Jégvirág

A nappaliban ülték körül a dohányzóasztalt, mindenféle – és fajta sütemények, valamint egy díszes, ragyogó adventi koszorú alatt igyekezett megállni sarát az asztalka. Dolly és Jim egymás mellett foglaltak helyet, mint két gerlepár, noha turbékolásuk leginkább a tűz halk, de annál hangulatosabb pattogzásába fulladt.
-..Tényleg, meg van még az a helyes kis rózsabokrotok ott a hátsó kertre nyíló ajtó mellett? - Dana szándékosan eltartotta kisujját a teáscsészétől, noha az cseppet sem volt olyan elegáns formázású, hogy megkívánja az előkelősködést.
-Á, nincs. - Válaszolta nevetve Dolly. - Ugyan, mikor is voltatok nálunk utoljára? - Összehúzta szemöldökét, mintha megszámlálni próbálta volna a felettük vándormadárként elhúzó éveket. - Tíz..?
-Régebben. - Mondta Dana.
-Mikor Meriel született. - Layton halkan szólalt meg, de ez a csendes hang is mágnesként vonzotta magára mindhárom pillantást. Jimet látszólag nem izgatta túlzottan a téma, pillantása máris tovasiklott a falakon függő vadászfestményekre, s még tovább, a sötétzöld, bársonyfüggönyre, mely mögött felsejlő fátylon át, apró hópelyhek fedték el lassan a birtokot.
-Drágám. - Dana felemelte hangját, nem minden él nélkül szólította meg férjét. - Kérlek, felhívnád a bejárónőt, hogy hol késik? - Ajkait csücsörítve nyomta ki, így próbált kedves ábrázatot ölteni, láttam rajta, hogy ez egyszer képtelen lenne mosolyt erőltetni nyúzott képére. - Lehet nem említettem, de az ünnepek idejére felfogadtunk egy fiatal lányt. A kisujjam sem vagyok hajlandó mozdítani. - Megjátszott, már-már tökéletesen a családi idillbe illeszkedő kacaja el sem jutott Jim füléig, s Dolly is csak egy halovány mosollyal nyugtázta.
-Persze.
-Tényleg, hol van Meriel? No és az ikrek? - Vonta fel szemöldökét Dolly, újabb teasüteményt tömött szájába. Jóízűen ropogtatta az édességet. Furcsa volt számomra a McWithy házban olyat látni, aki szívesen evett. Mióta az ikrek meghaltak, félig teli tányérok penészedtek tovább a mosogatóban, egész flaskányi tej romlott meg nap mint nap a hűtőszekrényben.
-Anyánál vannak. Ott töltik a karácsonyt Belfastban. - Lehelte egy szuszra. Túl volt rajta, kimondta, amitől eddig rettegett, most semmivé foszlott benne, de utórezgései még a szobában cikáztak.
-Beszéltél anyával..? - Egészen elhalkult, kerekded arca gödröcskéi közé újabb költözött, noha csak ideiglenesen.
-Néhány szót. - Felelte kurtán. - Töltenél nekem még teát?
Bólintott, látszólag megértette, hogy nővére nem kíván többet értekezni szüleikről. Bőre kisimult, Jim térdére tette a kezét.
-A mieink Jim szüleinél vannak. - Mosolygott, s én vele együtt mosolyogtam. Az a két szerencsétlen kölyök legalább tényleg a nagyi ragadós, rúzsfoltos csókjait élvezi, nem pedig egy nyirkos, sötét gödör állatias, ám annál vendégmarasztalóbb bűzét...

