Ó, te jó Isten! A vörös, tűzvörös rúzs valósággal lángra gyújtotta a számat. Annyiszor húztam mosolyra aznap este, ahányszor csak tudtam, oly mindegy volt, kívánta-e a helyzet avagy sem. Mosolyogtam én mindenkire, nőre, férfira – főleg férfira - , öregre, fiatalra, a szórakozóhely biztonsági embereire..
Ránevettem a világra annak a nyárnak az első napján! Pedig megbuktam matekból.
Nem érdekelt, mint egy zabolátlan, betöretlen kiscsikó, éltem a saját törvényeimnek, nem érdekelt engem semmi és senki. Szabad akartam lenni, felkúszni az égig, mint a cigaretta nyúlánk, finom füstje, kesernyésen befesteni az éjszakai felhőket és szabadon, szabadon szárnyalni. Élni akartam..
Állatias erővel vetettem magam az aznap éjjel forgatagába. Táncoltam, dobáltam a testem, lágy, hol erős dallamok rángattak zsanéron, nem volt megállás. Alkoholmámor és szenvedély fűtött, nyelvem nyelvekkel keveredett, verejtékem más testén csorgott végig.

- Hol voltál?
Félig lehunyt szemekkel vágódtam végig a kanapén, méltatlankodva nyögtem, haldokoltam. A halántékom lüktetett, a gyomrom kavargott, másra sem vágytam igazán, teljes szívemből, mint egy kiadós, vörösborral színezett hányásra. No persze nem máséra, dehogy..! A sajátom kívántam viszont látni csodafehér toalettünk csészéjében.
- Kérdeztem valamit!
- Ne visíts már.. - a fülemre kellett szorítsam a kezemet, a dobhártyám majd' átszakadt attól az eszelősen éles hangtól.
- Mi az, hogy ne visítsak?! Hogy merészelsz ilyen hangon..
- … beszélni velem, és ki a szar vagy te, ameddig az én kenyeremet eszed, én vagyok az anyád és különben is.. - motyogtam magam elé összeszorított szemhéjakkal
- .. megbuktál matematikából. - fejezte be helyettem. A szemeim kipattantak.
- .. ideje lenne végre illemórákat venned. - nyögtem. - Így kellett volna befejezned.
Rá sem néztem. Felálltam. Maradt még bennem némi méltóság, még ha sarkam felhólyagosodott is a hajnalig tartó tánctól, és bár az alkohol vörösvértesteim mosta, önmagam ura voltam.
- Ne menj ki. - szólt utánam fásultan, megtörten. Nem parancs volt az már, csupán kérés. Egy anya kérése. Megálltam, de továbbra sem mertem ránézni.
- Honnan tudtad meg?
- Az osztályfőnöködtől. Tudod, egy dolog, hogy nem mész el az évzáróra..
- Tudtad, hogy nem fogok elmenni. Sosem megyek el. - vontam vállat. Bal karommal támasztottam az ajtófélfát, velem szemben hívogatón sötétlettek a bejárati ajtó fekete bordái. Panellakás. Gyűlöltem. Mindig is gyűlöltem a bezártságot.
- Én viszont elmentem.
- Akkor már mindent értek. Végeztünk? Mehetek?
- Mehetsz.
- Hála égnek. - horkantottam flegmán.
- Pakolni.
- Kidobsz? - megrökönyödtem. De igazán.
- Nem.. - s szinte láttam, hogy mosolyog. - Táborba mész.
- Táborba. - ismételtem elhaló hangon. - Aztán miféle táborba?
- Jótékonysági táborba.
És a megérzésem, mi szerint ebben a táborban nem velem fognak jót tenni – helyesnek bizonyult. Legalábbis elsőre úgy hittem.

