Átkelés

Gyomrom öklömnyire zsugorodott, a hideg félelem torkomig kúszott, karmainak éle csaknem elérte. Erre ébredtem. A napló szinte világított a sötétben, súlyának többszörösét véltem mellkasomon érezni. Fulladoztam, a levegő megrekedt bennem, minta bőröm hevített vasat érintett volna, úgy taszítottam el magamtól. Tompa puffanással ért padlót, felkavarta a port, csótányok szaladtak szerte a nyílásokba. A ház deszkái dühödten reccsentek rám. Felébresztettem. Riadtan lapultam meg a fal mellett. Tenyerem félve húztam végig rajta, nyugalmat erőltettem lényemre, s közben próbáltam mindezt a higgadtságot belé is átsugározni. Újabb nyekergő nesz küldte felém szidalmait, csendesen füleltem, magamban néma fohászt suttogva. A hangok odalentről jöttek, parancsoltak engem magukhoz. Reszkető térdekkel egyenesedtem fel, lehunyt szemekkel vettem kézbe a naplót. Ujjaim visszahúzódtak volna a ruhám ujjába, ha nem koncentrálok elég erősen.
Próbáltam megnyugvást lelni a hűvös, dohos levegőben, a nyers fa illata csípte az orromat. Remegett a kezem, mikor félrehajtottam a tengert ábrázoló festményt. Lélegzetvisszafojtva pillantottam le, Meriel mélyen aludt.
-Köszönöm.- Susogtam, halovány mosolyt csalt arcomra a függöny mögötti ablakon áttetsző sötétség. Fél egyet ütött az óra, s én megnyugodva állapítottam meg, hogy csupán fél órácskát szundítottam át. Bátorságom visszanyerve hajtottam vissza helyére a keretet, apró szálka szaladt tövig mutatóujjamban, ám ez sem szegte kedvem.
Néztem a bordázott, belső falakat és egyszerre megint hatalmasnak, és mindent tudónak képzeltem magam. A durván faragott fogantyúba kapaszkodva félretoltam a beépített szekrény hátfalát. Frissen mosott ruhák, s Meriel sajátságos, kellemes illata kúszott fel szaglójárataimba. Akár egy kölyökkutya, boldogan szimatoltam a szoba levegőjébe. Hideg szellő lengedezett a helyiségben, egész' libabőrös lettem, és a libbenő függöny árnyékában visszacsempésztem a naplót eredeti helyére. Páni félelem íze folydogált számban, mikor a fiókot becsukva újabb nyikordulás hasította fel az éji csendet. Nagyot szusszanva döbbentem eztán rá; nem én okoztam. Visszakászálódtam gyorsan a szekrényen át szűkös folyosómra, s a fal mentén a lépcsőig lábujjhegyen közlekedtem.
Itt kénytelen voltam leguggolni, és kutyamászásban végigtörölni a port. Furcsa dolog a lépcső, egy másik lépcső gyomrában. Az ember néha beveri a fejét.
Nyakamon függő láncról leakasztottam a gardrób kulcsát. Akármennyire is igyekeztem, a halk kattanást nem szüntethettem meg. Néhány másodpercig idegesen hallgatóztam, de a felébredt családtag léptei nem közelítettek felém. Csaknem hallani lehetett a követ legördülni mellkasomról, ha másra nem, hát erre biztosan felfigyelt.
Visszanyerve magabiztos járásom indultam a konyha melletti folyosón végig. Kétségkívül ott tartózkodott, hallottam fentről a hűtő jellegzetes hangját, a gumi és a szekrényajtó érintkezését, s a tejes dobozt felszakító kés precíz pontosságát.
Egészen a molyrágta falvédőig araszolgattam. Látnom kellett ki az.
-Layton! - Bukott ki belőlem. Számra tapasztottam a kezem. Feleslegesnek bizonyult, Layton a csekély, konyhai olvasólámpánál üldögélt. Merőn bámulta a tejes dobozt, és a mellé helyezett, fél pohárnyi tejet. A pohár száját sehol sem homályosította el ajaklenyomat, a tej nem csordogált végig belső falán apró cseppekben. Layton arca ugyanolyan volt, mint Meriellé és ez végképp megnyugtatott. Merieltől volt okom félni, benne még maradt egy csekélyke élet. Layton látszólag teljesen halott volt.
Az ágyam felé indultam. Jó kedvem lett. Aznap hajnalban elhatároztam, hogy többé nem olvasok bele Meriel naplójába.

