Krampusz

Hihetetlen érzés volt megint normális ágyban aludni, tiszta levegőn. Már-már bántotta a fűrészporfészekké alakult tüdőmet.. Dollyval szorosan összebújtunk az egyszemélyes ágyon, arcom puha mellei közé fúrtam, kezeimet betuszkoltam egy-egy hájpárnácskába. Egyszer sem estem le.
Megint kicsinek és védtelennek éreztem magam, és azt képzeltem, hogy Dolly az anyukám, aki vigyáz rám és szeret engem.
Álmodtam is, de mikor reggel felébredtem, már nem emlékeztem arra, hogy mi volt benne..
Az ébredés.. Borzalmas volt. A ház falait énekhang, vékony, gyermeki dal botránkoztatta meg már fél kilenckor. Kórusban zengett az Ünnepeljük a karácsonyt.. kezdetű ünnepi nóta. Amióta az eszemet tudom, gyűlölöm a karácsonyt.
-Mmm.. Mi a.. ? - Dolly morgolódva fordult bal oldalára, méretes feneke lendült, a könyököm keményet koppant a padlón. - Jaj, ne haragudj! - Ült fel, s én menten talpra szökkentem.
-Semmi gond.. De most vissza kell mennem! Danáék biztosan felébredtek. - Szóltam sietve, s már ott sem voltam. A vendégszobán keresztül nem lehetett visszaszökkenni a saját kicsiny világomba. Deszkái szorosan szegeződtek egymásnak, a kárpitok egyenes és töretlen falon függtek makulátlan tisztasággal, évek óta.

Lucia különösen csinos volt aznap délután. Testére feszesen rásimult a fekete, hajónyakú sztreccs anyag, nyakára vékonyka selyemsálat kötött, mely mögött bordónak tetszett tejfehér nyaka.
Egyszer sem kérdezte, miért kellett eggyel több terítéket feltennie. Gyanította, hogy senki sem felelt volna neki.
Körbejárta az asztalt, ahol ültek, s mikor Jimhez ért a teával, különösen mélyre hajolt – nyilván tiszteletének kifejezése okán.
Dolly arca hamuszürke árnyalatokban játszott, de kifejezéstelen maradt. Lassan kezdett hasonlítani Merielére... Összeborzongtam. Vajon Meriel hol van most..?
Újabb, a reggelihez hasonló ritmusok és dallamok szálltak be az ablakon. Ma már sokadszor.
-Az Isten verje meg. - Mordult fel Dana, s lecsapta villáját az asztalra felkeltében. Mindenki rá nézett, de semelyikük szemeiben nem villant felháborodás. Pedig Isten nevét vette a szájára, karácsony előtti napon, éneklő gyerekek kapcsán. Lendületes léptekkel indult kifelé, szinte láttam, hogy a legváltozatosabb káromkodásokat forgatja át agyában, amivel majd elzavarhatja az aprót és édességet váró lurkókat.
Amint kitette lábát a konyhából, elszabadult a pokol. Dolly önkéntelenül húzódott közelebb Laytonhoz. Éreznie kellett, hogy van még valaki mellette, még akkor is, ha csak a férfi ingének szegélyét érezhette karjához érni. Könnyebb volt így elviselni azt az arcjátékot, a szemek pajkos csatározását, mely előttük zajlott le, nyíltan.
Lucia és Jim felébredni látszottak aznapi, téli álmukból.
-Még valamit parancsol a fiatal úr? - Lucia játékosan megsuhintotta Jim bal combját lenge anyagú, hosszú szoknyájával léptében.
-Azt hiszem innék még teát. - Mondta erre ő. Layton oda sem figyelt igazán. Csakúgy, mint általában, mélyen elmerülve önmagában ült ott, nézve ki a fejéből.
Lucia kinyújtózkodott, miközben a kancsóért sétált. Fejét oldalra döntötte, nyaka ívesen megnyúlt, a vörös sál mérges kígyóként tekergőzött rajta. Jim legszívesebben leszakította volna, hogy ajkaival vegye át a puha anyag helyét, s fogaival színezze véraláfutásokkal a hófehér bőrt. Megrázta magát.
Mire Lucia visszafelé egyensúlyozott lassan, a színültig telt csészével, már egyszerű, de annál ígéretesebb mosoly villant arcán.
Töltött. Jim keze eközben hátsó domborulatára kúszott, simogató köröket téve ott. Dana lépett be a konyhába, szeme villámokat szórt.
-Kikészítenek... Utálom az ilyeneket.. Sok undorító kertvárosi, aki a becsületesen dolgozó polgárokból akar megélni.. Karácsonykor! - Visszhangozta. - Le kell feküdnöm.. Migrén. - S két ujját orrnyergéhez nyomta, összeszorított szemekkel. - Lucia, kedves.. - Nyájasabb gúnyába öltöztette hangját, mézédesen nézett a lányra.
-Igen? - Kérdezte ő.
-Tudsz ma tovább maradni? Megfizetem.
-Semmi akadálya. - Mosolyodott el, s szeme sarkából huncutul pillantott Jimre, kinek ugyan lassabban, de azért mire kellett, világossá vált az est további kimenetele.