Volt valami sokkal félelmetesebb a matekbukásnál. A matek.. csak egy tantárgy. A matek csak egy gondolatmenet, valami, ami más életét megkönnyíti, más kérdés tán, hogy az én poklomat még forróbbá fűtötte, a talpam valósággal égette a láva. Más nem látta, de éreztem, hogy ott csordogál, szüntelenül.
A matekbukás átmeneti állapotnak tűnt.. De a kilétem, a mivoltom én voltam. Hányszor, hányszor kérdezték tőlem : Miért?
Miért vagy ilyen? Miért tetted..? Miért nézel ki úgy? Miért vagy tiszteletlen, miért iszod le magad a sárga földig, miért nem tanulsz, ha egyszer ilyen jó fejed van, miért nem vagy kedves, miért, miért miért..
Az életem egy nagy miért volt. Én sosem kérdeztem semmit. Megtehettem volna, sőt, állítom, több joggal rendelkeztem, mint akárki más, ki miértekkel bombázott engem nap mint nap.
Miért nem jön értem a királyfi tökhintóval? Miért nem vagyok szép..? S miért olyan lehetetlen, hogy az én lábamra is passzoljon egy átlátszó üvegcipő..?
Miért..?
Miért halt meg az apukám..?
Zokogva gömbölyödtem össze az ágyon, fülledt éjszaka volt és én a saját verejtékemben úsztam. Álmodni akartam, hűsítőt, kedveset, kellemeset, andalítót, messzi tájra röpítőt. Alá akartam bukni gondolataim mezejének friss földjében, mint egy vakond. Igen, vakond. Nem akartam látni a színeket. Csak túrni akartam a nedves, hűvös földet, és azt is akartam, hogy a körmeim alá szoruljon a piszok és senki ne szóljon meg azért, amiért nem mosom ki.

Az állapot elmúlt, a félelem megmaradt. Arcom szoborként feszült szemben a többiekkel.. és veled is. A sok mustráló tekintet, a sok barátságosan méregető szempár, és a még több ellenséges – kik már ismertek, hallomásból, látásból.
Iskolai tábor.. lószarság..!
- Csoportokra lesztek beosztva. - közölte a táborvezető. Néni. Csak Piszkafának hívtam a háta mögött. Szóval Piszkafa szarukeretes szemüveget és feje tetejére simuló kontyot viselt, pofáján a kicsiny gondráncok, és az annál hosszadalmasabban szántó öregségráncok buldogra emlékeztető ruganyossággal nyúltak lefelé. Öregebb lehetett, mint egy antik váza. - A hét utolsó napjára rendezvényt szervezünk, akkorra mindennek tökéletesnek kell lennie. Lesz aki a főzésben segít be, míg más az előadást fogja felkonferálni. - a hangja unott volt és elnyújtott. - Te ott. - bökött rám. Összerezzentem, tucatnyi szempár bámult bele az arcomba. Frusztrált.
Ahogyan te néztél, az óriási, babakék szemeiddel.. nos, be kell vallanom, hogy fel sem tűnt.
- Én? - fontam karba a kezeimet morcos képpel.
- Te. Külön szóltak, hogy neked matekra kell gyakorolnod.
- Mi van? - fintorodtam el. Erről nem volt szó. Csak arról, hogy egy rakat idegen gyerek, egy rakás nyomorék fog majd céltáblájaként használni. Istenem, mennyire utáltam az embereket..!
- Először is nem mi van. Hanem tessék! Másodszor pedig Tom majd segít neked. - Piszkafa lustán nyújtotta ki a kezét. Aha. Feléd.
Érdektelenül, a szemem sarkából fürkésztelek.. Igen, helyes voltál, azt meg kell hagyni, valóban, ahogyan az a kevéske fény, mely a fakunyhó ablakán át a sápadt képedre esett egészen szexis ábrázatot kölcsönzött neked. Csak az a bamba kifejezés ne lett volna a képeden, amitől rosszul voltam.. Ha megláttam azt az unalmat, azt a tömény, szirupos unalmat bárki arcán, akkor vontatókötéllel sem lehetett ott marasztalni.
A szemeid egészen különlegesnek tűntek, egyszerre volt világos íriszed, és mégis, emberen felüli értelem lakozott benne, mely sötét alagutat sejtetett nekem.
A hajad, világosbarna, egészen halvány, a bőröd tónusához szépen illeszkedő, kócos, félhosszú, beletúrni való illatos kazal.
Felfelé rándult a szám sarka, akár le is feküdtem volna veled.. le én, míg meg nem ismertelek..!

