|
Augusztus
2009.02.14. 19:22
semmike.gportal.hu versenyére készült.
Olyan kegyetlenek, engesztelhetetlenek voltak azok a függönyök...
Ő csak ült, gubbasztott a szoba közepén, a falak indákként ölelték körbe a testét, noha tejbőre mindvégig érintetlen maradt. Fehérebbnek tűnt az elfüggönyözött sötétségben, mint maga a szűz hó, napfénnyel köszönőviszonyba sem került az elmúlt hetekben, a hónapokat csak régi ismerősként tagadta le.. De attól még ott voltak.
Az augusztus búcsúzott utolsóként, igen, vele még szóba elegyedett. A tágas szobában is állott a levegő, nem engedte be a szeleket, nem engedte be az illatot, a napot, nem eresztette be a világot.
Augusztus. Augusztus óta három hónap telt el és ő három hónapja a kislábaujjaszegletét sem tette ki a küszöb másik felére.
Valami furcsa késztetést érzett, hogy leszaggassa a poros vásznakat maga körül és kiszabaduljon önkényesen állított börtönéből.
Nem. Csak az elmém űz velem csúfos játékot. Az agyam fél, fél, hogy megőrülök, ha ez így folytatódik tovább. De nem érdekel. Engem már nem érdekel...
Rövid időre emelte fel fejét kuporgó testhelyzetéből, egy pillanatra körülnézett. Apró remény csillant a szemében, de éppen csak egy akkora szikra, mely az öngyújtó lángjához elég, s nagy tüzeket csak elegendő éghető anyaggal lehet belőle lobbantani.
De nem látta a tengert. Az olivazöld falak a fénytelen szobában szürkébbnek tűntek, mint valaha.
Gondosan térdei közé hajtotta a fejét, hogy látnia se kelljen.
*
Újabb hónapok szaladtak tova az év megállíthatatlan futószalagján, de ő még mindig az augusztusban élt. A gyomra összeszűkült, a szája száraz volt. Órákig ült mozdulatlanul, vagy napokig..?
Megmoccant. Ahogyan karját lassanként nyújtóztatta meg, a zsibbadtság ezer tűként böködte a bőrét. Haja fésületlen kóccal lógott mindenfelé, a vállára, a szemébe, a szájába is, amint ásításra tátotta.
Emberhez méltatlan tartása leginkább egy gorilláéra emlékeztetett, esetlen mozdulattal kikotorta orcájából a mosatlan, száraz tincseket. Homályosan látott, laposakat pislogott, úszott a szoba, úsztak a régi, tollseprűért kiáltó bútorok, úsztak a függönyök..
Azok az átkozott függönyök, ha végre elhúzná őket valaki..
De a függönyöket senki sem húzta el. Végre észrevette amit keresett. A tálca az ajtó előtt pihent, rajta egy kancsó narancslével, pirítósokkal, melyek nyilván kihűltek reggel óta, de illatuk csábítóan kúszott az orrába. Annak legalábbis csábító, aki napokig elfelejt enni..
Josie, a cselédlány minden nap háromszor új és új tálcát hozott. Az első időkben még kérlelte őt, könyörgött neki, hogy mozduljon ki. Aztán feladta. Mind feladták. Ő is feladta.
Négykézlábra ereszkedve, két kézzel kezdte szájába tömni az ételt.
*
Mélyen úszott saját tudatának sötét tengerfodraiban. Olyan fekete volt, olyan sűrű, olyan átláthatatlan.. Lelki szemei előtt egy színtelen barlangot látott, tele meleg vízzel, meleg, egyszerre mégis csontokig hatoló hideget sugárzó vízzel és ő nyakig elmerült benne. S bár nem fázott, teste reszketett.
Szívdobbanásokat hallott. A víz alól..? A vízből jöttek igen.. és mindenünnen, a barlang gyomrából, körülvették, szorongatták, a dobhártyáját akarták átszakítani.. És ő alámerült, hogy ne hallja. Alámerült oda, ahol nincs levegő, nincs élet.. de legalább nem kell hallania..
Levegőért kapkodva ébredt. A faajtóra sorozatosan érkeztek az ökölcsapások és hozzá a vékonyka hangú szólongatás.
- Kisasszony, jól van? Odabent van..? - Josie hangja volt, és az ő parányi kezei verték úgy az ajtót.
