Szokványos vasárnap reggel. Lustán nyújtózom ki, cicamódjára morgolódva. Felkelek, így, egy szál magam, ahogy vagyok. Nem szégyenkezem, nincs miért. Semmivel sem fedem el lúdbőrző testem, mely az ágy melege után kiált még a reggeli frissítő hűvösségben. A kicsiny, de otthonos konyhába beszűrődnek a fények, mint egy égi jelet, úgy követem a nap finom sugarait. Felhúzom a redőnyöket, kinyitom a hűtőt, töltök egy pohár tejet. Finom. Egymásnak dörgölöm a lábaimat, csak úgy, mert jól esik. Kicsikémbe fájdalom feszül, igencsak megviselted őt az este. Szeretem az ilyen vasárnap reggeleket. Hallom a motoszkálást, hallom az álomittas motyogásotokat. Kócosan, összeszűkült szemekkel, kacsázva vonultok ki, ti ketten, egymás után a konyhába. Mosolyogva nézlek titeket, főleg téged. Tudom, még nem mostál fogat, de alig várom, hogy megcsókolj. E helyett te váratlanul hátrafordulsz, Matt fenekébe markolsz, magadhoz vonod őt. Nyálasan, lassan csókolózol vele. Türelmesen várva kortyolom a tejemet. Az ötödik perc után méltatlankodva mordulok fel, mire feleszmélsz, finoman elhúzódsz tőle, ő pedig jóleső sóhajjal nyugtázza a reggeli köszöntését, majd közli, hogy hazamegy. Megkönnyebbülten lélegzem fel, de sóhajom ajkaid közé fullad, nyelved már az én számban van, és én boldogan adom át magam neked, a te jó reggelt csókodnak. Szeretlek. Igen, egy szokványos vasárnap reggel.

Nem egészen így kezdődött. A szokványos az a normális volt nekem. A szokványos az volt, amihez te szoktattál hozzá. Persze, nem volt nehéz dolgod velem, hiszen gyönyörűséggel teli perceket szereztél nekem, a jót pedig könnyű megszokni. Hosszú hónapok, sőt tovább megyek, évek teltek el az életemből, anélkül, hogy magaménak tudhattam volna akárcsak egy cseppnyi törődést is.
Egyedül vacogtam a buszmegállóban, kabátom vastagon bugyolálta be felhevült testem, semmit sem ért a velem dacoló hótól terhes szelekkel szemben. Szemeimet résnyire tudtam csupán felnyitni, csípte a hideg. Hunyorítva próbáltam kivenni a buszt, a megannyi ködfátyol borította sziluett közül, lámpásaik sárga fényei elmosódottan húztak csíkot a levegőben. S a következő pillanatban már nem láttam mást, csak a lobogó fekete hajtincseket, rajtuk édesen ült meg egy-egy hópehely, és azt a mandulaszempárt, ami felém pislogott kedvesen, egyszerre mégis félelmetesen lefegyverzően.. Gondolatban megráztam a fejem. Nem, nem rám néztél. Te csak úgy.. magad elé meredtél elgondolkodva, a tekinteted is azért sugározta azt a varázslatot felém, mert éppen azon forgott az agyad, hogyan fogod meghódítani azt a gyönyörűséget, akit tegnap este néztél ki magadnak. Különben is, az egész buszmegálló abba az irányba állt arccal, melynek én a hátamat mutattam makacsul. Te miért lettél volna kivétel? Miért álltál volna széllel szemben, mint én? Miután így megnyugtattam magam, mélyet sóhajtva fordultam el a másik irányba. Szaporán dobogott a szívem, és a lélegzet is mellkasomban rekedt, keservesen kerestem az egérutat, mikor te megkerültél, s immár te álltál szemben a zord széllel. Kíméletlenül vágott szép arcodba, füled mögé tűrted a hajad, a fényes, félhosszú fekete hajad, amibe azonnal beleszerettem már akkor is, és csak mosolyogtál, mosolyogtál rám. Rám. Hiszen mi ketten voltunk az egész buszmegálló.

Eleinte kiélezett agyarakkal küzdöttem ellened. Ó, de még hogy! Ha találkát kértél tőlem, nem feleltem az üzenetedre. Ha személyesen jöttél hozzám, nem vettem fel a kaputelefont. Mikor kedvesen szóltál hozzám, éles nyelvvel, csípős szavakat pirítottam feléd. Meg próbáltál szelíd kézzel simogatni, hát felborzoltam az összes kis tüskémet. Egészen mélyen fúródtak bele a bőrödbe, és láttam, hogy vérzel. Nem akartam, hogy fájjon neked, nem, de képtelen voltam ezt a tudtodra adni. Akkor belenéztél a szemembe és csak ennyit mondtál. „Ne félj tőlem. Nincs rá okod.” A rengeteg olyan pillanat egyike volt az, amikor belém fojtottad a szuszt. Jelentéktelennek tűnő reményfoszlány ütötte fel fejét bennem, valahol mélyen. Még mindig nem tudtam megbízni benned. Senkiben. Magamban sem.

