Lopakodó

Éjfélt ütött az óra, mikor végre ki mertem lesni a képkeret mögül. Mintha csak az én – és a tökéletes biztonságom kedvéért vették volna fel azt a kutyákra emlékeztető, állatias pózt, háttal a festménynek.
A szobát mécsesek varázsolták csodálatosan romantikussá, a levegő forrósága arcomba csapódott, vágy és fülledt erotika bódító illata fojtogatott. Még sohasem találkoztam hasonló jelenséggel. Körvonalak és árnyak látszódtak csupán, a falon táncoltak absztraktul elnyúlva, légiesnek és csodásnak tetszettek.
Tíz mécsvilágot számoltam össze a sötétben apró, burokba vont, aranysárgás szigetekként égtek.
Jim csípője egyre erősebben és durvábban mozgott, s ha nem láttam volna, akkor is tudom, mert Lucia hangja emelkedett és süllyedt, mélyen ereszkedett le a skálán, hogy aztán egy apró sikoltással fülemet sértse újra.
Egyszerre abbamaradt az egész, a lángok pislákoltak még, de a forró lihegés párája alászállott, s most ernyedt pihegő, lassan nyugvó légzés töltötte be a szobát.
-Ez kibaszottul jól esett. - Nyúlt végig az ágyon Jim, kéjes vigyorba torzult arcán látszott az öröm maradéka, s annak a boldog tudatlanságnak az árnyai, mi szerint felesége a vendégszobában alszik.
Lucia nem szólt semmit. Néztem a macskaszemeit, azok gyönyörűek, zöldek és hatalmasak voltak de kielégült boldogság.. Nem, annak nyoma sem látszott bennük. Felfigyeltem azonban egy barnás foltra, mely hevesen megcsillant, amint Jim szeme lecsukódott.
-Ne aludj még el! - Kérte, és mellkasához bújt, cica módjára.
A férfi felmordult.
-Na. - Lágyan simogatni kezdte, finom csókolt lehelt rá, s tovább duruzsolt neki. - Tán megfelejtkeztél az ígéretedről?
-Reggel megkapod a pénzed. - Mondta, azzal másik oldalára fordult. - Most hagyj aludni.
Reggel. Boldogan elvigyorodtam. A férfiak néha mennyire, mennyire naivak tudnak lenni!
Ujjaim türelmetlenül, zajtalanul játszadoztak a levegőben. Vártam és vártam, az én agyamat is kezdte megkörnyékezni a füst és köd, s csaknem elszenderültem álltamban, de Dolly végül megérkezett.
Hatalmas termetét meghazudtolva, néma csendben siklott át a szobán. Azok ketten olyan békésen és olyan nyugodtan szuszogtak, tán még ha Meriel kékre mázolt agyagvázáját törtem volna ripityára a fülük mellett, arra sem ébrednek fel.
Dolly szeme megvillant.
-Phaedra? - Suttogta, s én felsóhajtottam. Tudtam, mi következik most.
-Pszt! Itt vagyok! - Susogtam vissza, körülnéztem. Minden olyan szürkének és sötétkéknek tűnt a szobában, a sötétség csalafinta játékot játszott a szemeimmel.
-Segíts.. - Mondta. - Egyszerre nem tudok végezni a kettővel.
-Nem. - Ráztam a fejem, noha ő ezt nem láthatta. - Nem vagyok gyilkos.
-Én sem.. - Hangja megremegett. - De mi van, ha felébred..?
-Jim? - Nevettem fel, de egyből meg is bántam, Lucia szemhéja megrebbent.
-Jim..? Én.. Nem akarom megölni a lányt. - Szörnyülködött.
-Ha Jimmel kezded, Lucia felébred. - Vontam vállat. - Tudod milyenek a férfiak..
Helyette is éreztem, amint elszorul a torka. Összeszorított szemhéjakkal sétált Lucia mellé.
-Már úgy is mindegy.. - Fájdalmas sóhaj hagyta el ajkait, s nekem egyszerre bűntudatom lett. Borzasztó, rossz, rossz ember vagyok. Dolly az én manipulációm nélkül nyilván meg sem próbálna végezni Luciával.. De ha a lány felriad, és Dolly lebukik.. Akkor aztán nem lesz itt vérontás, se halál, se dráma, se történés..
Mire észbe kaptam, Dolly már Lucia arcára szorította a párnát. A nő nem ébredt fel azonnal, morgolódott és vonaglott egy keveset, s mire a tényleges légszomj tüdejét kezdte szorongatni, késő volt.
Jim még álmában is felháborodva az aprócska zajon, nagyot horkantva húzta fejére a takarót. Jót kuncogtam rajta.
