Szennyvíz

Tátott szájjal álltunk, Meriel meg én. Először éreztem azt, hogy mindkettőnk ereiben egyazon vér csordogál, s ez volt az első alkalom, hogy elhittem – ugyanazt a levegőt szívjuk mi ketten. A sikolyai elhaltak lassan, a becsapott, alsó konyhaszekrény ajtajának visszhangjával együtt. Mi van ott, Meriel? Mondd, mi ez a holtra vált arc..? Gyerünk..nyisd ki...
De a lány csak állt ott, mint kinek karjait és lábait is vasba öntötték. Amúgy is színtelen szája most vértelen, kifehéredett húsdarabbá vált, s csak öccsei nevét formálta némán.
Jó tíz perc telhetett így el, és én már csaknem beleuntam az eseménytelenül pergő időbe, ám ekkor lába meglódult. Egyenesen a szekrényhez sétált, mohón lestem, de nem nyitotta ki.
Frissen fent, recétlen és pengeéles kés nyugodott a pulton. A penge alakja még tökéletesnek látszott, az ablakon át ráeső délutáni fényben. Ahogy Meriel kecses ujjai a nyelére simultak, valósággal dorombolni kezdett kezében. A fém éppen csak villant egyet miközben combja mellé emelte. Nem húzta az időt, nem gondolkodott. Meriel szemeire fátyolt vont a sokk hirtelensége, s tán nem tudta mire készül..
Talán fogalma sem volt, hogy határozott léptekkel indult az emeltre, s lehetséges, sőt, bizonyossággal vélhető ténynek bizonyult az is, hogy a lány sejtette a két poronty hollétét. Haja egyenletesen libegett minden lépése után, és a direkt-véletlen, ámde felesleges mozdulat, mellyel az emeleti mosdó kilincsét próbálta felnyitni, mindenre magyarázatot adott.
-Palmer. Ereszd el a kilincset. - Szólt ridegen. A válasz elfojtott lélegzetvételben merült ki, Meriel szélesen elmosolyodott. - Gyere ki onnan.
Óvatos, a túloldalon aligha észlelhető kísérletet tett, ismét kis nyomást gyakorolva a rézre. Nem mozdult, hogyan is mozdulhatott volna, mikor a rettegő Palmer keze görcsösen feszítette azt felfelé?
-Vagy én megyek be. - Fűzte tovább derűsen, hanghordozására egyáltalán nem jellemző gúnnyal. - Végtére is, ugyanott fogunk kilyukadni mindkét esetben.
Halk nyüszítés, csattogó talpak a nedves csempén, csörömpölés. Palmer fegyvert keresett, sajnáltam, ó de sajnáltam, hogy nem lehettem egyszerre két helyen, de képtelen lettem volna levenni a szemem Merielről. Csodálatos volt.
Könnyedén nyitott be a fürdőbe – s én vele együtt suhantam a dupla üveges tükör elé, körülnézve nem pillanthatta meg Palmert. Nem látta, de érzékelte. Biztos voltam benne. Tarkóján felálltak a pihék, s pupillái hatalmasra tágultak, akár egy macskáéi a sötétben. De nem, Merielnek nem kellett vakon tapogatóznia. Nyugodtan zárta be az ajtót maga mögött.
-Palmer, Palmer.. - Sugárzó arccal ismételgette a nevet, szinte hallottam, amint a kis lurkó térdei összekoccannak. - Tudom, hogy a zuhanyfülkében vagy.
Palmer helyzetébe képzeltem magam. Éreztem, amit érzett; a bizonytalan félelmet, azt, mikor fogalmad sincs mi fog történni, de tudod, hogy valami borzalmas és azt is tudod, hogy nem tehetsz ellene semmit. Hallottam, amit hallott; Meriel közelgő, puha lépteit, mely mindannyiszor keltette benne azt az érzést, hogy erős, erősebb a lánynál, és mindenkinél.. Most azonban más volt. Szívembe az övével együtt markolt a félelem, ahogyan Meriel letépte a fülke jótékonyan takaró leplét, s valósággal az én húsomba mélyedt az önvédelmi eszközként használt hajsütővas hideg fémje..
..melyet a kisfiú nem tudott időben maga elé emelni védekezőn, a jó harminc centis penge felszántotta lendülő felkarjának puha bőrét, s már szaladt is tovább egyenesen a torka felé.
Akár a frissen sült, engedelmes, puha kenyeret, úgy szelte át a nyak finom bőrét, a pániktól csaknem teljesen összeszűkült légcsövet. Mikor éle az artériába vájt, tökéletesen spriccelt a gyermek vére, megadón csordogált végig vonagló kis testén. Hörögve fulladozott saját, egyre nagyobb tócsába gyűlő vérvörös nedvében, szemeire lassan hályog kúszott, kiszorítva onnan a halálfélelem utolsó szikráját.
Meriel elégedetten rúgta arrébb a hajsütővasat. Az eszméletét vesztett Palmer jobb bokájára fonta ujjait erősen, úgy húzta maga után, mint egy rongybabát. Nem zárta be a mosdó ajtót, leshettem, míg levonszolta a lépcsőn. Elmosolyodtam. Róbert Gidára emlékeztettek így, ők ketten, és Micimackóra. Palmer édes kis feje minden lépcsőfokon hangosan koppant, bár a plüssállatétól eltérően bőre fel-felszakadozott, ahol a kemény fához csapódott. Nem sajnáltam, érzéketlenné vált idegszálai úgysem fájlaltak többé semmit.