„Kisütött a nap. Ennek ébredésemkor nem örültem maradéktalanul. Ám mikor kiléptem a balkonra, és a hőmérséklet közel a tíz fokot verdeste, örömködve öltöttem magamra a kedvenc, virágos ruhámat. A biztonság kedvéért felvettem rá egy könnyű kabátot, de azért ott volt. Rajtam, és csak ez számított. Hűvös volt a reggel, a térdeim alját épp' csak csiklandozó ruhaanyag fel-fellibbent, minden szélfúvással egyre jobban fáztam. Hihetetlen, de most az egyszer vágytam rá, hogy beérjek az iskolába..
Furcsán csillogó szemektől kísérelve lépdeltem, nem olyan volt, mint máskor.
-Miért vagy ruhában? Nem fázol?
Megmerevedtem. Egy osztálytársnőm – még csak a nevét sem tudtam pontosan, ha memóriám nem csal valami Annie.. -, szólított meg. Engem.
-Nem. - Feleltem csendesen, igyekeztem nem a szemébe nézni.
-Hűvös van. - Borzongott meg, talán csak mesterkélten. - Még idebent is fázom.
Félszeg mosolyt eresztettem felé, s besétáltam a terembe. Nem voltam én ehhez hozzászokva. Azonban ösztönöm, mint még soha korábban, most sem hagyott cserben engem – valamiféle különleges nap volt ez a mai.
Elkerültek a piszkálódó megjegyzések, a lökések a vállamról már-már hiányoztak. Jó kedvem lett, majdnem... Majdnem jól éreztem magam a többiek között.
Hazaindultam békésen, az eső most nem büntetett meg, így szárazon, szelíd arccal mehettem Tolleért és Palmerért az iskolába. A szél ha lehet még inkább felerősödött a reggelhez képest, mintha dacolni akart volna a napsugarakkal. „Akkor is ősz van, hideg van, és örömnek már helye sincs itt. Gyere vissza tavasszal, addig én uralkodom!” Ezt olvastam ki az aljas, ruhám alá kúszó szelekből, s szövetségre lépve a Nappal, erősen lefelé húzva a szövetet, nem engedtem neki.
Ösztönösen fordultam a zebra felé, és bár az utcán egy teremtett lélek sem somfordált, csakúgy, mint általában, mégis kínosan ügyeltem rá, nehogy több villanjon fel hófehér bőrömből, mint amennyi illik.
Felnéztem, és a szívem is megállt. Pislogtam és éreztem, hogy a pupillám kitágul. Mereven álltam, minden porcikám feladta a harcot, kezem erőtlenül hanyatlott testem mellé. Ott állt. A zebra túloldalán. Zsebében a kezeivel, érdeklődő, élénk szemei mélyen a világukba vontak engem és úgy éreztem, ereszteni sem fognak többé. Soha többé. Különösebben nem találtam izgalmasnak a barna szemeket.. Ezidáig. A barna szeműek a legszeretőbb és legszerethetőbb emberek, de ő más volt. Semmi melegség, vagy biztonság nem vonzott a mandulaszemekhez.. Nem. Ezernyi és ezernyi lánc védte rejtélyek bukkantak fel, s buktak alá ismét a kavargó örvényben és a lábaimat többé már nem irányítottam. Az első fehér csíkba lépve különös borzongás futott végig gerincemen, mintegy kényszerítve, hogy sétáljak tovább. Engem nézett, csak engem, úgy bűvölt, mint egy óriáskobrát.
Ruhám alja vadul fodrozódott, a szívem kalapált, szabályosan ott dübörgött fülemben tulajdon szívverésem pattogzó üteme.. Olyan hevesen lélegeztem és olyan pirosnak éreztem az arcomat, mint még soha ezelőtt. Égtem, tetőtől talpig, egyetlen lángcsóvaként.
Nem tudtam nem ránézni. Ahogy elhaladtam mellette, a másodperc tört részéig úgy véltem, utánam nyúl, megragadja a kezem és nem enged továbbmenni. De ugyanúgy állt ott, mint ezelőtt, csak éppen tekintete követte minden mozdulatom.
-Szia.
Simogató hangja volt és végtelen szelídségében valamiféle érzéki bódulat búgott még sokáig azután is, hogy magam mögött hagytam az utcát, melynek sarkán várakozott. Hogy kire, vagy mire, nem tudhattam. És nem is tudtam meg, mert egyszer sem néztem hátra...”

Függő lettem. Mit lettem..? Függőségem eddig is szorosan, fojtogatón láncolt hozzá, hozzájuk, az egész McWithy família élete volt az én életem is. Meriel apró gyöngyszemként ragyogott fel a szürkeség tengerén és most a fájdalomra is szükségem volt. Fájt amit megélt, fájt látni a sokéves álom utáni gémberedett nyújtózását. Meghazudtoltam magam, megszegtem a fogadalmam, újra és újra elolvastam a gömbölyded betűk halmazát. Már láttam, amint ujjai lassan elérik az eget, míg én idelent maradok, a sötétben.
Egyszerre új remény kezdett megszületni a sötétségben. Maradt még egyetlen esélyem.

Éjszaka volt, késő éjszaka és én tudtam, hogy úgysem fognak felébredni. Ez egyszer úgy határoztam, nem lesem meg a fiatal lány álmát. Láttam magam előtt az arcát, a kék, plafonra szegülő szemeket, bennük a szenvedélyes csillogást. Rá gondolt álmatlanul, csak rá, a hangjára, s arra, mennyire vágyta az érintését akkor és ott. És én ezt képtelen lettem volna könnyek nélkül átélni vele, így döntöttem. Kockára téve magamat osontam át az előszobán, dupla kulcsra zárva a lépcső alji gardrób külső ajtaját.
Elöntött a gyönyörűséggel teli félelem. Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára szabad levegőn.. Körmeimen az apró fehér, vitaminhiányra utaló foltocskák majdhogynem foszforeszkáltak. A környéken sehol sem világítottak utcai lámpák, a házak ritkásan épültek egymás mellé, s az ablakaikból kiszivárgó fényforrások nem szolgáltak elegendő világossággal. Így az utca néptelenül tátongott a sötétben. Kényelmes léptekkel indultam balra, s ezzel egy időben látni véltem a görnyedt hát és csontos test tulajdonosának sziluettjét kibontakozni az árnyak közül. Széles mosoly terült szét arcomon.
-Éreztem, hogy felkeresel. - Érdes hangja felsértette a nyugodalmas szentjánosbogárzümmögéssel telt, végleg őszbe fulladó, hideg éjszakát.