Nagyot nyelt, s bár meg volt győződve róla, hogy a fekete víz, amit benyelt az valódi volt, a torka ellenben száraz maradt.
- Igen. Itt vagyok. Elmehet. Csak.. elaludtam.
Rövid hallgatás után a cselédlány újból megszólalt.
- Vendégei érkeztek.
- Akkor küldje el őket. - felelte teketóriázás nélkül, s körbeszimatolt a szobában. Már semmi újat nem mutatott neki a széndioxiddal telt légkör. Orra hozzáidomult, elméje beletörődött a folytonos félhomály álmos öntudatlanságába. De ha egy idegen lépett volna be..
- Kisasszony.. - folytatta bátortalanul, megtörten a lány, a szavak félénken kapaszkodtak elő torkából.
- Mi van már? - mordult fel.
- Nico úrfi az.. és a kedves menyasszonya. Látni kívánják önt.
Pupillái háromszorosára tágultak, a köd nyári fuvallatra szakadozott fel, ereiben száguldani kezdett a vér. Felébredt.
- Milyen hónap van? - nyöszörögte rekedten, lehunyta szemeit, s válaszadójával egyetemben motyogta a feleletet:
- Augusztus.
A későnyári, fülledt levegő fojtogatón préselte testére az elegáns ruhát. Illatozott a tusfürdőtől, bőre felfrissült a víztől, haladtában önkéntelenül sandított az üvegfalra, mely a szalontól elválasztotta a nappalit. Beesett orcájában úgy csillogott mély tekintete, olyan szikrákat hányt, mint amilyen fényt ezer csillag sem varázsolt volna az égre.
A sötétkék, pöttyös ruha kötője lazán lógott karcsú derekán.. Mit karcsú – betegesen soványka termetén, a V alakú nyakkivágás nem emelte ki lapos kebleit. Mosolygott, szeme még nem egészen szokott hozzá a fényhez, de ő csak mosolygott töretlenül.
Belépett a szalonba, édes illat lengedezett, nyári virágok illata és a kép, ahogyan a mahagóni dohányzóasztal melletti krémszín bőrbútorokon ott ült Nico, várakozón összekulcsolt ujjakkal és vizslató szemekkel..
Ó istenem, ugyanazok az ibolyaszínű szemek...
.. még szélesebb mosolyra késztették.
Elfordult tőle. Ahogyan az illendő volt, először az ismeretlen ismerőst köszöntötte.
- Izabella. - mosolya fanyarrá vált, szája szegletének finom rángása elárulhatta volna őt..
Puszit adtak egymásnak, afféle lebegőpuszit, orcájuk éppen csak egy röpke pillanatra érintette a másik finom bőrét.
Akkor Nico ujjai a karjára simultak. Testén égnek meredtek a pihék, olyan régóta nem lúdbőrzött már igazán. El is felejtette, milyen érzés. Az érintés, s annak emléke, mikor még nem is emlékezett rá, milyen érzés beleborzongani egy másik embertől kapott aprócska ingerbe; testestül, lelkestül.. Örvényként szippantották magukba. Szemei lassan elnehezültek..
- Nico. - suttogta, és a színek úgy mosódtak össze, mint a művész palettáján, az ecset szőre alatt. Új képet festett a szíve és ő hagyta magát elragadni.
~
Csodálatos volt az a nyár. Gyermekien ártatlan árnyai hosszasan nyúltak el a napsütötte, forró betonon, de a járda tovább szaladt és megállni nem volt idő. Tovább, a piros tetejű, takaros, kertvárosi házikók között, tovább a fullasztó hőségben nyugodalmasan szuszogó házőrzőkön és tovább a bezárt kapukkal árválkodó iskolán is.
Egészen a városszéli kis tóig futott a bicikliút, s mikor véget ért ők kényelmesen tolták a bicajokat hűs fák árnyékába. Volt nekik egy fából összetákolt kis klubházuk, az egyik fa felső ágain, a kötélhátsó hívogatón lógott lefelé, de az utolsó fokok..
- Nico. - sírásra állt a szája, hiába nyújtózkodott, ő nem érte még el a házikó peremét. Ujjbegyei épp' csak súrolták a fát.
- Jaj ne legyél már ilyen lányos. - karba font kezekkel állt, szigorú tekintete lecsapódott rá, és ő úgy érezte menten hanyattesik.
