Phaedra

Mind az asztalnál ültek, három gyertya világított erőtlenül az adventi koszorún. Látszólag jóízűen falatoztak, de Dana arcáról üvöltött, hogy legszívesebben kiöntené az egész fazék levest. Öt teríték pihent az asztalon, négy melegen, megrakva minden földi jóval, egy tányér azonban ugyanolyan hideg volt, mint mikor kivették a konyhaszekrényből.
-Vendéget várunk? - Testvére értetlenül meredt az érintetlen terítékre.
-Nem. - Felelte foghegyről, hatalmasat kortyolt poharából. Dolly felváltva pillantott Laytonra és rá, s még Jim – kit aztán igazán hidegen hagyott mindenki, a fiatal és szép Lucián kívül – is észrevehetően elcsodálkozott a pár érdektelenségén.
-Akkor véletlenül?
-Nem. - Ismételte meg a nő. - Az a teríték Phaedráé.
Néma csend borult kis családra, Dana tányérjába meredt, ujjai olyan erővel feszültek egymásnak, hogy csaknem összeroppantak. Layton félig pillantott csupán fel étkéből, majd egy fáradt, beletörődő és megtört sóhajtással folytatta az evést. Mintha azt mondta volna „Nekem már úgysincs beleszólásom semmibe, ami itt történik... Ki vagyok én egyáltalán?” S annak rendje és módja szerint senki sem vette észre őt.
-Ki az a Phaedra? - Jim kíváncsisága végképp feléledt. Dolly zavartan bámult lefelé, ez nem kerülte el férje fürkésző pillantását, mely olyan fenségesen járt most fel-alá a családtagokon. -Te ismered? - Fordult feleségéhez. Dolly köhécselni kezdett zavarában.
Lám, a McWithy fészek felbolydult. A testvér szembogarai lopva fordultak fél másodperc erejéig a falvédő felé, mely engem rejtett. Elmosolyodtam. Ma este végre társaságom is lesz.
-Felmennék a szobába lepihenni. - Dolly halántékára tapasztotta a kezét. - Azt hiszem nem vagyok igazán jól...
Most kellett cselekednem. Sietve indultam meg felfelé, hogy a vendégszoba kulcsát Dolly ágyába csempésszem, mielőtt még felér az emeletre.

Álmodozva huppant a pihe-puha, virágmintás dunnák és párnák közé. Csak úgy reccsentek bele a szerencsétlen, öreg ágyunk deszkái, Dolly testes nő volt, ám látszólag ez nem gátolta meg őt semmiben. Látszólag..
Feljajdult. Dereka alá nyúlt, tapogatózni kezdett, s fájdalmas arca rögtön meglepetté vált, mikor kihúzta maga alól a méretes, kemény kulcsot.
-Hát ez meg? - Dünnyögte felülve. - Biztosan Dana felejtette itt, mikor áthúzta az ágyneműt. - Jegyezte meg magában, s én ekkor láttam elérkezettnek az időt. Óvatosan megkocogtattam az ágytámla mögötti falat. Feje bagolyként – hozzáteszem igen termetes bagolyként – fordult hátra, szeme elkerekedett.
-Phaedra. - Suttogta, én pedig egyelőre látatlanul, de mosolyogva bólintottam.

-A vendégszoba kulcsa. - Állapította meg Layton oldalra biccentett fejjel.
-Hogy vág az eszed drágám. - Jegyezte meg Dana epésen. - Hol találtad? - Fordult immár előtte ismét teljes életnagyságban ácsorgó testvérére.
-Az ágyamban... - Dollyban most tudatosul csupán e kicsiny tárgy jelentősége. Ragyogó arccal bámult Laytonra. - Ó, akkor ugye igénybe vehetem a szobát?
-Hogyan? - Ráncolta homlokát Jim. - Mi bajod a közös szobánkkal? - Férje a számukra jól ismert „Már megint kezded?” arckifejezést öltött.
-Semmi. - Felelt szárazon, de arcára máris visszatáncolt a megszokott vigyora. - Hát akkor, további jó étvágyat.

