Aznap Melania sokáig aludt. Tizenegy óra is elmúlt már, csodaszép, tavaszi vasárnap délelőtt szaladt tova oly' gyorsan, hogy szinte észre sem vették, s neki kellett fogni az ebédkészítésnek.
Dana valami egyszerűt akart, esze ágában sem volt órák hosszat a konyhában sertepertélni.
Látszólag örült a pillanatnyi magányának, még dúdolt is a krumpli felvagdalása közben – igaz, csak alig hallhatóan.
Utált főzni. Sosem panaszkodott, de arcán egész máshogy álltak a régi ráncok, mint általában. Ujjai mindig szorosabban fogták a kést a kelleténél – mintha csak arra készült volna, hogy valakinek átvághassa a torkát egy óvatlan pillanatban, ha úgy hozza a szükség. Most sem festett másként. Görcsösen aprította a zöldséget, erősen csücsörített, halántékán elvékonyult a bőr, az erek kisebb dombságot alkottak kékülve.
Máskor fakó és színtelen szembogara dühösen csillogott.
-Nehéz az asszonyok sorsa.. - Motyogta maga elé, nyomatékosítva szavait durván vágta bele a kés élét a sárgarépába. Az megadón hullott ketté.
-Nem szeretsz főzni, drága? - Hideg bőrű, csúszó pikkelyű boaként tekeredett dereka köré egy kéz, melynek érintése már régen beleégett a szívébe.
-Percy. - Suttogta, még inkább rámarkolva a kése nyelére.
-Layton miért nem segít neked? - Kérdezte duruzsolva, olyan közel hajolva lányához, amennyire lehet. Felfordult tőle a gyomrom..
-Dolgozik. Eressz.. - Rázta le magáról a férfit. - Így nem tudok dolgozni.
-Ahogy kívánod. - Hízelkedőn végigsimított a vállain, de valamiféle furcsa kéjenc mozzanat volt abban, ahogy az ujjai végigszaladtak a kendős domborulaton. Azt hiszem én elhánytam volna magam, ha az apám így ér hozzám valaha is..
Percy leült az asztalhoz, pontosan olyan szögben, hogy Dana hátával legyen szemben. Szemei fel és le szánkáztak a nő testén.
-Régen láttalak. - Mondta, nosztalgikus hangsúllyal, de furcsa ravaszság lappangott a szavai mélyén. Dana nem felelt, így folytatta. - Hiányoztál. Ha tudnád mennyire.. ja, persze anyádnak is. Sokat gondoltunk ám rád. Mondd csak, mi egyáltalán nem is hiányoztunk neked?
Dana válasz helyett megnyitotta a csapot, elöblített egy fazekat, s teleengedte azt vízzel. Szépen, egyenként dobálta bele a krumplikat. Mozdulatai ingerültek és hirtelenek voltak, minden szem krumpli után kilöttyent egy kis víz az eddig mindig tökéletes tisztaságú, karcolatlan pultra.
-De. - Felelte kurtán. Gázt adott.
-Se egy levél, se egy telefonhívás. Nahát, nahát. Erre neveltelek? - Játékosan felnevetett. Dana összeborzongott. Na és a kis Palmerék hogy vannak?
-Jól.
-Nem vagy valami bőbeszédű, hallod-e? Vajon mi lehet ennek az oka? - Dörgölte állát, élvezte a helyzetet. Valamiért úgy éreztem, nincs minden rendben a férfival.
-Mondd, anyának nincs rád szüksége? - Válla felett szigorúan nézett hátra, de a kéjsóvár szemek láttán inába szállt a bátorsága.. Azt mondtam kéjsóvár..? Nem.. az nem lehet.. Sőt, magam sem hittem volna el, ha nem a tulajdon két szememmel látom.. De az én szemeim csalhatatlanok, mindig is azok voltak..
-Nincs. Odafent alszik. - Vidáman feleselt Danának, aki ettől még kínosabban érezte magát. -Hát Meriel..? Vele mi van?
-Jól van.