- Miért nem csináltad meg ezt a rohadt létrát? - nyávogta. - Akkor én is fel tudnék mászni.
- Mi érdekem lenne nekem abból? - gyermeki gonoszság villant már akkor is csodásan kék szemeiben és érezni kezdte, hogy szemét szúrják a könnyek.
- Azt hittem.. azt hittem együtt akarsz velem játszani. - szipogott.
- Nehogy most elkezdj nekem bőgni! - nézett körül rémülten, még a végén valami tónál hétvégéző család felfigyel a gyereksírásra és akkor megint ő kap fejmosást. A kisváros hírhedt csibésze.. Hah, egy lány miatt..!
- Akkor segíts felmászni. - kérte halkan, s a kisfiú szívét valami furcsa ellentét kezdte facsarni.
- Én aztán nem! - fordította el a fejét.
- Akkor hazamegyek. - kámpicsorodott el, s mászni kezdett lefelé, hogy felpattanjon a rózsaszín, ezüst szalagos biciklijére és otthon a macijába sírhassa gyermekbánatát.
Nico felhorkant. A következő másodpercben hasra vetette magát, és apró kezeit mélyen lenyújtva kiabált utána.
- NE! Várj..!
Keze megállt a levegőben furcsálkodva felpillantott.
- Mit csinálsz?
- Segítek.
- De azt mondtad te nem érsz hozzá lányhoz. - élcelődött.
- Nem is. Mert rózsaszínűek vagytok, nedvesek a sok sírástól és undorító johnsonolaj illatotok van. - fintorgott.
Ő mosolygott. Boldogabban és szélesebben, mint valaha. Még annál is jobban, mint mikor karácsonykor megkapta a Rózsahercegnő Barbiet.
Visszamászott. Felnyújtotta a kacsóját, titokban kifestett kisujjkörmén megcsillant a lombokon áttűző napsugár. Izzadt tenyere Nico nyirkos kacsójába kapaszkodott.
- A másik kezedet is. - mondta, és ő engedelmeskedett. Lábával elrugaszkodott, Nico könnyedén, nyögdécselés nélkül vonta fel maga mellé. Puha volt a bőrük, karjukon szőke pihéket borzolt a lágy szellő.
- Milyen erős vagy. - szólalt meg.
- Tudom.
- Nico.. - mosolygott sejtelmesen.
- Mi van? - mordult rá, de azért élénk érdeklődéssel fordult feléje. Valahogyan a nyers fa orrot csiklandó illata is finomabbnak tetszett most.
- Nem mondom el senkinek.
- Haver vagy.
- Te is.
Akkor megpecsételtek valamit, valami láthatatlan, törhetetlen viasszal, melyet fel nem olvaszthat még a pokol tüze sem.. Barátok lettek.
Amanda! - nevetett rá ugyanazzal a könnyed nevetéssel, mint egykoron. - Jó látni.
Melegség ült meg a szemekben és kíváncsiság.
- Téged is. - döntötte oldalra fejét. Igyekezett, minden igyekezetét össze kellett szednie, hogy ne törjön ki könnyekben, vagy, hogy ne vesse magát a férfi karjaiba. - Hogy-hogy ilyen váratlanul látogattatok meg? Ó, már nem mintha baj lenne, nagyon is örülök nektek. Csak éppen nem számítottam rá.
Izabella összevonta a szemöldökét.
- Egy hónappal ezelőtt küldtünk neked levelet, hogy visszatértünk az európai útról.. és hamarosan meglátogatunk. Nem válaszoltál, tán nem kaptad meg?
- Biztosan a posta hibája. - vont vállat. Közben a minden este, még a csukott ablakon is átérződő füstszagra gondolt.
Minden levelet elégetni, mely nem számla, vagy hivatalos felhívás!
Igen, ezt adta utasításba.. Mikor is? Tavaly augusztus végén.
- Mesélj, Amanda. - kérte Nico, s csak rá nézett, Izabella mintha nem is lett volna ott, mellette a kanapén.
Ő keresztbe rakta jobb lábát a balon, Nico öntudatlan tekintete, mely végigszaladt meztelenné vált combján csak úgy perzselte a bőrét.
- Teát? - mosolygott tovább, és megdöntötte a kancsót. - Rumot hozzá?
- Kérek. - felelte halkan.
- Izabella?