A hatás kedvéért Meriel szekrényén át léptem ki sajátomból, a valós világba. Ügyeltem lépteim zajára, bár tudtam, még legalább fél óra, míg nem fejezik be a vacsorát. Túl jól ismertem McWithyékat..
Lassan nyitottam ki a vendégszoba ajtaját, a régi szobám ajtaját. Dolly aprót sikkantott. Csendesen zártam be magam mögött, gondosan elfordítottam a zárban hagyott kulcsot.
-Szia. - Mosolyodtam el szelíden.
Arca a fal színeiben táncolt, ajka résnyire nyitva maradt. Ahogyan két karján támaszkodott fel az ágyban, úgy festett, mint egy rozmár. Egy nagyon kedves rozmár, hurkácskái édesen gyűrődtek egybenőtt csípője és dereka körött.
-Hát igaz.. - Suttogta elképedve.
-Mit hittél? Hogy csak álmodtad az egészet? - Kuncogtam.
-Mi tagadás.. reménykedtem benne. - Hajtotta le fejét. Hatalmas lélegzetet vett. - Jóságos Isten. - Látszólag minden erejét össze kellett szednie, hogy tartósan képes legyen rám irányítania tekintetét. -Megértem. - Döntöttem oldalra a fejem, s tudtam, ez kegyetlen dolog volt, mert kulcscsontom így is eléggé kiáll, nemhogy ha még inkább ráfeszítem a bőrt. Dolly megint elsápadt.
-Ne csináld ezt. - Borzongott meg, s láttam karján felállni az apró pihéket.
-Bocs. Leülhetek? - Vigyorogtam. Válasz helyett felült az egyszemélyes ágyon. Odasétáltam, szeme tükrében néztem a székláb vastagságú, csontos lábaimat. Sajnáltam szegényt.
-Rémesen nézel ki.
-Te sem panaszkodhatsz.
Legnagyobb meglepetésemre megragadta hideg, vékony csuklómat. Ernyedten hagytam kezében pihenni kéklő körmöktől díszített kézfejem.
-Hogy bírtad eddig..? S eztán hogy fogod? Ezért feljelentést is tehetnél vagy..!
-Elég. - Mondtam. - Nem. Lehetne rosszabb is.. - Elfordítottam a fejem. Furcsa volt újra gyermeknek lenni egy felnőtt mellett.
-Hogyan?! - Magához szorított. Szívdobbanása egy pillanatra átvette az én szívem ritmusát. Egészen meleg érzés volt. Eltoltam magamtól.
-Sehogyan. Nem tudom. Mindegy. Jó így.....
-De hiszen úgy élsz, mint egy .. egy..
-Mondd csak ki! - Kacagtam fel. - Mondd ki!
-Egy féreg. - Suttogta, s szeme megtelt könnyel. Gyengéden nyúltam előre, begörbítve kis mutatócsontomat. Letöröltem arcáról.
-Mi a baj? - Kérdeztem, mintha nem tudtam volna. A gyermek elbújt hát elfojtott kiskorom sötét üregében.
-Azt hiszem, nem bírom tovább. - Arca megmerevedett. Ahogyan ott ült velem szemben, egyszerre már nem is a szemeimbe nézett, pontosabban egyenesen oda, de láttam, hogy szelleme már egészen másutt jár. Túl a fél sötét, halovány fényű barátságtalan szobácskán. Túl a gyermekágyamon, melyben sosem feküdtem igazán, ha feküdtem is akkor is a börtön ígéretével. Nyomasztotta őt, láttam rajta, s közben saját életének árnyaitól sem szabadulhatott. Meg akartam nyugtatni, el akartam mondani neki, hogy az én nyomorúságom ne fájlalja. Géphangon, szürkén, élettelen szavakkal dobálózott tovább. - Két gyerekem van.
-Tudom.. Lilly és Ann. - De oda sem figyelt.
-Lilly tizenkét éves, még bújik. Éjszaka néha átjön a szobámba, hogy velem aludjon. A szobámba. Nem a szobánkba. Jimmel külön alszunk. Ann tizenhét és talán kevesebbet látom, mint Jimet. Fiúja van. Persze, miért is ne lenne? - Fájdalmasan nevetett. - Szép... Az apja szemeit örökölte. - Jegyezte meg elvékonyodó hangon.
-A te szemed is szép. - Érintettem meg vállát, de tudtam, felesleges. Itt már minden eldőlt, minek el kellett dőlnie, s ugyan ki vagyok én, hogy megmelengessek egy kihűlt szívet, s reménnyel áltassak egy üres lelket..?
-Majd Lilly is megnő. Neki sem lesz szüksége rám. Egyedül maradok. Fizikálisan is. Most legalább a látszata fenn áll annak, hogy vagyok valaki...
-És Jim? - Kérdeztem, de ezúttal olyan hangon, mintha választ adnék. Tudtam, hogy szeretné elmesélni. Még utoljára – s egyben első alkalommal.
-Megcsal. - Mosolygott. Üres mosollyal.
-Ó.
-Mikor először csinálta jelenetet rendeztem. Lilly születése után fél évvel volt. Tíz kilóval könnyebb voltam. Nem karcsú, de könnyebb. Kevesebb ránc volt a szemem sarkában, mikor mosolyogtam. Nem volt sima a bőröm, de nem is kapaszkodott belé ennyi szarkaláb, mint most. Válni akartam. Jim térden állva könyörögte vissza magát. - Aprót szipogott. Csodálkozó, feldúlt arcot kellett produkáljak. Dollynak együttérzésre volt szüksége – és bár nehezen vallottam be, de nekem is. - Mikor másodszor is megcsalt elbújva zokogtam a szobámban. Napokig nem jöttem elő. De aztán.. nem szóltam semmit. És a harmadiknál sem. És a bébszitternél sem. És Luciánál sem fogok.
-Szomorú. - Mondtam.
-Látod, ez a közös bennünk. Nem kellünk. - Könnyes mosolya belém hatolt és úgy tett magáévá, mint annak idején szülőanyámat az a féreg, ki idejuttatott.