Ezüst tinta

Egész nap bolyongtam. Az eső úgy verte a tetőt, attól féltem, egyszerre rám szakad az egész, s a fa, mely eddig jótékonyan rejtett odvába, most szemfedőmmé válik majd. Talán kicsit, titkon reménykedtem is benne. Nem történt meg. Az üres ház kongott ugyan, de tartógerendái törhetetlenül feszültek meg a súly alatt. Kimerészkedtem, éppen csak annyit vettem el mindenhonnan, amennyi feltétlenül szükséges volt. Kedvetlenül rágcsáltam el a néhány zsömlét, unottan dobolva ujjaimmal az asztalon. Nem voltam igazán elememben, hisz' a ház üressége belém itta magát. Szükségem volt valakire, valami újra, ami feltölt. Merielre kezdtem gondolni. Olyan volt ez, mint egy mentális maszturbáció. Máris bizseregtem, és még inkább vágytam. Igen, pontosan olyan.. Amikor nem kapod meg, amikor magadnak okozod, de mindennél jobban vágysz arra, hogy más adja át az érzést. Csodálatos és egyszerre szívszaggatóan fájdalmas.
Minden lepergett esővízcseppecske egy új kínosan hosszú pillanatot mosott szét. Vártam. Fél négy előtt tíz perccel visszatértem a saját otthonomba. Azt a tíz percet a falnak préselődött testtel, verejtékezve szenvedtem el. Számoltam magamban visszafelé, s egyszerre feltűnt, hogy a számok negatívba csaptak át, a végtagjaim pedig keservesen zsibbadnak. Az ajtó nem nyílt. Meriel késett. Valami történt. Reszkető ajkakkal, kitágult orrcimpákkal lestem a bejáratot. További húsz percig kényszerítettem magam a kényelmetlen helyzetbe, csakhogy ne tudjak másra koncentrálni a fokozódó fájdalmon kívül. Így nem terelhette el a figyelmemet.
Sikerült. Mikor a zár végre kattogva adta meg magát az apró kulcsnak, s a pillanat tizedrésze kúszott át a hallon, akkor zártam szorosan a markomba az időt. Míg a kismutató egyet ütött, addig sem tartott az egész. A testnek szüksége van rá, hogy kövesse a lélek hangulatának változásait, s ezt a rövid átmenetet megtanultam magamévá tenni. A lány arcán még ott játszott a bódulat, mely belépve a házba szinte azonnal semmivé foszlott, s az üresség monoton szürkesége ismét elhomályosította a szemeit. Jól éreztem hát. Valami történt.
De nekem tovább kellett várnom. Meriel ledobta a táskáját az előszoba fal mellé, sebtében lekapott egy esernyőt a szegről, már csak az ajtó hosszas visszhangja jelezte, hogy a házban járt. S a kicsiny tócsa, mely utána maradt. Ruhái és haja egyaránt eláztak, mégsem szárítkozott meg, mielőtt újra nekiindult volna. Félt, hogy még jobban elkésik. Furcsa lény az ember. Az olyan ember, akinek legjobb barátja a közöny még furcsább. Még az is képes félni..
Tollemache és Palmer kivételesen csendesen vették birtokba a házat. Nyomukban tekintélyes hűvösséggel Dana lépkedett. Meriel szoborként, épp' csak behajlítva térdeit sétált, arcáról mint általában, most sem lehetett kiolvasni semmit. Vártam az estét. Ó, hogy vártam...!
..És elérkezett végre az az óra, mikor mind nyugovóra tértek. Layton megitta végre az esti pohár tejet, Dana lemosta arcáról a ragacsos, gyurma állagú pakolást.
Én azonban egyes egyedül Merielt figyeltem. Az ágyában feküdt, lehunyt szemmel. Békéje látszólag zavartalan volt, az ablakot résnyire nyitva hagyta, s én innen tudtam, hogy nem alszik. Felületes és szapora légzése, a függöny minden mozzanatára megrebbenő szemhéja elárulta őt.