A nő bólintott. Mindkettejüknek töltött. Nico óvatosan emelte ajkai elé a teáscsészét, szemét félig lehunyta ivás közben.
Amanda szája résnyire nyílott a hirtelen vágytól, amint az érzéki vonalú ajkak puhán benyomódtak a porcelán érintésétől. Tövig rágott körmei belenyomódtak a fotel karfájába, görcsös szorítást érzett a mellkasán. Elveszett.. Az emlékek nem eresztették, mitől egy éven át fuldokolt odabent és nem engedte felszínre törni most megállíthatatlanul zúdult rá, úgy, mint egy frissítő zápor, egy nyári éjszakán.
~
Sokáig elmaradt aznap éjjel. Diszkóba ment, élete első bulijába, az élete első fiújával. Valami Steve volt, már nem is emlékezett a nevére, de nem is számított igazán. Aznap este sokat ivott, vagy tán nem is sokat, csak egyszerűen nem szokott hozzá az alkoholhoz. Gyorsan a fejébe szállt, és az az észveszejtő, sárga, fodros kis combig érő szoknya volt rajta virágos toppal, melynek a mellrésze éppen ott takart csak, ahol kellett.
Az apja nem akarta elengedni. Aztán jött Nico. Nico családja, és az ő szüleik jóban voltak, nyaranta három hetet töltöttek együtt a görög tengernél, bíztak egymásban, bíztak a gyerekekben is..
Csakhogy Amanda már nem volt gyerek. Fiatal lány volt, méghozzá csodaszép, nagyra nyíló, ártatlanbarna szemekkel, és kerekded domborulatokkal.
Nico tudta, mennyire szeretett volna elmenni szórakozni, Amanda apja pedig tudta, hogy ha Nico is megy, akkor baj nem történhet.
De Nico nem ment vele, nem, Nico hazudott az ő kedvéért, és ezért nagyon hálás volt neki. A fiú azonban nem tágított a mellől, hogy ha vége a bulinak érte megy a kis robogójával.
A hajnal első fényei még nem villantak fel a horizonton, nem kelt még a nap, és ő ellazult testtel táncolt azzal a Stevevel. Steve keze gyakorta csúszott a sárga kis szoknya farzsebeire, de őt nem zavarta. Még az sem, mikor a derekánál fogva szorosan magához húzta és szájon csókolta. Szédült, de úgy sejtette ez nem a csóktól van, nem, talán valamit az italába csepegtettek, azért forog vele a világ, és azért kavarog a gyomra is..
A csókban nem volt semmi különleges. Pont olyan volt, ahogyan azt a barátnői elmesélték. Csúszós, sikamlós és elsőre furcsa. Steve nyelve céltalanul bolyongott a szájában, néha végignyalta a szájpadlását is, ami határozottan idegesítette, de mégsem szólt érte. Élvezte, hogy most ő is nagy, ő is nő lehet, egy ilyen sráccal, egy éjszakai szórakozóhelyen.
Az órájára nézett.
- Most mennem kell.. igazán. - mondta, de a fiú visszahúzta.
- Ne már. Majd reggel hazaviszlek.
- Nem, nem lehet. - visszakozott, kissé dülöngélt, Steve tekintetét is hasonlóan zavarosnak látta. - Anyám megkérte aa.. - elakadt a szava. Most mégis mit mondjon?
- MI? - próbálta túl üvölteni a zenét. - Egy szót se értek.
Amanda a szemeit forgatta. Karon ragadta Stevet és átvezette a tömegen. Kimentek, és ő összeborzongott a hűvös széltől, mely végigvágott rajtuk, egy váratlan ostorcsapásként.
- Na. - hajolt ismét ajkaihoz, de Amanda elhúzódott. - Most mi bajod?
- Most.. hagyjál. - kérte, de Steve keze minduntalan melléhez, hol fenekéhez ért. - Mondom, hagyjál! - a kezére csapott, mire durván rántotta magához, erőszakosan hatolt szájába a nyelvével. Keze a szoknya alá kúszott, erősen markolt rá a fenekére.
- Vedd le a kezedet róla. - mély, határozott hang zúgott fel a széllel mögüle, és a szíve megdobbant.
- Nico! - fordult hátra.
- Mi a gond, öcsi? - eresztette el a lányt.
- Amanda, menjünk. - megígértem apádnak, hogy visszaviszlek a hotelba.
