Egész éjen át egy szemhunyásnyit nem aludtam. Összehúzódva ültem a sarkomban, ahol régen is mindig vacogtam a téli estéken, mert tudtam, hogy ott húzódnak a falban a fűtőtestek csövei, így azoknál juthattam némi meleghez.
Persze kilóghattam volna, mint mostanság oly' sokszor megtettem, de Dana olyannyira megrémített, hogy még a szemhéjam sem mertem lecsukni. Noha azóta egyáltalán nem adta jelét annak, hogy netán komolyan is gondolta volna, amit pillanatnyi őrületében mondott – mégis, nekem felért egy tettenéréssel.
Időérzékem mit sem vesztett pontosságából. Szinte az első napsugárral percre pontosan nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat. Ezt onnan tudtam, hogy Melanie is velem együtt ébredt, mert lépteinek csendes zajára hallásom kiéleződött, a rejtett kis kukkolónyílásomhoz lopództam, s az ablakon át még csak haloványan szűrődtek át a reggeli fények.
-Mi a ménkű.. - Motyogtam, arcom félig a falhoz préseltem, amitől irtó nyomott formája kerekedett, de nem zavartattam magam – ő úgysem láthatott meg. Kinyitotta a hűtőt. Sajtot, tejet, párizsit, meg mindenféle élelmiszert vett elő.
A poharakba dzsúzt töltött, a reggelire való húsokat szépen, ízlésesen tálkákra rendezte. Az asztal csakhamar olyanná vált, mint amilyen ünnepekkor szokott lenni. Szalvétákat halászott ki a felső konyhaszekrényből, hosszas keresgélés után megtalálta a poháralátéteket is. Elegánsan hajtotta össze a színes szájtörlőket, minden tányér mellé helyezett egyet.
Lélegzetem sem mertem kiereszteni. Eggyel több szalvétát számoltam, mint kellett volna legyen. S ez az enyémnél is eggyel több volt, az én üres helyemen kívül még egy teríték került fel.
Melanie ujjával a levegőbe böködve számolta a helyeket – s legnagyobb megrökönyödésemre elégedett mosollyal nyugtázta a végeredményt.
Teát rakott fel főni és kávét, és miközben a forró víz fortyogott, felszaladt a lépcsőn, hogy keltse a többieket.
Fáradtságtól tág pupillákkal álltam ott, az asztalt bámulva egészen megéheztem, megkívántam a finom falatokat – mi mi tagadás, igen ritkán fordult elő velem, hisz' nem orbitális méreteimről voltam hírhedt (hírhedt, haha..Crumplebottom néni köreiben?).
Melanie mosolyogva lépdelt lefelé a lépcsőn, nyomában a szemét dörzsölgető Percyvel, az értetlen Laytonnal és a feszengő Danával.
Igazi családi idill tárult elém.
-Jó illata van. - Szimatolt a levegőbe Percy.
-Úgy döntöttem kedveskedek nektek egy kis reggelivel. - Csapta össze húsos kezeit, szemei vadul cikáztak a jelenlévőkön. - Tegnap olyan sokáig aludtam. - Bűnbánó lejtést erőltetett édes hangjára, majd tettetett szorgalommal perdült a kávéfőző elé. - Jaj, ez meg kifut! - Szörnyülködött.
-Köszönjük Melanie. - Mondta Layton, mit sem sejtve. - Igazán nem kellett volna.
-Ó, dehogynem. Üljetek csak le. - Intett és a férfiaknak nem kellett kétszer mondani. Dana igyekezett minél távolabbra kerülni Percytől.
Eközben vártam, hogy teljesen kivilágosodjon, de ez nem következett be. Az éter szürkés maradt és borongós, eső készülődött, vagy tán az időjárás isteneinek rossz hangulatuk kerekedett aznap – látva ezt a merő szervezkedést. Mert valami tisztátalanság volt ebben a kedvességnek feltüntetett gesztusban – ebben biztos voltam.
Melanie némán helyezte a teás és kávés kancsót az asztal közepére. Ő maga is helyet foglalt, a többiek illendően várták – ő lévén a reggeli készítője- , hogy szájához vegye az első falatot. Ez azonban öt perc után sem következett be.
-Hát akkor.. - Kezdte Percy, mert látszólag már nem bírt ellenállni az előtte heverő apróra vágott, illatozó sült kolbászkáknak – jó étvágyat. Ám mielőtt fogaival végső csapást mérhetett volna a finom falatra, Melanie éles sípolása megfagyasztotta a levegőt.
-Ne még! - Szólt. Nyájasan elmosolyodott, s Dana keze az asztal alatt ökölbe szorult – Sejthetitek, hogy nem véletlenül nem kezdtem hozzá.
-Mi az oka? - Kérdezte Layton kíváncsian.
-Várunk még valakit. - Mondta könnyedén, hátradőlt, kedvtelve nézte Dana arcát.. és Percyét is, de míg férje értetlenül pislogott vissza rá, a nő orrcimpái megremegtek.
Lám, a McWithy házaspár egyik tagja sem emelt szót azért, mert az ő engedélyük nélkül hívott vendéget saját házukba.
-Ki az? - Emelte fel fejét lassan Dana, elszántan nézett szembe gonoszul somolygó szülő anyjával.
Atyaisten – gondoltam. Most igazán végem..
Szolid kopogás hangja verődött vissza a bejárati ajtó fájáról, egész idáig. Majd még egy s még egy. Az ajtó csengőt az idegen érintetlenül hagyta – mintha szándékosan kerülné a feltűnést.
-Kis lányom, nem nyitod ki? - Kérdezte kacéran.
Amaz elfehéredve, a széket végtelenül lassan hátra tolva állt fel.
Észrevétlen igyekeztem maradni, lerúgtam szakadozott cipőmet, talpam külső élén haladtam, hogy a lehető legpuhábban érjenek talajt lépteim. Danától kissé lemaradva értem ki a gyümölcsöstálhoz, de mikor már vigyázzban, készenlétben álltam, ő még akkor sem szánta el magát az ajtónyitásra.
Lelki szemeim előtt megjelent Melanie mosolya, az a perverz öröm, amint maga elé képzeli lánya megrökönyödött, holtra vált arcát..
..Melyet a következő pillanatban én magam is, premier plánban szemlélhettem meg, az ajtó résnyílásán keresztül, hol Layton anyjának kígyóarca bukkant elő.
-Te mocskos hazudozó. - Sziszegte, nyála fröcsögött, arcul találta Danát, s a nő, mintha azonnal ölő méreg szívódott volna bőrébe – összeesett.