Erőtlenül nyújtóztam ki a fűben, a friss, harmatos fűben, a fa árnyéka jótékonyan vetült fölénk. A hangod monoton volt és cseppet sem kötötte le az érdeklődésemet. Néztem a tavat, a csillogó, feszülő tükrű tavat.. olyan szívesen mártottam volna belé felhevült testem!
Helyette ott gubbaszthattam melletted. A szívószál a jegeskávémba merülve ázott, én meg csak szürcsöltem és igyekeztem kizárni a rémes hangodat a fejemből.
- Figyeltél?
- Aha.
- Akkor a következőt oldd meg egyedül.
- Mit? - vontam össze a szemöldököm, a kávés poharat oldalra téve lestem bele az öledben tartott füzetbe.
- A példát, mégis mit? - kérdeztél vissza, és a hanglejtésed cseppet sem változott az elmúlt háromnegyed óráéhoz képest. Ugyanaz a jelentéktelen, száraz, üres hang szólt belőled.
- Aha. Oké.
Vártál. Én meg nem csináltam semmit. A kezem ragadt a kávéhabtól.
- Te figy, Tom.. Tomnak hívnak ugye? Nem úszunk egyet?
Fáradtan felsóhajtottál. Akkor azt hittem majd felkapod a vizet és otthagysz. De csak megráztad a fejedet..
- Akkor nézzük még egyszer. Kérlek, most figyelj, mert aztán készülnöm kell a versenyemre..
A szemeim maguktól csukódtak le abban a pillanatban, mikor újonnan magyarázatodba fogtál. Elaludtam.

Csípőm a zenébe kapaszkodott, úgy riszáltam, ahogyan csak tudtam. A lábaim sajogtak a másfél órás gyaloglástól – a fene sem gondolta volna, hogy ezen az Isten háta mögötti helyen ennyire messze van a legközelebbi szórakozóhely..! - de nem érdekelt. Az idegen férfi keze a fenekemen matatott, szája a nyakamban, száma a zsebemben..
Úgysem fogom felhívni.
Az órámra néztem, a felszabadító érzést felváltotta az aggodalom ismeretlen, s mégis jól ismert fojtogatása. Ha nem indulok el vissza akár le is bukhatok. És ha lebukom abból botrány lesz. Márpedig még egy botrány idén a diákpályafutásom végét jelentheti. Mehetek mosogatni a mekibe. Remek.

El sem mertem gondolni, hogyan festhetek – és mégis. Előkaptam a kicsiny tükröt a retikülömből. Féltem. Az arcomon elkenődött a smink, barna szemeim alkoholittasan pislantottak vissza a képembe.. Milyen kövér az arcom.. Nem, nem érhettem rá ezzel foglalkozni.
Néma fohászt intéztem az erdő fái felé, melyek közrefogták kicsiny táborunk házait, hogy senki ember fiával ne találkozhassak, míg elérek a szobámig.
Levettem a magassarkút, mezítláb osontam be a házba. Az előtérben nem égett a villany, kissé megnyugodtam. Szédültem ugyan, és úgy éreztem, hamarosan hányni fogok, hirtelenjében azt sem tudtam merre van a lépcső, amely a szobákhoz visz.
Tapogatózni kezdtem a fal mentén.
- Ki az?
Megmerevedtem. A hang mély volt, férfias és.. végtelenül ismerős. Meg sem mertem nyikkanni. Mi van, ha az egyik ügyeletes tanár az..? Végem..
A lélegzetem is visszafojtottam, tüdőm majd' szétfeszült, s akkor villany fénye gyúlt.
- Tom! - tátogtam.
Döbbenten meredtél rám. Szánakozva mérted végig a testem, a miniszoknyából kikandikáló, kövérkés, harisnyás lábaim. Jaj, úgy szerettem volna abban a percben elrejteni előled.. mindenem!
- Kilógtál? - kérdezted.
- Aha. - bólintottam. Kár lett volna tagadni. - És te?
- Én nem.
- Mit nem mondasz.. - forgattam lefolyt szemfestéktől foltos szemeim.
- Ja, csak úgy.. ültem. Gondolkodtam.
- Egyedül? A sötétben?
- Aha.
Meg sem próbáltam elfojtani a gúnyos grimaszt. Te sem. Csak néztünk egymásra, mint bolond, a bolondra.

