengték a magukét. S a csendes..? A háborgó tenger elnyelte könnyeit.