-Ki fogod bírni. - Suttogtam. Nem is vettem észre, hogy a szám ily módon kiszáradt az izgalom következtében. Ahogyan a kezei súrolták a lapokat, amint a papírra vetett kék tinta a tenyerére ragadt – s itt szikla gördült le kőszívemről, mert fel sem tűnt neki az általam tönkretett gyöngyírás foltos kerete - , a toll papírba vájó hegye.. De nekem még ekkor is, most is várnom kellett!
Megérte várni.

„Senki sem kérdezte, miért vagyok tejfehér. Senki sem érdeklődött, tengernél voltam-e, vagy hegyeket másztam meg, szeretkeztem-e a forró homokban, vagy a vízesés alatt. Csak az arcomra kellett pillantaniuk és.. egyből tovasiklott a tekintetük. Valaki másra, akiben több az izgalom, akiben több az érték. Egy ember sem szólt hozzám. A tanár sem. Felnőttek. A tanárom is felnőtt. Azt hiszem éppen ideje volt már. Megnyugodva görnyedtem előre, és megkönnyebbülten mosolyogtam magamban anyámon. Ennyit érnek a szankciók, ennyit ér a szigor, a gyűlölködés. Nem árthat nekem. Senki sem képes bántani. Semmi vagyok..
Eltelt a nap. Ez is, mint a többi. Nem hallgatóztam, de a jajszavak mégis mélyen befészkelték magukat a fejembe. A megannyi élő mind mind panaszosan nyögdécselt, ugyan, hogyan is lehet ezt újra megszokni? Nekem nem kell megszoknom. Korán kelek és korán fekszem. Teljesen mindegy, mennyit kell majd tanulnom, mert úgysem csinálnék semmi fontosat. Mindegy, lesz-e időm élni. Úgysem élek. Régóta nem. Soha nem is éltem igazán.
Hallottam az esőt is. Még ez sem ejtett kétségbe, noha tudtam – nincs nálam esernyő. A busz, pedig csak a belváros széléig közlekedik, onnantól tulajdon lábaimra bízhatom magam. A nagykabátok és esernyők ázott, bűzölgő tengerében fulladoztam. Nem hagytak felszínre törni, szinte végignéztem a lelki szemeimmel, amint talpaik alá gyűrnek, végleg megfosztva engem az oxigéntől. Egy esernyő nyele a bordáim közé fúródott, fájdalmasan szisszentem fel, de senki nem vette észre. Ugyanúgy préseltek továbbra is össze, ki a hátát, ki a mellkasát nekem nyomva, mintha valami láthatatlan fal lennék, akinek úgysem fáj.
Mikor végre érezni kezdtem a hajamon alácsordogáló cseppeket, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Hazafelé indultam a jegenyéktől szegélyezett, hosszú és egyenes úton, ami sosem kanyarodott el. Legalábbis idő előtt.. idő előtt még soha. Áztam. Hajtincsek tapadtak az arcomra, pilláimon nehézkesen függtek a vízcsöppek, néha le-lecsöpögve az orcámra, ilyenkor úgy festett, mintha sírnék. A pulóverem átázott, nedvesen tapadt a pólómhoz, melynek következtében hátam is borsódzani kezdett. Szürke és barna színek domináltak mindenütt, szerettem volna egy kis lilát is látni, csakhogy biztos legyek még benne, a földön járok, s nem valami deformálódott világban, mi megpróbál a saját arculatára formálni. Megálltam. Jó negyedórányi gyalogút vezetett még a kisiskoláig, s onnét még negyed óra a hazaút. Tolle és Palmer nem fognak megázni, de nekem még fél óra a vízfüggöny alatt. Megfázhatok, vagy tüdőgyulladást kaphatok. Megráztam a fejem. Na és? Érdekes ez egyáltalán? A szokott ösvényen lépdeltem tovább, mely a nagy úttest felé vitt. Megálltam, hogy körülpillantsak. Egyetlen autó sem száguldott el előttem, s a fiú, aki a zebra túloldalán álldogált zsebébe mélyesztett kezekkel, mégsem indult meg. Talán tud valamit. Talán ha az útra lépek, elgázolnak. Talán..