Türelmed mégis végtelennek tűnt. Láthatatlan tapogatóiddal kerested a gyenge pontjaimat. A legtöbbet meg is találtad, értetted a módját, hogyan csalogasd a nyelvemre azokat a szavakat, melyek elárulnak, hogyan ültesd kirakatba az érzéseimet, amik úgyis lelepleznek. Mert előtted nincsenek titkok. Ekkor már szabályosan rettegtem tőled, tudtam, fegyverarzenálod jelentősen kibővült, és ezt bármikor felhasználhatod ellenem.
Kellemes estét töltöttem nálad, csupán, mint kedves ismerősömnél. Beszélgettünk, gitároztunk és te félretetted a taktikáidat, a játékaidat, mindent, amivel egyre gyengítetted az én védelmemet. Most csak te voltál és én voltam. A kanapén ültünk, és néztük egymást, mert éppen egyikünk sem tudott mit mondani. Persze te biztosan tudtál volna, ha nagyon akarsz, valahol élvezted a helyzetet. Lassú mozdulattal tetted, ám mégis váratlanul ért engem, amint kivetted a kezemből a gitárt, nekitámasztottad az asztalnak. Miközben elvetted tőlem a hangszert mintegy direkt-véletlenül simítottál végig fedetlen karomon, s annak is a belső felén. Kirázott a hideg. Először érintettél így, igazán. Megrémültem. Jobbnak láttam, ha felhúzom a nyúlcipőt és elmenekülök, végleg. Felpattantam, te engedtél nekem némi egérutat, de az előszobába érkezésem pillanatában elszánt ragadozóként vetetted utánam magam, a régi fényed egyszerre újra kisugárzott egész lényedből. Forró volt. Éreztem, mert sarokba szorítottál, míg hátam a rideg falnak feszült, addig elülső felem a te forróságodnak préselődött és én önkéntelenül nyögtem fel.
„Miért tartasz tőlem ennyire?” Suttogtad, arcod alig fél arasznyira parázslott az enyémtől, átható tekinteted teljesen lebilincselt, felváltva néztem az ajkad és a szemed. Nem tudtam eldönteni melyik a vonzóbb, melyik kerget jobban őrületbe e pillanatban. Hevesen ráztam a fejem, a szám nem beszélt, torkomra forrt a hang is. Mire feleszméltem, fogaim felkarodba vájtak, tenyerem feszes mellkasodnak nyomtam, próbáltalak ellökni kétségbeesetten. El sem hittem, hogy megharaptalak! S azt még kevésbé, hogy visszaadtad...
Megadón, ernyedten omlottam a karodba. Azt a gyengéd fájdalmat, azt a borzongató vájkálást, ajkaid puhaságát már nem bírtam elviselni. Kéjesen nyöszörögtem a füledbe. „Még.”

Attól fogva a szerelmesed lettem. Nem mintha az eddigi alattomos kis szúrásaid során nem bűvöltél volna azzá. De ez már más volt. Megszűntem félni tőled. Csak szeretni akartalak, és azt akartam, hogy te is szeress engem. Feltételek nélkül. Nem mertem felfedni előtted a testem, s te éjjeleken át cirógattál és súgtad a fülembe, hogy gyönyörű vagyok, és számodra tökéletes. Imádtalak, imádtam a testedet is, lehetetlennek tűnt betelni veled. Nem is sikerült. Egyre többet és többet és többet akartam és ez mindaddig fokozódott, míg az összes gátlásom önként vedlettem le előtted. S te csak csókoltál és kényeztettél mindenütt, ahol elértél, és még ott is, ahol nem... Mert elérted, hogy én magam tárjam fel neked azt is. Felébresztettél.

Ahogyan egyre jobban elmélyültünk egymásban, mind többet és többet kaptam belőled. Bíztál bennem, és ezért még inkább beléd szerettem. Azt kell mondjam, csodálatos, földön túli érzés volt, mikor a te arcodon ugyanezt láttam. Mindent megosztottál velem, az apró cseprő dolgaidtól kezdve, az igazán fontos kérdéseken át.