Haraptam egy nagyot a zserbóból. Úgy tűnt valaki mégsem felejtkezett meg teljesen létezésemről. Dolly felfelé menetele előtt két süteményt hagyott a parkettán, pontosan a gardrób ajtaja előtt. Nyilván puszta véletlenségből, hisz' az emberre jellemző, hogy lehajol járta közben, és letesz két finom sütit a földre. Jim nem sokkal később követte őt, nyilván, hogy eleget tegyen férji kötelességeinek. Sajnáltam Jimet, unott arcáról lerítt, semmi kedve ehhez az egészhez, semmi kedve a karácsonyhoz, az elhízott feleségéhez, McWithyék rideg szeretetéhez. Nem hibáztattam érte. Ugyanakkor Dolla iránt is szánalom fogott el.
Teljesen elérzékenyültem saját személyiségem zavarától. A végén még teljesen átjár az ünnep szelleme, és betlehemezni fogok Crumplebottom ajtaja előtt.
Ahogy testvére és Jim halló – és látótávolságon kívülre értek odafent, Dana csont vékony karjai erőből lökték a falnak Laytont.
-Te szerencsétlen! - Sziszegte. - Mindent tönkre akarsz tenni, mondd csak?!
-Nem. - Felelte, meg sem próbálta lefejteni magáról felesége kellemetlenül szorító kezeit. Dráma, dráma, dráma. Mosolyogva néztem őket.
-Akkor meg kussolj! Mindent elrontasz! Istenem, miért kellet nekem annak idején hozzád mennem feleségül.. - Szorította össze szemeit, s egy másodpercnyi erő tartamáig – mely nyomban el is szállt a férfiból, amint megszólalt a csengő – Layton mintha válaszra nyitotta volna száját.
Csengettek.
-Ez biztosan Lucia. - Mondta végül.
-Ereszd be. - Megvetően lökte el magától. -Lefekszem. - Sóhajtott, s színpadiasan vonult fel.
Érdeklődve fordítottam fejem az új jövevény felé. Vörös haja rövidre nyírva, borzasan pihent kerek arcán. Igazán csinos volt, és ez Layton figyelmét sem kerülte el, férfiasságát tekintve bármennyire hasonlított is az öreg ház szerkezetére.

-Vacsora! - Dana éles, sipító hangja még a legapróbb szálkák idegszálacskáit is pattanásig feszítette. Morogva emelkedtem fel, nemhiába, egyetlen szót sem akartam elmulasztani beszélgetésükből.
-Valaki engedje ki Luciát! - Tette még hozzá kiabálva, a hang terjedéséből ítélve konyhájában tartózkodott épp'. - Nekem most nincs érkezésem.. Azt hiszem túlsült ez a pulyka.
Gyorsan slisszoltam lefelé, Jim árnyéka csak úgy suhant a falon. A sors akarata, ebben egészen biztos voltam.
Lihegve döntöttem verejtékező homlokom a sötét üveglapnak, idejében érkeztem. A szemkontaktus kettejük között felperzselte a fát, hogy az csaknem lángra kapott. Lucia vörösen izzó fürtjei egyszerre felforrósították Jim hidegnek és érdektelennek tetsző orcáját, szemeiben kis szikrák gyúltak.
-A viszont látásra. - Búgta a lány, miközben hagyta magára felsegíteni a szőrmekabátot, közben direkt simulva a férfias kezek közé. Kecses jégvirágocskára emlékeztető mozgása alattomosan kúszott be Jim bőre alá. Mint ki az ablak üvegén látja a tél eme csodáját, úgy égett bele retinájába a lány törékeny szépsége.
Elgondolkodtam. Vajon egy fiatal lánynak, aki ünnepek idején vállal másodállást, honnét van pénze ilyen drága holmira? Kérdésem megválaszolatlanul, de mégis megfejtésre lelt.
-A mielőbbire. - Mosolygott a férfi, vidoran folytatta útját a konyha felé. Layton és Dolly a lépcső közepén álltak. Layton sajnálkozó arca láttán megint csak nevethetnékem támadt. Micsoda komédia!
- Ha lehet... - Szólt Dolly élettelen hangon, merev arccal. - Külön szobát kérnék.
Layton zavartan krákogni kezdett.
-Ami azt illeti, a vendégszobánk kulcsa jó ideje elveszett... Meriel tudja hol van és.. - Szeme furcsa mód kiguvadt, legszívesebben visszaszívta volna a tiltott nevet.
-Ó, akkor fel tudnád hívni nekem, ha szépen megkérlek? Layton, ez fontos. - Markolta meg karját hirtelen. Hatalmas, barna, bocira emlékeztető ártatlan és meleg szemei csak úgy könyörögtek. Mintha egy halálra ítél végső szavait rebegték volna el.
-Megbeszéljük vacsora után. - Hadarta, s lesietett a lépcsőn. Dolly csak állt ott, könnyeit visszatartani igyekezvén. Tudta jól, amit Layton nem is sejthetett. Ő már tudta, ismerte a férfiak azon pillantását, mikor elhatározzák, hogy le fognak feküdni egy nővel. S ezt az elhatározást igen kevés dolog gátolhatja meg, és ha valami, hát ő, Dolly Sheldon nem tartozott ezen dolgok közé.