- Nem megy sehová. - jelentette ki Steve. - Ma nálam tölti az éjszakát.
Amanda rémülten nézett rá.
- Vagy talán elmész ezzel a keljfeljancsival? Mi van, apuci pici lányának haza kell mennie még sötétedés előtt? - gúnyolódott, Amanda lelke dühödten lázadt fel.
Lazán csipőre tette a kezeit, melleit picit kidomborította.
- Kössz Nico, édes, hogy töröd magad. De majd megyek.
- Mi? - vonta fel szemöldökét Nico, felpillantott. Egy esőcsepp koppant fekete, borzas üstöke tetején, a nap ébredező fényénél rózsaszínnek tűntek a füstös, borús fellegek.
- Mi van, nem hallottad? Kotródj már! - Steve keze ökölbe szorult.
- Nem megyek sehová. - jelentette ki higgadtan. - Amanda.. -nézett rá. - Tényleg ezt akarod? - mélyen a szemeibe nézett, Amanda érezte, hogy a lábai elgyengülnek.
- Csak táncolni akarok. Ennyi. - fordította el fejét.
- Én meg mást is. - vigyorgott Steve. - De az ráér később. Ellátom a bajod, te szerencsétlen.. aztán – sandított a lányra – felviszlek hozzám.
- Mi? - amaz most már tényleg félni kezdett. - Nem, én nem megyek fel hozzád. Nico, te meg menj már..! - kiáltott rá. Nem akart szégyenben maradni, s ennek gondolatára csaknem elsírta magát. Szégyenli Nicot..? Hát micsoda barát ő..?
A következő másodpercben Steve ökle Nico állán csattant. A fiú felordított.
- Na gyere, menjünk. - intett Amandának, mint aki jól végezte dolgát. A lány megdermedt.
-EZT MOST MIÉRT CSINÁLTAD? - ordított rá váratlanul magából kikelve, s Nico már lendült is, hogy revansot adjon. Amanda kétségbeesetten kapta el a karját.
A fiúból állatias erő és ösztön tört fel, de a gyengéd érintés egy csapásra megfékezett benne minden mást.
- Hogy tudja a kis tacskó, hol a helye. - nevetett gúnyosan.
- Nem ő a tacskó, hanem te. Látni sem akarlak, húzz innen!
- Mi van? Ne szórakozz.
- Mondom, takarodj. Hányás, ahogyan csókolsz.
Nico pupillái kitágultak. Csók..? Izmai elernyedtek. Amanda meg ez a barom.. Lehetséges volna..?
- Hah. Jut nekem jobb is, kis ribanc. - Steve megvetően elfordult. Nico oroszlánként vetette magát utána, két ökölcsapással a földre terítette.
- Ne merj így beszélni róla!
Amanda arcán könnyek csorogtak. Lábai önkéntelenül indultak meg, rohanni kezdett. A part irányába futott, bár nem igazán figyelt rá, merre is megy. Az eső megeredt, minden olyan szürkének, színtelennek tűnt. Lerúgta a cipőit, amint a homokos parthoz ért, mezítláb írt történelmet a homokba. Könnyei záporoztak, a lelkét mindenféle érzések szaggatták. Dühös volt Nicora, úgy érezte szégyenbe hozta, biztos volt benne, hogy Steve majd elmeséli a haverjainak is és akkor mindenki rajta fog nevetni.. Soha többé nem jöhet ide nyaralni, soha többé. Egészen a vízig szaladt, de abba már nem gázolt bele.. Mert valaki megállította.
Szapora lihegés, s egy lassan liluló állat látott először, majd az édes arc szegélyét, ibolyaszín szemeket.. vadul csillogó, ibolyaszemeket.
- Menj innen. - rázta le magáról a finom érintést.
- Amanda. - suttogta.
- Mi van? Miért kellett ez a cirkusz? Akkor kellett volna elhúznod, mikor mondtam..! - rivallt rá könnyes szemekkel. - Mindent tönkre tettél..!
- Jó lett volna ha elmegyek? - kérdezte.
-Igen. -vágta rá gondolkodás nélkül. Az eső zuhogott. A homok iszapossá vált, lábszárig koszosak voltak, hajuk arcukba simult, Nico szempilláin megültek a vízcseppek.
Amanda érezte, hogy testén átázik a ruha.
