Fekete tinta
2008.09.27. 15:13
Fekete tinta
Összekuporodtam. Izgatott voltam, nem is tudom mikor éreztem ilyet utoljára. Mohón nyitottam fel a fedelet. Óvatosan lapoztam. Meriel még a legapróbb susogásra is képes volt felébredni. Ő is tudott valamit. Nem egyszer láttam, amint némán tűnődve bámulja az üres falakat. Órákon, hosszú órákon át..
„Szép hónap a szeptember, talán a legszebb, a tizenkettő közül. Bíbor és sárga, erőteljes és matt színek kavalkádjától imbolyog az utca. Néha azt sem tudom, merre megyek. Ki sem mozdultam, hálát adtam minden percért, melyben megadatott, hogy még a létezésem se kelljen elismernem. Csak gubbasztottam idebent. Egészen máig. Reggel Palmer mélyen aludt. Nem tudtam felébreszteni, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, nem is akartam. Míg alszik, nyugtom van. Tollemache egészen nyugodt, mikor Palmer nincs a társaságán. Palmer más. Palmernek ijesztően csillognak a szemei, miközben rám mereszti őket. Mikor nem tudom őt szemmel tartani, pontosan olyan érzésem van, mintha éjnek évadján egymagam sétálnék a szűkös utcákon, igazi, belvárosi panelek között. Mintha nem lenne ott senki más, csak én, és még valaki, és tudom, hogy hiába fogok sikoltani, mert nem hallja majd senki... Így csendben folytatom tovább az utam, igyekszem másra gondolni, semleges dolgokra, nem pedig a következő néhány másodpercre. Mikor fedi fel magát..? Vajon mikor?
Nem tudom miért. Még soha nem jártam a belvárosban éjszaka.
Nem keltettem fel Palmert. Tolleval reggeliztem a konyhában. Valaki figyelt bennünket. Talán ha sikoltanék, Ő, meghallaná.
Mégiscsak erősebbnek bizonyult bennem a felelősség. Felmentem megnézni Palmert. Nem volt az ágyában. Nem volt a mosdóban és a gardróbban sem. Egyáltalán, sehol sem volt. Karon ragadtam Tollemachet, felvettem a kabátom, és gondolkodás nélkül kirontottam a házból. A napsugarak lesből támadtak, meglepetésszerűen és azonnal. Semmiféle figyelmeztető jelet nem kaptam. A több hónapnyi elszigetelt szobavilágosság elszoktatta a szemeimet az igazi fénytől. Fájt. Vissza akartam menni. Mégis előre felé indultunk el. Átszeltük a ház előtt végighúzódó úttestet, melyen egyetlen mogorva féknyom sem sötétlett, olyan tökéletesen sima beton költözött elénk, hogy akár enni is tudtam volna róla, ha igazán szeretnék. Mielőtt kiléptem, körülnéztem. Tudtam, hogy nem jön majd semmi. Jobb oldalt megpillantottam a szomszédos házat, csaknem teljesen élesen láttam a körvonalait. Mindig is mondtam anyának, hogy túlzsúfolt ez a környék..
Évek óta nem beszéltem normálisan anyával.
Ez már az úttest túloldala volt, akármennyire szerettem volna megfelejtkezni erről. A tölgyfák óriási szörnyetegekként magasodtak fölém, az öcsém időnként megállt fölszedni egy makkot. Szótlanul figyeltem, mindeközben igyekeztem mindenhová nézni. Palmer türkiz kabátja azonban nem rikított ki erőszakosan az avarból, s a barna, öreg fatörzsek mögül sem kandikált ki egyetlen kócos kobak sem.
Kezdtem kétségbeesni.
„Tudod hol van?” Fordultam Tollehoz. Alig mertem tőle megkérdezni.
„Nem.” Felelte. Sóhajtottam. Persze, ha tudná, akkor is előbb halna meg, minthogy megmondja.
„Ez most komoly. Lehet, hogy baja esik.” Amennyire tőlem telt, szigorúan néztem rá. Nem tudok szigorúan nézni..
