Sírhantok

Hűvös búcsúval köszönt el a McWithy háztól december, de január is idejekorán hagyott magára bennünket, és jégcsapok könnyes csepegésével kúszott be alantasan február a küszöb alatt. Pergő napok, régi lábnyomok ismétlődtek újra és újra a kerti hóban, Dana és Layton felváltva hagyták el a házat. Keveset találkoztak, keveset beszéltek, s még kevesebbet gondoltak az odakinn mélyen nyugvó holtakra.
A kert végébe új sírgödör került megásásra. Azon a decemberi hajnalon Layton csendben figyelte az ablakból neje görcsös erőlködését. Az ásó nem vitte a fagyos, makacsul ragaszkodó földdarabokat, s néha már úgy tetszett, a vas megadja magát és ketté roppan, ám ekkor Dana szeme mindannyiszor felparázslott. A szembogaraiban lobbanó tűz mintha felolvasztotta volna némileg a talajt, lassan, de annál biztosabban csinos kis földhányás kerekedett az egyre mélyülő gödör mellett.
Aznap szomorúan bámultam ki kócos fejemből, s azon gondolkodtam, miért..? Miért kellett ennek így lennie?
Órákkal, hosszú és kínkeserves, vérverítékes órákkal később Dana fáradtan tért be a házba. Két tenyere felhólyagzott, alattomos kis foltok gyötörték meg kezeit ott, hol a bőr teljesen elvékonyult rajta.
Layton egyszerre átölelte a vállát, óvatosan hozzáérintve ajkait az arcához. Megdöbbentem. Igazán.
Dana arca megfeszült, homlokán egyszerre minden ránc kisimult. Finoman megremegett, egy egész pillanatig azt hittem jólesőn felsóhajt, és folytatásra invitálja urát.
-Eressz. - Mondta halkan, élesen.
-Miért? - Szorította meg még erősebben, mégsem erőszakkal. - Olyan régen volt már... - Láttam a fűtetlen konyhában a felszálló forró levegőt, melyet a nő nyakára fújt és rajtam is végigszaladt a hideg.
-Layton, nem szólok még egyszer.. - Sziszegte ridegen, kibontakozott a forró ölelésből, hogy

újra eggyé olvadjon az önmaga által megteremtett jeges pokollal. Vékony nyakán megigazgatta félrecsúszott, kockás kendőjét, kontyában helyére tűzte azt a néhány, kiszabadult szálat, mely nem simult tökéletesen feje tetejére.
-A férjed vagyok. - Jelentette ki. S legnagyobb meglepetésemre arcán valódi érzelmi játék ment végbe – olyasféle, mit hétköznapi ember elszántságnak nevez. - És vannak jogaim. - Pajkosságot csempészett abba a mozdulatba, mellyel Dana tomporát kényszerítette ágyékához. A nő vén keselyű módjára sikoltott fel.
-Takarodj! - Üvöltötte, Layton felkacagott. Jóízűen. Úgy, mint ahogyan még sosem hallottam.. Vagy tán mégis, de az már olyan, olyan nagyon régen volt.. Megráztam magam.
-Ez az én házam, kedves. - Mosolygott. - Te pedig az én feleségem vagy. - Megragadta a csontos, kihűlt kezeket. A francia manikűr fiatalossá tette volna tán, ha nem szorítja folytonosan ökölbe vékony ujjait. - Szeretkezz velem. - Mondta egyszerűen.
Dana elfehéredett. Az igazat megvallva én is. Most először néztem úgy Danára, mint lélegző, érző lényre. Mint egy nőre, egy igazi nőre. S valóban, ahogyan elnéztem őt, egyáltalán nem tűnt öregnek és viseletesnek! Szeme sarkában huncutul ülhettek volna meg apró szarkalábak, ha mosolyog, de ő sosem tette. Haja gyönyörű fényű, gesztenyeszín erős zuhatag, s az úgy terülhetett volna végig a vállain.. De ő mindig, mindig szoros, szigorú kontyba parancsolta hajszálait. A ruhái elegánsak voltak, cseppet sem divatjamúltak, épp' korához illők, de testtartása, az a szigorú, felemelkedett és légies gerincoszlop egyszerűen félelmetessé varázsolta az egész lényét.
Layton meg úgy bámult rá, mintha ezelőtt még sosem látta volna.
-Megátalkodott bolond. - Suttogta Dana. - Elment az eszed..Most igazán elment az eszed.......
-Hallottam Luciáékat. - Felelte hasonló hangerővel, de jóval kedvesebben. - Én még nem haltam meg belülről.. - Majd ismét nevetett. Én vele nevettem, de csak nagyon halkan. Meghaltál, Layton.. És most akarsz feltámadni? Pont most..?
Dana keze görcsösen összerándult, fejét lehajtva, összeszorított szemekkel sóhajtott. Soha életemben nem hallottam még ennél fájdalmasabb, gondterheltebb sóhajt.
-Layton. - Pillantott fel végül, s férje arcára nézve egyszerre inába szállt a bátorsága. Most nem az az ember állt előtte, aki felett uralma volt, aki fülét farkát behúzva, érdektelenül gubbasztott pohárnyi teje, és pipája mellett az asztalnál. - Menj máshoz. - Mondta, s erőltetett mosoly terült el arcán.
-Tessék..? - Kerekedtek hatalmasra szemei.
-Nyugodtan vedd igénybe más nők szolgálatait, kedves. - Folytatta, még bólintott is hozzá egy aprót. Igen – gondolhatta - ez lesz a tökéletes megoldás.. - Én nem foglak megszólni érte. De tudni sem akarok róla! - Emelte fel mutatóujját. - De nem fogok kérdezősködni, ha későn érsz haza este.
-Ezt szeretnéd? - Kérdezte hűvösen.
-Te szeretnéd. - Vont vállat és mint aki jól végezte dolgát, kifelé indult. Egyetlen lépést sem tudott megtenni, két pillanat aligha telt el, s már Layton karjai között vergődött. Sosem láttam köztük ennyi -féle érzelmet végbemenni!
-Én téged szeretnélek. Nekem nem kell más nő.. - Mondta, lehunyta szemeit. - Érted?
-Nem fogok veled ágyba bújni, te kivénhedt, perverz kecske! - Csattant fel.
-Miért nem..?
-Mert nekem abban semmi élvezetem nincs. Gyűlöllek. Gyűlöllek benneteket...
Durván tépte ki magát ismét, s most már megállíthatatlanul rohant el. Még láttam arcán az utolsó rezdülést és döbbenten vettem észre, hogy Dana szeretett volna sírni.. De mint mindannyiszor, most is ellenállt magának.