Festék illata, melyet máskor annyira, annyira szerettem mélyen beszippantani.. Másnapos gyomrom fenekestül forgatta fel.
Senki sem nézett utánam, mikor felpattantam az óriásplakát mellől, min annyira dolgoztak már órák óta.
A gyomrom megkönnyebbült, a mosdó ajtaját kinyitva Piszkafa képével találtam szemben magam. Rosszallón ráncolta a homlokát.
Nagyot nyeltem.
- Beteg vagy? - kérdezte aggodalmas orcával.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és a meglepetés mégis szívembe markolt. Nem köptél be.. nem árultál el. Miért nem?
- Azt hiszem nem bírja a gyomrom a tejet. - bólogattam hevesen. - Megyek vissza festeni.

Nem mentem festeni. A szobádat kerestem. Mezítláb róttam a folyosók puha szőnyegeit, és azon gondolkodtam, mit is mondhatnék neked.
Kössz haver.
Nem, ez nem a megfelelő..
Mi lenne ha ajtót nyitnál és én egyből szájon csókolnálak?
Biztosan meglepődnél.
Magamban somolyogva sétáltam el az ajtódig. Kint lógott a „Ne zavarj!” tábla. Megkocogtattam az ajtót. A felelet néma csend volt, de lassú zörejek ütötték fel fejüket odabent és te végre kidugtad az orrodat. Halvány szeplők ültek rajta, és én önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Szia. - néztél rám, és álltam a tekinteted.
- Szia.
Hallgattunk. Vártam, vártam, hogy megkérdezd, mit akarok, miért jöttem, vagy hogy van-e szükségem segítségre. De te nem szóltál, nem nyitottad ki a szádat. Ekkor elgondolkodtam.. és valóban, nem tudtam volna olyan pillanatot felidézni, mikor nem a matekról hallottalak beszélni.
A szám elé kaptam a kezem rémületemben, mire a szemeid óriásira tágultak.. de még mindig nem kérdezted meg, min lepődtem meg ennyire.
Hát most így, utólag elárulom: Ama kósza gondolat környékezte meg parányi agyféltekem, hogy tán részleges néma vagy. Avagy, ami azt illeti tudsz beszélni, de csak bizonyos dolgokról. Mint például a matek.
- Nem árultál be Piszkafának. - suttogtam.
Félszegen bólintottál. Kedvem lett volna felcsattanni, de nem tettem.
- Kö-szö-nöm. - szótagoltam.
- Szívesen. - felelted hidegen és becsuktad az ajtót.
- Tom! - kiáltottam fel.
Az ajtó kinyílt.
- Fél óra múlva a tóparton. - mondtad. - Gyakoroljuk a kétismeretlenes egyenleteket.
Halk kis csapódás, a szívem ajtaja megnyikordult. Nevetve és trillázva rohantam készülni.

A parton sütkéreztem, a nap utolsó sugarai perzselték még a bőröm. Csillogott a tó tükre, s csillogtak a szemeim is, attól a különleges szemhéjportól, mit akkora gonddal kenegettem fel rá. A stég mélyen benyúlt a vízbe, karjaimon támaszkodtam, melleim annyira kidomborítottam, amennyire csak lehetett.
Halk lépteid végigcirógatták a tarkómat, a gerincemet. Rád mosolyogtam. Nem mosolyogtál vissza.
- Készen állsz? - kérdezted én pedig válasz helyett magamhoz húztalak, a rövid ujjú, szorosan mellkasodhoz tapadó ingednél fogva és szájon csókoltalak. Megszűnt létezni a tópart, a meleg fullasztóvá vált, a nyelved megmozdult, egy leheletnyit, éppen csak egy leheletnyit, de esküszöm, jobban felizgatott, mint az összes csók együttvéve, mit életemben kaptam.
Eltoltál, gyengéden, de határozottan. A szemedbe néztem, és rettegtem. Rettegtem attól, hogy azt látom majd, amit nem akarok. Rettegtem, hogy egy újabb kérdéssel találkozom majd szembe..
- Kezdjük egy egyszerűbb példával...
A szám tátva maradt, artikulátlan nyögés szakadt fel a torkomból.
Nem kérdezted..! Nem kérdezted, miért..! Miért csókoltál meg? Miért?
Csak beszéltél és nekem kedvem lett volna újból szádra tapasztani a számat. A szívem dobogott, életemben először hevesen dobogott, olyannyira, hogy a vérem csak úgy száguldozott az ereimben.