S mikor már azt hittem, ennél többet már nem tudhatok meg rólad, ennél jobban már nem szerethetlek, és ennél tovább már nincs akkor...
Egy esős, fülledt szeretkezésbe hajló napon számomra eddig ismeretlen, furcsa dolgot kértél tőlem. Teljesen nem volt már új, hiszen te eddig is előszeretettel hajszoltál engem bolondulásig ily módon, na de, hogy egy nap majd te kérd tőlem ugyanezt...!
Éppen készültelek téged számba fogadni, amennyire lehetséges, nyálamtól csillogva keményedtél már, csak arra várva, hogy végre enyhítsek az édes szenvedéseden. Nem hagytad. Még nem. Előrehajoltál, arcom gyengéden két tenyered közé fogtad, lágyan simogattad, kezeidből áradt a melegség, szinte perzselte a bőröm.
„Mit szeretnél..?” Kérdeztem bizonytalanul.
„Kérlek..” Kezdted, s szemed felparázslott. „Megtennéd, hogy..”
„Hogy?” Kissé megremegtem, nem szoktál te ennyit kertelni.
„Több helyen kényeztetsz egyszerre?” Jelentőségteljesen néztél a szemembe, s már sejtettem, hogy nem egyszerű simogatásra gondolsz.
„Hogyan csináljam?”
„Ujjazz meg.” Légzésem egyszerre felgyorsult, mégsem jöttem zavarba kérésed hallatán. És te olyan bizalommal néztél rám a barna szemeiddel, akaratomon kívül játszottam le filmként a fejemben a jelenetet, amint szoplak és közben ujjazlak és egy pillanatra abbahagyom a férfiasságod kényeztetését, nyelvem a nyílásodra vándorol, s te élvezel, teljesen átadva magad nekem.
„Jól van.” Feleltem. Elmosolyodva dőltél hátra, én pedig tettem, ami tőlem telt.

Ez is, mint sok minden más, megszokottá vált. Már nem furcsállottam, sőt, nem is vártam meg, míg te kéred tőlem. Tudtam, hogy szereted, tudtam, hogy örömet okoz neked. Te is annyi örömet adtál nekem, akkor én miért ne tenném? Kifejezetten örültem, hogy nem titkolod előttem a vágyaidat. Így én is sokkal nyíltabban mertem a sajátjaimról beszélni, s te minden alkalommal olyan örömmel váltottad valóra őket, hogy néha nem is tudtam eldönteni; te élvezed jobban, vagy én?
Egy bormámoros este azonban mindent a feje tetejére állított. Azt mondtad bemutatsz egy barátodnak. A kanapédon ültünk, mi hárman. Matt szimpatikus srác volt, az első pillanattól kezdve fesztelenül tudtam vele beszélgetni. Ami rám igazán nem volt jellemző korábban, de hát te nagyon is jól tudod, milyen volt előtted a férfiakhoz fűződő viszonyom. Megváltoztattál. Szóval beszélgettünk, nevetgéltünk, a testes bor a fejembe szállt, orcáimon vörös rózsa bontogatta bor festette szirmait. Szemem is jobban csilloghatott a szokottnál, hisz' élcelődve jegyezted meg, hogy akkor szokott ilyen fényes lenni a tekintetem, mikor alattad élvezek. Ezen Matt jót nevetett, én is nevettem, noha arcom még vörösebb árnyalatot öltött. Azt mondtad hozol még egy üveggel. Mikor felálltál kezed futólag az ő karjához ért. Aznap este már sokadszor. Talán elkerülte a figyelmem, tán szándékosan nem törődtem vele, de aznap este többször érintettétek meg egymást, mint azt feltétlenül kellett volna. De te figyeltél. Elkaptad a pillantásomat, s jól ismert mosolyoddal feleltél rá, igaz, jóval haloványabb volt az, mint a tőled megszokott. A félelem apró szikráját véltem felfedezni tekintetedben. Intettél, hogy kövesselek.
Bizonytalan, enyhén imbolygó léptekkel kísértelek a konyhába, ott aztán magadhoz vontál óvatosan, arcomból kisimítottad a szállingozó, apró hajszálakat, mélyen a szemembe néztél.
„Mondd, megvetnél érte?”
„Nem egészen értem...”
„Undorodnál tőlem?”