Dollynak nem volt szüksége ülőpárnára, hatalmas tompora úgy terítette be a fésülködőasztal előtti széket, mint egy díszes selyempárna. Bőrére krémet kent, haját kifésülte. Szempilláit göndörítővel ívelte csábosra. Kár, hogy mindez mit sem ért.
Úgy készült erre az éjszakára, mintha ő állna élete leghatalmasabb és egyben legszenvedélyesebb szeretkezése előtt. Ám szeme fájdalmas üressége rácáfolt pipiskedő tevékenységére.
-Mire készülsz? - Kérdeztem tőle, elnyúlva az ágyán, ágyamon.. Mintha nem tudtam volna.
-Semmire. - Vont vállat, s a tükörből rám pillantott. - Néha én is adhatok magamra egy kicsit, nem?
-De. Persze. - Suttogtam, s akkor és ott szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mikor csinált ilyet utoljára és vajon miért olyan fontos, hogy halála előtt az ember tökéletesen nézzen ki?
Nem szólaltam meg.
-Alhatok ma is itt? - Kérdeztem édesen.
-Persze. - Hideg mosollyal válaszolt.
-És ha olyasmit fogunk hallani, amit nem kellene, akkor szeretnél majd magad is megbizonyosodni a tényekről.. Vagy szótlanul álljak fel és hagyjalak magadra..? - Csendesen tettem fel e kérdést, mégis úgy vágott végig rajta, mintha fülébe üvöltöttem volna.
-Csak menj. - Mondta.
-Tudod.. nekem.. látnom kell. - Sütöttem le a szemem.
-Phaedra.. - Összerezzentem. Elszoktam attól, hogy tulajdon nevemen szólítsanak. Ráemeltem tekintetem. - Miért? - Összevont szemöldökkel, kifordulva nézett most rám.
-Mert szükségem van rá. Évek óta ezt teszem.. Máskülönben megbolondulnék. Ha nem látnék egy kis életet magam körül......
-Danáékat is mindig meglesed? - Mosolyodott el haloványan.
-Ők soha nem szeretkeznek. - Néztem szemébe nagy komolysággal. Lehervadt arcáról a mosoly, hiába, másokban meglátni a saját nyomorúságodat, rosszabb, mintha neked rónák fel azt, szemtől-szemben.

Megint csak úgy próbáltunk álomba szenderülni, mint előző este. Akár az elveszett, s most egymásra találó testvérkék. A különbség tán annyi volt, hogy minket másféle szálak fűztek össze.
Az első rugó reccsenése hivalkodón furakodott át a vaskos fa alapú falakon. A második követte azt, s egy harmadik, majd lassan ütemessé váló, nyekergő panaszáradat kérte segélyét tőlem.
Sajnáltam az öreg házat, hisz' neki kellett gyomrában viselnie a bűntől terhes ágyat, a reccsenésekből ítélve attól kezdtem tartani, hogy a deszkák előbb-utóbb megadják magukat és leszakadnak..
Dollyra pillantottam. Kifejezéstelen arccal, üveges szemekkel bámulta a plafont.
Elérkezett az idő, hogy felálljak, és átosonjak a mosdóba és azon keresztül is Meriel régi szobájának ágy fölé függesztett kerete mögül lessem meg Luciát és Jimet.