Tollemache nem felelt. Sietős léptekkel indultam tovább, nem követett. Hátra néztem, nyugalmasan, dudorászva szedegette a földről a terméseket. Feldühített a látványa.
„Gyere.”
„Mindjárt csak..”
És mielőtt még tudatosult volna mit teszek, elképesztő lendülettel termettem mögötte, kis karja szinte kiszakadt a helyéről.
„Áú, ez fáj!”
„Nem érdekel, te kis szaros, azt mondtam gyerünk!”
Belenéztem a szemébe, és a saját tekintetemet láttam benne dúlni. Rémisztő látvány volt, egyszerre erősnek és őrültnek éreztem magam, és csak rohantunk és rohantunk végig, az otromba fák között, a csúszós, nyálkás avaron át. Éreztem, amint az alig térdig érő vaskerítés felszakítja a farmerom, de csak törtettem előre tovább. A tó, mely ékszerként ült meg a park közepén már messziről ridegen csillogott. Víztükre szürkén, feszesen fodrozódott, úgy nyaldosta a stég fadeszkáit, mintha hízelegni akarna neki. És Palmer ott ült, bokáig vízbe lógatott lábbal, lúdbőrözve. Legszívesebben felüvöltöttem volna.
Arra eszméltem fel, hogy Tolle ujjai már nem forrósodnak dühtől görcsös tenyeremben, mely most megfeszítve, sajogva állt a levegőben. Palmer oldalra bicsaklott nyakkal, hófehér arcán vöröslő tenyérnyommal lihegett. A hullacsend csupán a másodperc ezred részéig tartott.
Patakzottak a könnyei, torkából üvöltés, sírás egyvelege kapaszkodott elő, az időközben feltámadt szél messzire vitte azt. Tollemache beért bennünket és együtt bőgtek. Kézen fogva vittem haza őket.
Tudtam, éreztem, hogy összeesküvés áldozatává váltam.
Elbújtam a szobámba, nem érdekelt mit tesznek. Felőlem akár a házat is magunkra gyújthatták volna. Akkor legalább nem fagynánk meg idebent..
Sikerült elaludnom. Úgyis előre tudtam, hogy anyám rikácsolása felver majd, így nem fogom lekésni a vacsorát. Bezárást kaptam. Ritkán mosolygok, de ezt nem álltam nevetés nélkül. Igazán, szívből kacagtam a büntetésemen. Közben csorogtak a könnyeim. Holnap iskolába kell mennem.”
Elégedett sóhajtással zártam össze a kincset érő könyvecskét. Boldogan szuszogtam. Négykézláb másztam végig a Meriel szobáját körülvevő padlózaton. El kellett oszlatnom a súlyomat, a gerendák szörnyű recsegése még a fentieket is felverte volna. A végén, még egérre találnának gyanakodni.
Óvatosan, immár jobban vigyázva léptem át a szekrény belsejéből, a puha szőnyegre. Lábam belesüppedt, lábujjaim között apró szöszök csiklandozták a bőrt. Én is szerettem volna egy szőnyeget. Az én bőrömet legfeljebb az alattomos kis szálkák csiklandoztál, véresre, ezer meg ezer helyen.
A visszaút most is, mint mindig, nehezebbnek bizonyult. Meriel forgolódni kezdett, kezeim pedig ezzel egyetemben nyirkosan izzadni. Félő volt, hogy egy óvatlan pillanatban kicsúszik a napló, ő pedig felül az ágyában és rám néz azokkal az ocsmány, kék szemekkel.. Azt hiszem belehalnék.
A fiók halk csukódása után lélegzetvisszafojtva tűntem el a vackomban.
Lámpát oltottam. A körte méltatlankodva, néhány erőtlen villanás után izzani kezdett. Behajlított térdekkel topogtam. Tenyerem külső peremén fekete foltok úsztak. Nem figyeltem eléggé. Megfogott a tinta. Talán az írást is elmaszatoltam. Rémület járta át a testem.
|