- Akkor megerőszakolt volna..
- Mit érdekel az téged? - fordult el. A víz háborgott, hullámok hánykolódtak. Jó lett volna most köztük lenni..
- Semmit. - bökte oda foghegyről.
- Semmit.. - ismételte búsan, s arrébb rúgott egy kagylót. Nico ujjai felkarjára kulcsolódtak, gyengéd erőszakkal rántotta magához.
A másodperc töredéke volt csupán, mikor ajka ajkára préselődött, nyelve szenvedélyesen tört utat magának fogai között. A szeme kipattant, lélegzete elakadt. Bizsergett mindene, mindene, de mindene, a lábai reszkettek, karján felállt a szőr és nem csupán a hideg víztől keményedtek meg kislányosan gömbölyded mellei. Nico mellkasához préselődött és élvezettel töltötte el, hogy kőkemény mellbimbója a feszes testhez ér. Felnyögött.
Hatalmas pofont mért a fiú arcára.
Tüzes tekintet volt a felelet az ütésre, Nico résnyire nyílt ajkakkal pihegett. Ő egyenesen zihált. A csók.. annyira csók volt, annyira.. vérpezsdítő, erővel töltötte el, és mégis minden energiáját elszívta.. Ellenkezni nem maradt már benne szufla, csupán ütni..
Újabb pofont adott Niconak, aki ismét elkapta őt, szájon csókolta, s az ő ujjai a fekete tincsek közé furakodtak. Nyögdécselt a gyönyörűségtől, ágyékát a fiúéhoz préselte. A nap felkelt lassan és a csókjukat az eső mosta össze.
~
Finnország tényleg csodálatos, csak nagyon hideg van, bár neked biztosan tetszene, az alapján, amit Nico mesélt. - áradozott Izabella. Úgy érezte megfullad. Izabella folytonos ömlengése, s Nico szüntelen vizslató, röntgensugárra emlékeztető szemei együttesen lebénították őt.
- Nagyon elgondolkodtál. - mondta mosolyogva Nico. - És még semmit sem hallottunk tőled. Mit csinálsz mostanában? Még mindig főszerkesztő vagy? Tudod nem sok időm volt újságot olvasni, de majd pótolom.. - mentegetőzött.
- Nem, már nem. - motyogta zavartan.
- És? Van valakid? - somolygott a lány ravaszul, cinkosan kacsintott hozzá.
- Nincs. - nyögte. Elege lett. - Izabella, megbocsájtanál egy percre? - küldött felé frusztrált mosolyt, s megragadta Nico karját.
A férfi cseppet sem tűnt meglepettnek. Hagyta, hogy kivezesse a kertbe.
Amanda szíve vadul dobogott. Utoljára Nicoval együtt volt a szabadban. Aznap, mikor kimondták a végét.. akkor lépett utoljára fényre, eztán egy évig saját bástyájában raboskodott.
Megfogadta, hogy csak vele, és kizárólag vele lesz hajlandó kijönni onnét. Valami megszakadt benne, valami apró kötelék, mely az ésszerűséghez kötötte. Csomót kötni rá, talán lehetséges.. de a csomó könnyedén kioldható.
A friss levegő valósággal szúrta a tüdejét. Nico kezébe vette az ő kezét, szemben álltak egymással a fehér szökőkút előtt, úgy, mint rég..
- Aggódtam érted. - mondta komolyan. - Néztem az újságosnál, minden nap. Mikor jelenik meg újra Amanda neve a tartalomjegyzékben..?
- Felmondtam. - mosolygott fáradtan.
- Miért? - lágyult el a hangja. A borosta csak még szexisebbé tette az arcát.
- Kivettem egy hosszabb szabadságot. - legyintett könnyedén, s kivette kezét a férfi kezéből.
- Ugye nem.. miattam? - akadt el a hangja.
- Hát.. mi tagadás. - nevetgélt.
- Hiszen te mondtad ki, hogy legyen vége. - szólt csendesen.
- Tudod mennyire szerettelek. - nézett a szemébe. - És teljesen mindegy.. ez.. nem működhetett. Egyszerűen nem.
- Tudom. Van.. hogy az emberek egyszerűen nem illenek egymáshoz.. De azért remélem már jól vagy.
- Persze. Jól vagyok. És mondd, szereted..?
- Izabellát? Szeretem.