S egyszerre minden világossá vált. Hogyan is nem vehettem észre..? Tétován álltam egyik lábamról a másikra, egymás arcát fürkésztük. Mit mondhatnék neked..? Ha megkívánnál egy másik nőt, én belehalnék, de hisz' tudod. És az, hogy itt ez a férfi.. Ugyan, mit férfi! Egy kölyök képű felnőtt. Hozzád képest olyan kis suhancnak tűnik, holott közel egyidősek vagytok. Megkívántad? Szeretnéd őt magadra húzni, azt akarod, hogy a babapopsija rászoruljon arra a részedre, melyet már annyiszor mártottál meg bennem is? Legyen, én nem tagadom meg tőled..
„Tudod, hogy mennyire szeretlek.” Homlokom a mellkasodnak döntöttem, apró puszit leheltem oda.
„De..?”
„Nincs de.” Emeltem fel a fejem, finom mosoly táncolt arcomon. Megdöbbentél. Ezen még inkább mosolyognom kellett. Hosszasan, lágyan csókoltál szájon, olyan érzékiséggel, hogy egyből felforrósodott tőle az egész testem. Azt kívántam, bár kettesben maradtunk volna és most itt helyben magadévá tehetnél a konyha hűvös csempéin. Magam nyitottam ki az újabb üveget, szemem sarkából láttam, hogy Matt az ajtóban áll, karba font kezekkel. És azt is láttam, hogy odalépsz hozzá, hogy átkarolod a nyakát és.. Nem tudtam tartóztatni magam, szemérmetlenül fordultam felétek. Megcsókoltad őt. Csakúgy, mint az előbb engem. Hosszan, érzékien. Bevallom, először nagyon megrettentem a látványotoktól. Aztán már csak téged néztelek. Égett az ajkad, csillogtak a szemeid, enyhén pihegtél. S én akarva akaratlanul is elmosolyodtam, jó volt rád nézni. Magam sem tudom megmagyarázni, de tetszett amit láttam rajtad. Különös kis titok, izgató apróság, egészen megváltoztatott téged így, egyik percről a másikra. Befelé indultatok, én borral a kezemben mentem utánatok. Ledobtad magad a padlóra, szerettem volna megkérdezni, miért nem ülsz inkább a kanapéra, a végén még megfázol, de szavam elakadt, mikor Matt melléd ült, két karodnál fogva gyengéden húzott magára. Az ölébe ültél, vele szemben. Szemem elkerekedett, ujjaim görcsösen markolták meg az üveg nyakát. Lazán ültél az ölében, tekintete fogva tartotta a tiédet. Ujjai füleid mögé tűrték a fekete hajadat, s tisztán láttam, hogy mosolyogva közeledik egymáshoz arcotok. Nem eresztette le kezeit, szenvedéllyel túrt a hajadba, pont úgy, ahogyan én szoktam. Nem ártatlan puszit váltottatok ezúttal sem, nyelveitek szégyentelenül siklottak át egymás szájába, lehunyt szemekkel csókolóztatok percekig. Egyszerre abbamaradt az egész. Már egyikőtök sem mosolygott és én azt hittem vége, most minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Ismételten tévednem kellett. Ingedet kezdte gombolni serényen, minden egyes gomb után csókot hagyott a meztelenné vált bőrfelületeden, de pedig elégtétellel nyugtáztad mindegyiket. Inged szétnyílva omlott hátra vállaidon, s te engedted lecsúszni a padlóra. Néztem, ahogyan a mellbimbóid kőkeménnyé válnak, helyetted kérve Mattől a kényeztetést. Ám mielőtt bármit is tett volna veled könnyed mozdulattal húzta le magáról a pólóját, félredobva azt. Lopva végigfuttattam tekintetem a testén. Jóval vékonyabb alkattal rendelkezett mint te, ő inkább szálkásan izmos volt, veled ellentétben. Imádtam a széles vállaidat, a kemény, hatalmas karjaidat, ahogyan magadhoz szorítottál velük, éreztetve, hogy ketté is roppanhatnék akár, de te vigyázol rám. És mennyire, mennyire imádtam a mellkasodat is, nem túl izmos, de kemény és feszes volt és én szerettem ráhajtani a fejem, hallgatni a szívverésedet. A hasad finom puhaságát, fogaim közé venni azt a kis husit, mely olyan egyenletesen oszlott el rajtad magasságodnak köszönhetően. Mindenedet imádtam.
Felocsúdtam a kissé hangossá vált sóhajtozásodra, igen, hosszasan elidőztem a testeden. Most azonban nem mutathattam meg neked mennyire tudlak én téged kívánni, mert most ő volt az, aki kisajátított magának. Meztelen felsőtestetek egymáshoz simult, ágyékotok összeért a farmeron keresztül. Fejed oldalra döntve hagytad, hogy csókjaival elárassza a nyakad, láttam, hogy lúdbőrzik a hátad. Ilyenkor mindig jól esett finoman végigkaristolni a körmeimmel, vagy hasadra kényszerítve csókolni gerinced vonalát. Bevallom féltékeny lettem.