Dolly egyre erősebben nyomta szép arcába a tollal bélelt díszpárnát, tartályhajó méretű sonkácskáival leszorította Lucia vékony lábait. Mereven néztem a felesleges és kilátástalan tusakodást.. Vajon Lucia teljesen ébren volt, miközben megfulladt..? Vagy csupán egy rossz álomként – esetleg félálomként – élte meg, s titkon bízott, hogy ő fel fog ébredni épen és sértetlenül?
Mozdulatlan keblekkel feküdt ott, orrnyílásainál, s résnyire nyílt szájánál nem kavargott a langyos levegő.
Dolly lihegett, homlokán verejték gyöngyözött, mely szinte világított a feketeségben.
-Milyen érzés volt? - Kérdeztem óvatosan.
-Jó. Isteni. - Keze és egész teste remegett. Nem tűnt túl boldognak, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy soha sem volt az.
Létezik egyáltalán boldog duci? Nem hiszem. De ha létezik, akkor nyilvánvalóan csak és kizárólag az evés teszi azzá, és abban a percben, mikor elfogy a süti, az édes, ragacsos csokoládé és a szénsavas üdítő, csak az önutálat, az üresség marad utána és neki újra és újra tömnie kell magát, hogy boldogsághormont szabadítson fel a szervezetében.
Sajnáltam Dollyt, noha tudtam, hogy ő nem ilyen. Őt még az evés sem tette boldoggá – mégis folyton űzte ezt a tevékenységet.
-Hogyan csináljam? - Vette fontolóra, s én ijedten húztam össze magam. - Azt hiszem kiherélem. - Határozott végül.
-Ne! - Szaladt ki a számon. Ez már igazán sok lett volna nekem...
-Takard el a szemed. - Nézett rám keményen, és már emelte is a kést, bal kezével lerántotta a takarót férjéről.
-Jézusom. - Suttogtam és már most felfordult a gyomrom, pedig még nem is történt semmi. Beljebb léptem, ezt még véletlenül sem akartam végignézni...
A fülem azonban nem tudtam siketté tenné arra a néhány percre. Jim felüvöltött, túlkiabálva ezzel a hús szakadását. És csak üvöltött, sorozatosan, aprókat, majd hosszúakat, arca nyilván falfehér, szemei pedig háromszorosukra tágultak voltak, de mindezt én nem láthattam. Abban a percben hálat adtam ezért.
Újabb kíméletlen és kegyetlen zajok jutottak el hallójáratomig, Dolly újra és újra beléje szúrt. Lelki szemeim előtt alattomosan pergett a kép, először a kulcscsontja mellé, majd a vállába, majd a nyakába, végül pedig a szívébe és közben spriccel belőle a vér. Dolly rezdületlen arcán pedig végigcsurog és aztán a saját csuklójának ütőerébe mélyeszti a pengét.
-Dolly! - Sikkantottam, s minden gondolkodás nélkül erősen hajtottam arrább a képkeretet és dugtam ki a fejem. Az ajtó kilincse ezzel egy időben mozdult.
-Hahó! Minden rendben oda bent?! - Dana éles hangja hallatán végigfutott a hátamon a hideg.. Aztán lepillantottam. Az ágy lepedője vörös nedűben ázott, csakúgy, mint a két rajta fekvő áldozat.. S végül az önmagát áldozattá tévő Dolly és melléjük feküdt, fehér bőrén csupán két vágás húzódott, de azokból úgy szaladt kifelé a vér, mintha sietős dolga lett volna odakint.
-Dolly.. - Könnyes lett a szemem, de nem sajnáltam. Tudtam, neki így lesz a legjobb. Az a mocsadék Jim meg megérdemli.. És Lucia..? Vállat vontam. Jobbnak láttam visszavonulni, mielőtt Dana ránk töri az ajtót.

A fal mögé roskadva hallgattam végig a háziasszony hangos zokogását. A hangokból ítélve Layton is csatlakozott hozzá, majd mikor a férfi is szót emelt, megbizonyosodhattam ittlétéről.
-Szólnunk kéne a rendőrségnek. - Mondta.
-Bolond! - Rikácsolta könnyek között, hangja rekedté vált a sírástól. - Az egész házat felforgatnák.. Kutyákat hoznának. Azok meg kiszagolnák az ikreket..
-Ez így nem állapot..
-Hallgass. - Láttam lehunyt szemeim sötétjében kibontakozni a képet, amint Dana arcvonásai kisimulnak, s nyugalmat erőltet magára. - Majd én elrendezem. Senki nem fog tudni róla. Te csak hallgass mindenről, mint a sír! Megértetted?
-Meg. - S Layton visszatért az ágyába. Vagy lement a konyhába, hogy igyon egy pohár tejet.