- Jó. Örülök. Majd én is megtalálom.. Egyszer.
- Te biztosan meg fogod találni.. - tört ki belőle.
Amanda lábujjhegyre ágaskodott. Lágyan csókolta szájon, és Nico nem húzódott el.
Fájdalmasan egymásra mosolyogtak.
- Érzed..? Már nem ugyan olyan..
- Nem. - megtörten mosolygott vissza rá.
- Menjünk. Izabella vár.
*
Egyesével rántotta szét a függönyöket, a szoba némán sikoltozott, vadul tiltakozva a fény ellen.
Boldogan kiáltott fel.
- Josie!
- Hivatott? - robbant be kisvártatva a cselédlány.
- Kitakarítani, mindent. - utasította. - Eladom a házat.
- Kisasszony..? - ráncolta homlokát, mint ki bolondot lát.
- Jól hallotta! Elköltözöm.
- Örömmel hallom, hogy megint hajlandó kimenni.
- Nem élhetek életem végéig az apám örökségéből. - tárta szét a karját. - Újra munkába állok.
- Ez csodálatos. - mosolygott.
- Ne féljen. Nem költözöm messzire, úgyhogy eztán is lesz munkája. Csupán.. változásra van szükségem. Most elmehet.
Csendesen állt a szobája közepén. Talán az egésznek nem volt semmi értelme.. Talán az apja halála és Nico elvesztése együttesen egyszerűen ledöntötték a lábáról, de ugyan melyik nő bírná ki ép ésszel, ha egyszerre veszítene el mindent és mindenkit..?
Augusztus utolsó napja volt aznap, a meleg és a jó idő vége szakadhatatlannak tűnt, és ő az új lakás berendezését tervezgette. Eszébe sem volt újra házba költözni, ugyan minek neki egy ekkora rezidencia..? Egyedül él..
.. és egyedül is fogok meghalni.
Tekintete üvegessé vált. Nico alig néhány órája ment el, és az illata lassan szertefoszlott a levegőben. Szívében űr tátongott, agya elborult.
Szaggatni kezdte magáról a ruhát, rongyokban lógott a testén, hisztérikus üvöltözésbe kezdett.
- JOSIE! BEZÁRNI MINDEN ABLAKOT! AZ ÖSSZES LEVELET ELÉGETNI..! SENKIT NE ENGEDJEN BE..!
~
Törökülésben ült, fájdalmasan vette a levegőt, tudta, ezúttal már nem menekülhet el.. Most már nem magyarázhatja ki.
- Amanda.. - szólította meg halkan Nico. A szobájában ültek, még rosszul volt a töménytelen gyógyszertől, a gyomormosás sem fokozta jó közérzetét..
- Sajnálom. - kövér csepp folyt végig az arcán, Nico már meg sem próbálta letörölni. Mindketten fáradtak voltak. Az utóbbi egy év ezernyi gondja nyomta vállukat.
-Gondolkodtam. - kezdte.
- Elhagysz.. - suttogta elhaló hangon.
- Nem. - rázta a fejét erőtlenül, de semmi tiltakozás nem volt az erőltetett mozdulatban. - De.. orvosra van szükséged. Háromszor próbáltad megölni magad. Nekem nem beszélsz róla.. Miért? Velem van a baj?
- Nico! - kiáltott és a nyakába vetette magát. Magához szorította, olyan erősen, ahogyan csak tőle tellett. - Szeretlek, istenem, mennyire szeretlek.. - ajkaival arcán simogatta finoman, Nico kezei remegtek a testén. Ő maga is remegett.
- Én is. Ezért kell meggyógyulnod..
- Nem fogok. - húzódott el fájdalmas mosollyal. - Ezért én.. elengedlek.
- De nem akarlak elhagyni.
- Tudom. De ez.. mindkettőnket felemészt.
- Talán csak az apád halála.. - próbálkozott. - Csak az viselt meg.
- Nem. - sóhajtotta. - Tudom. Érzem. És tudom, hogy menni akarsz. Szeretsz, de menni akarsz. Fiatal vagy, túl fiatal, hogy ebbe így belenyugodj, neked nem ilyen életre van szükséged..
- Amanda...
- Pakolj össze. És..
Összenéztek. Könnyezett a szeme, Nicoé övé nem, csak épp' úgy csillogott, mintha lázas lett volna..
- .. és tűnj el. Örökre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