Eltolt magától, szemeiben szinte parancsként lángolt az új vágy. Te értetted, tudom, hogy értetted, mert sokat sejtető mosollyal néztél rá. Nem is tévedtem, övét kezdted kicsatolni, együttes erővel leszedtétek róla a nadrágot, alsóval együtt. Elé kuporodtál, ráülve a térdedre. Annyira édes voltál így, ebben a pozícióban.. Felnéztél rá, mintha valamit várnál, ő azonban határozottan nyomta lefelé a fejed. Lehunytad a szemed, értetted a célzást. Tekintélyed vesztve nyálaztad be bőven mindenhol, ha láttad volna milyen kedvtelve nézett téged közben! Majd láttam fejed egyenletes, kezdetben lassabb mozgását, s hallottam a jellegzetes hangot, mit akkor szoktam hallani, ha téged részesítelek ilyen örömökben. Matt hátra vetette a fejét, élvezkedett és lihegett és én abban a pillanatban borzalmasan gyűlöltem ezért. Néhány percig tartott az egész, megállított téged. Kifújtad magad. Ugyanazt a nézést láttam tőled, mint az elején. Úgy bámultál rá, mint egy kölyökkutya.. Olyan csodálattal, olyan alázattal. Szinte pitiztél neki! Lázasan csillogtak a szemeid, s végre megsimogatta az arcod.
„Vedd azt le.” Bökött fejével a nadrágodra, gyomrom liftezett néhány emeletnyit. Te gyorsan megszabadultál az utolsó daraboktól.
Négykézláb térdepeltél a nappalid szőnyegén, pucsítottál neki. Ő mögéd térdelt, feneked két félgömbjét széthúzta, lassan előrehajolt. Nyelve hegye épp csak érintette a zárógyűrűt, férfiasságod ennyitől is még hatalmasabbra duzzadt.
„Akarod?” Kérdezte, erőteljesen megmarkolta a hátsód. Megfeszültél, ajkaid résnyire nyíltak, ujjaid a padlóba vájtak.
„Igen.”
Pont eltakartad így nem láthattam, de kéjtől eltorzul arcodat figyelve pontosan tudtam, hogy nyelve tövig benned van. Kicsit sóhajtoztál, de hangot még nem adtál élvezetednek. Abbahagyta.
„Ne hagyd abba..” Kérted hátra fordulva, hangod már-már könyörgő volt. Megrémítettél.
Nyelvét ujja váltotta fel, olyannyira kitágultál már, hogy két ujjával kezdte megdugni a segged. Ez már kevés volt neked, látszott, hogy nem bírod ennyivel tovább. Ő is látta. Mögéd helyezkedett végre, s amit annyira vártál, megtörtént. Beléd hatolt. Néhány másodpercig csak álltatok lehunyt szemekkel. S én hirtelen megértettelek...
Reszkettél, egész testedben. Fejed előre bukott, hajad enyhén arcodba omlott.
Az első lökéstől felnyögtél. Tovább néztelek, s mikor inni akartam megdöbbenve konstatáltam, hogy a második üveg alján alig maradt néhány cseppnyi bor. Elkábultam. Csak néztelek, és néztelek, ahogyan gerinced ívbe feszül a gyönyörtől, amit a hátsódban ki-be járó Matt művel veled. Megpaskolta a feneked, egyre erősebben dugott téged. Szerettem volna a szemeidet is látni..
Matt mintha kitalálta volna a gondolataimat. Előre nyúlt, durván hajadba markolt, hátrarántotta a fejed. Nyöszörögni kezdtél és zihálni, nyakad hátra feszült, ereid kidagadtak, mellkasod szaporán hullámzott. Egyenesen a szemembe néztél, s hirtelen megértettelek. Láttam a szemeidben mindent. A szerelmedet, a szeretetedet, a vágyaidat. Láttalak egész mivoltodban. Láttam a született irányítót, láttam a határozott, magabiztos férfit, láttalak téged. S most láttam a bájos, kislánymód gyengécskét, igen, láttalak téged! Gyönyörű voltál.
Felálltam, odamentem hozzád, eléd térdeltem, s miközben együtt élveztetek el, megcsókoltalak.
„Szeretlek.” Mondtad hálás mosollyal, elhasalva pihegtél tovább a szőnyegen.
„Én is szeretlek.” Feleltem.