-Ej-ej. Nem akarsz velem beszélgetni? Na, akkor mesélj egy kicsit Phaedráról. - Invitálta, a kés visszhangot vert a konyhában, amint a padlóra zuhant, maradék krumplik gurultak szanaszét.

Az ebéd hasonló hangulatban telt, eddigre már Layton is hazaérkezett. Feszülten figyeltem Percyt, de ő legkisebb jelét sem adta volna annak, hogy valóban tud a létezésemről. Egyszer sem pillantott a falvédőre, nem.. Nyilván kacsa volt az egész, véletlenül hallott valamit, még régebben, amit nem kellett volna, vagy bánom is én.. De rólam nem tudhatott. Biztonságban voltam – legalábbis erről próbáltam meggyőzni magam.
Inkább Melaniet vizslattam. A nő nyomott volt , arca nyúzott és szemei alatt a bőrt karikák csúfitották és öregítették még jobban.
Layton mellette ült, Danával szemben. Feltűnt neki, hogy a felesége egyszer sem néz az apjára, még ha beszél hozzá, akkor sem.. Egyszerre gondolt egyet, átnyúlt az asztalon és megszorította a nő kezét. Dana összeszorította a szemeit.
-Nahát.. nem értem mi ütött belétek ma! - Hüledezett Percy. - Gyönyörű az idő, tavasz van, együtt a család..Még ilyet. - Ciccegett, közben magában jóízűt nevetett Danán. Sosem kedveltem igazán a ház asszonyát – a legizgalmasabb dolgok tudni illik sosem vele történtek – de most határozottan sajnáltam őt.
-Felmennék lefeküdni. - Motyogta a nő.
-Felkísérem. - Szólt azonnal Layton, s a nyomába szegődött. Ebből én sem maradhattam ki.
Követtem őket a lépcsőig, ott aztán megálltak.
-Mondd, baj van? - Kérdezte a férfi fojtott hangon, megbizonyosodva róla, hogy Melaniéktól tisztes távolságba kerültek.
-Mi lenne? - Förmedt rá.
-Megint a régi vagy. - Mosolyodott el szeretetteljesen, aznap már sokadjára undorodtam meg egy emberi szótól, gesztustól.. Hogy képesek ezek erre?!
-Layton, az Isten szerelmére, ne bosszants!
-Jó-jó. De akkor is furcsa vagy. Veszekedtél apáddal?
-Nem. Miből gondolod?
-Nem nézel rá. Nem szólsz hozzá és..
-Túl sokat pipázol. Az agyad a füsttel együtt szállt el. - Morogta, s felfelé indult. Layton fejcsóválva nézett utána. Érezte, hogy valami nincs rendjén. Igazat adtam neki.

Dana zokogva borult az ágyra. Könnyei folyásának se a párnák, se a paplanok nem szabtak határt, szomjasan itták magukba a sós cseppeket, míg át nem áztak.
Dana a lepedőbe markolt, dühödten tépte le az ágyról. Ujjai az ágy kényelmes szibacsába vájtak, széjjel tépték az anyagot, ezer felé hajították a szobában. Haja kiszabadult, arca vörös volt és puffadt és az egész nő úgy festett, mint egy tébolyult boszorka. Valahogyan nem volt kedvem kacagni.
-Férfiak! - Némán ordított a tenyerébe, miközben egyre csak sírt és sírt. - Gyűlöllek titeket.. gyűlöllek..
Térdre rogyott, körmeivel végigszántotta a fapadlózatot. Körme teteje letört, sőt, hüvelykujjáról teljes egészében leszakadt. Vérzett, de látszólag nem is érzékelte a fájdalmat.
Felemelte lassan elgyötört fejét, és körbe nézett.
-Hol vagy te senkiházi..? Hol vagy, tudom, hogy látsz! Most gyere elő, na most merd mutogatni magad!
Szívem üldözött kisnyúl módjára kalapált, riadtan siettem le a földszintre. Sehol sem éreztem otthon magam, s biztonságot semmi sem nyújtott már nekem – legalábbis valami ősi ösztön ezt súgta odabentről. Az ösztöneim pedig sosem csaltak meg engem.