Túlságosan is elrévedtem a már-már tökélyhez hasonlítható családi képen, s mire felocsúdtam, Meriel már odalent kóválygott. Nem tudta hol rejtőzhet Tollemache, de az apró hiéna már rég kiszagolta a mézesmadzagot. Palmer vércseppecskéi orránál fogva vonzották őt, kesernyés csalétekként a konyháig. Lapultam. El sem tudtam képzelni, mire lesz még képes a lány, de abban biztos voltam, ha most látna, én is ott feküdnék a földön, felhasított gyomromból patakként csordogáló savval.
Tolle vinnyogva zokogott fel a lépcső tetején. Onnan nézte testvére holttestét, melyből az utolsó csöpp vér is távozni készült. Szánalomra méltó volt, ahogyan ott kuporgott, könnyezve, rettegve. Figyeltem Meriel benső küzdelmét, azt az ádáz harcot, azt a megfoghatatlan vágyat..
Ezidáig nem értette, persze... Ám a percben, mikor cselekednie kellett, az ősi ösztönnek engedelmeskedve ölt. S a jelen helyzetben, mintha csak józan paraszti eszét nyerte volna vissza. Taktikát váltott. Kétségbeesett orcával fordult Tollemachehoz.
-Gyere le gyorsan! - Kiáltotta ártatlanul, segélykérésben ott lappangott a csel, de Tolle csak egy gyerek volt. Nem felelet azonnal, továbbra is féregmódjára húzódott össze, ha képes lettem volna emberi érzésekre, akkor és ott, biztosan megsajnálom a párát. -Na, mi lesz már, nem látod, hogy Palmer rosszul van? - Némi fenyegető dorgálást csempészett a hangjába. Mintha azt mondta volna: „Megmondalak anyának!” Öklöm kellett a számba tuszkolnom, hogy ne kacagjak fel!
S lám, milyen fura lény a gyermek, felelőtlen, szende kis ártatlan, hogy mentse a bőrét megtenne ő bármit. Tolle szaladt lefelé a lépcsőn, noha senki sem üldözte.
-Na végre. - Mosolyodott el az idősebbik testvér, s durván rántotta magához öccsét. Odaillesztette a kést, pontosan az ütőér fölé. Tolle felnyögött, szabadulni akart a szorításból. - Ha megmozdulsz véged, érted? - Suttogta szemeibe nézve mélyen, de hiába is kereste, már nyomát sem látta annak a rosszindulatú gonoszságnak, mely az ikrek tekintetéből most a sajátjába költözött. - Többé egyikőtök sem keseríti meg az életemet...
Keze önálló életre kelve húzott vércsíkot vértestvére torkán, s lelki társam, a ház padlóján. Tollemache McWithy is ikre sorsára jutott végül. Mélyet sóhajtottam. Mára vége az izgalmaknak.

Akár elő is jöhettem volna, Merielt már nem érdekelte semmi sem, mi körülötte zajlott. A konyhába vonszolta öccseit, s rögtön sejtettem mire készül. Kinyitotta a konyhaszekrényt, tetemes mennyiségű szürke, szennyel teli víz ömlött ki onnan. Összefolyt a vérrel a mocsok, az szivárgott most a deszkák között, a fa mélyen magába itta a levét. Fojtogatott a bűz, és a fájdalom.
Ázott, csimbókos szőrű macskatetem gördült ki félig, az állat szeme sárgán meredt a semmibe. Gyomrom összeszorult, öklendezni kezdtem, gyomorsav és hányadék kúszott torkomba, míg Meriel rezzenéstelen arccal bámulta a három holttestet. Megemelte Tollemachet, s mit sem törődve csontjai épségével, begyömöszölte őt a törött lefolyócső alá. Palmer került mellé, fél lábával a macska fejét is betuszkolta a szűkös résbe. Még hallani véltem az állati, gyönge koponya reccsenését, igyekeztem nem elképzelni, amint agyveleje végigcsordogál Palmer felnyitott gégéjében.
A lány virágos ruhájára nem húzott kabátot, hóna alatt naplóját szorongatta. A bejárati ajtóban megtorpant, hátra fordult, s egyenesen az üvegmozaikba mélyedt. Engem nézett, s én visszanéztem rá. Ajka nem mozdult, de szemei azt mondták nekem, tudom, hogy itt vagy. Elmosolyodtam. Nehéz szívvel engedtem el őt, tudtam, most véget ért valami, valami, ami elkerülhetetlen volt.. A kérdés – a mikor – végig ott lebegett, nem csak Meriel előtt, nem csak előttem – mindenki előtt. Soha sem merték feltenni, soha sem mertek szembe nézni vele. Elérkezett az idő. Meriel halkan dúdolva sétált ki a McWithy ház ajtaján, elment, és attól fogva, Niualon kívül, senki sem látta többé.  Emlékül nem hagyott maga után egyebet, két kicsiny tetemet, s a két hulla lelkének e világi nyomaiként Crumplebuttom éjszakába nyúló siráma maradt csupán, mellyel egyetlen hű társát búcsúztatta.