Nem volt nála ernyő. Se kapucni nem védte a fejét, se sapka. Ami azt illeti, csak egy póló lógott rajta, de az egész' a combja közepéig leért. A világos anyag most sötéten tocsogott. Szinte láttam, ahogy gőzölve párolog a teste.
El akartam indulni.. De ő sem tett egyetlen lépést sem. Meg szerettem volna kérdeni tőle, hogy friss-e a beton, de a kopottas zebra hosszú évek kemény munkájáról tanúskodott. Egy autó suhanása zavarta fel hirtelenjében a nyugalmat, és akkor a levegő forrni kezdett körülötte. Rám nézett. Egyenesen a szemembe. Hatalmas, világosbarna szemei voltak, amolyan igazi mandulafélék. Résnyire nyílt a szám. Akkor és ott úgy éreztem, még soha nem találkoztam nála mélyebb lélekkel. Nem ült ki izgatott pír az arcomra, de valamiféle furcsa kényszernek engedelmeskedve jobbra fordultam, és azon a rövid úton sétáltam tovább hazafelé, melyet öt hosszú éve nem tapostam meg. Öt éve, mióta anya szerint eléggé megnőttem ahhoz, hogy Tollemachet és Palmert elhozzam az oviból, majd később az iskolából. Féltem attól a fiútól.
A bűvkörébe vont. Biztosan gonosz. Bár ennek fikarcnyi jelét sem érzékeltem, a légkör, mely körbelengte őt természetellenesen nyugodt volt. Pont mint az enyém. Néha magamtól is megrémülök.
Mire hazaértem, valóban a legalsóbb ruharétegemig áztam. Át akartam öltözni, ám az első, mi szemet szúrt, a falióra fenyegető mutatóállásában mutatkozott meg. Elkéstem. Így is. Fogtam egy ernyőt, és sietve indultam az ikrekért. Útközben belebotlottam anyámba. Nem véletlenül. Ellenőrizni akart, s én felháborodtam. Kis híján arcul csapott. Tán igaza volt.
Szidást kaptam, az ikrektől pedig gúnyolódást, egész úton hazafelé. Anyám nem szólt rájuk. Palmer belerúgott a lábamba. Nem mertem visszaadni neki és nem mertem rászólni. Nem mertem könnyezni sem. A fiú már nem volt ott...”

Csak figyeltem a sós könnycseppeket, amint lassanként átáztatják a naplólapokat. A papír hullámain olvashatatlanná váltak a betűk. Meriel érezte.. Tudtam, hogy érezte a forróságot. Életében először nem fázott, csonttá fagyott teste kicsit felolvadt. Reméltem, szívből, hogy elmúlik. Nem lehet. Nem akartam végignézni, amint ő megéli az álmaimat. S egyszerre mégis végig akartam.. Nem, képtelen lettem volna kimaradni belőle.
Összegömbölyödtem a fekete gyászmise körül. Nem tudtam felállni, úgy fájt. Nem gondoltam, hogy még tud fájni. Egészen elfelejtettem milyen érzés. A tenyerem külső pereme ismét tintás lett, de most nem fekete foltocskák borították el a fehér bőrt. Ezüstös színek pompáztak, papagájnak éreztem magam, egy bohócnak, akivel nem nevetnek együtt az emberek. A szomorú bohóc. A bohócok sosem szomorúak. Én sem lehetek szomorú. Néztem a ház belsejét, vártam, hogy új erőt adjon nekem, de nem tette. Ujjbegyeim lágyan futtattam végig a kemény és kényelmetlen padlón, melyen feküdtem. Aludt. Én is elaludtam.