Így telt hát el McWithyék tele. Már csak akkor álltak szóba egymással, ha feltétlenül muszáj volt. Dana egész egyszerűen levegőként kezelte Laytont, de nem afféle éltető levegőként.. Sokkal inkább, mint valami gázt, amit ki kellene szellőztetni, mert bűzétől nem marad talpon senki, aki él.
Én pedig egyre mélyebben belemerültem búskomorságomba. Unatkoztam. Kiszökhettem volna éjszaka, Layton úgysem vette volna észre – pontosabban nem akarta volna észre venni – és válthattam volna néhány szót az öreg Crumplebottommal. De minek..? Azóta gyűlöl, mióta az ikrek megfojtották a macskáját. Hah! Mintha csak az én hibám volna az egész..!
Tény, hogy én hagytam ott azt a fán függeszkedő macskás rajzot Palmer asztalán, aki meg azt hitte, Tollemache műve. Emlékszem, két markával gyűrte össze, aztán kezei egyszerre megfagytak, szeme felcsillant és a szája olyan gonosz és perverz mosolyba torzult, hogy a hideg is kirázott.. S aztán a többi már.. jött magától. Igen, csak jött magától. Nem vagyok hibás.
Aznap is fáradtan feküdtem a vendégszobában. Egyre többet tartózkodtam itt, a kulcsa nálam volt, létezéséről Dana újfent megfelejtkezett. Talán titkon még örültem is volna annak, ha rajta kap, vagy megneszel valamit, akkor legalább történik valami..! Akármi.
Lustán figyeltem az ablakon át a napsugarakat, melyek napról napra egyre melegebben simogatták a hasamat, akárhányszor végigterültem az ágyon. Sosem húztam el a függönyt a szobában, aggasztottak az új igényeim. Régebben gyűlöltem a fényt. A ház egyre inkább nyomasztó hellyé vált számomra.. valahogyan, Dolly halála óta folyton a szabadba vágytam. Be fogok golyózni – gondoltam - , ha ugyan eddig még nem történt meg.
Bal oldalamra gördültem, szembe kerültem az okker tapétán függő, ferdén felakasztott fali naptárral. A naptár szerint a tél utolsó napja volt aznap, de régi évet mutatott, így nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
Amúgy is, tél vagy tavasz, oly mindegy már nekem. Tavasszal mindig valami újnak kell születnie, én azonban úgy éreztem, most már semmi sem fog történni többé, ami felébreszthet ebből az éber és vége szakadhatatlannak tűnő álomból. Legbelül, mégiscsak vártam a tavaszt. Egy kicsit.
Felálltam, a párkányhoz sétáltam. Letekintettem, kissé megszédültem, de nem azért, mert olyan szédítő magasságban álltam volna – csupán az egész napos fekvés elszoktatott mindenféle más síkoktól. A hó olvadozni kezdett, cseppfolyós sár keletkezett odalent, a ház lábánál. Az egyik elföldelt tetemből – na meg nem mondanám én, hogy ugyan Dolly, Jim, Palmer, Tolle, netalántán Cirmos tetemén – fehér, ártatlan szirmú, törékeny hóvirág fakadt. Elmosolyodtam. Dana trappolva vágott át a hátsó kerten, cipője alatt kettétört a virág, észre sem vette szegény párát. Igen.. a tavasz kétségkívül beköszöntött.