A hold és a csillagok világították az utunkat, egészen addig tanítottál engem, míg szemünk elől közvetlen közelről is elvesztek a ceruza halovány vonalai.
Kézen fogva sétáltunk a fűben a szállás felé. A tenyered hűvös volt és lágy tapintású és bár nem értél hozzám, sehol másutt, sőt, a kezed is én fogtam meg – nem húztad el, amin meg is lepődtem.. - és a vágy olyan őrült erővel tört rám, hogy azt hittem kettétépi a testem.
- Mondd, hogyan hálálhatnám meg mindezt? - bújtam hozzád közelebb, te továbbra is szoborként lépdeltél tovább.
Öt perc, talán tíz..? Nem is a faházhoz siettünk már annyira, az erdő széle felé kacskaringóztunk, szaporodtak a fák, és te akkor megálltál. Néztelek, hosszasan, vágyakozón. Csillagok ragyogtak a szememben a szád résnyire nyílt.
- Táncolj velem a jótékonysági esten. - mondtad. - A partneremnek kiment a bokája.
- Tánc? - döbbentem meg, egyszerre azon, hogy megszólaltál.. Másrészt meg fogalmam sem volt arról, hogy tánc is lesz. Egyből felderült a képem. - Nahát, tánc is lesz? Én imádok táncolni! - csípőm önkéntelenül rándult meg egy képzeletbeli zene ütemére. Máris karjaidba képzeltem magam, ahogyan szexisen vonaglok neked, szorosan testedhez simulva, s te csak gyengéden tartasz, ringatsz, egész' finoman, akár a lágy szellő..
- Aha. Amikor éppen a másnaposságtól vagy az unalomtól szenvedtél, hogyan is nevezted.. Piszkafa, szóval Mrs. Porter ódákat zengett a keringőről. Ez egyfajta szokás, minden évben..
- Te minden évben ide jársz? - fintorogtam.
- Igen. Jó a társaság. Bár erről fogalmad sem lehet.
- Valóban nincs. Engem mindenki utál. - mosolyodtam el fanyarul.
Nem fűztél hozzá semmit, de nem is kellett.. én tudtam mire gondolsz, legalábbis akkor még azt hittem.
- Táncolok veled, Tom. - mondtam. - Bár hiába csókoltalak meg, a békából nem lett királylány.. - mosolyom fanyarból fájdalmasba torzult, el kellett fordulnom, hogy ne lásd a könnyeim.

A próba egészen elképesztő volt. A karjaidban suhantam, keresztbe, s kasul a termen és most az egyszer azt éreztem, hogy nem gyűlölettel tekintenek rám.
- Felpróbálod a ruhám? Hátha akkor nem kell külön kölcsönözni neked, talán egyezik a méretünk.. - lépett oda hozzám a tánc végén volt partnered, valami Lucy nevű lány..
- Komolyan? - vontam fel bal szemöldököm hitetlenkedve.
- Persze. - mosolygott rám kedvesen.
Gyanús volt ez nekem. Végtelenül gyanús.

Puhán érintettem a tükröt a mutató, s középső ujjammal. Homályos lenyomat maradt azon, és a homlokom helyén is és leheletem párája lecsapódott rajta.
Egészen úgy festettem abban a mesés ruhában, mint egy.. nő.
Forró könnycsepp gördült végig az arcomon. Most szükségem volt rád.

Éjszaka volt, késő éjszaka, és sejtettem, hogy alszol már. Mégis kopogtattam, mégis felkeltettelek, még mindig önző voltam és elkeseredett.
A jelent, mely tegnap lejátszódott ismételte önmagát. Álltál, kócosan, jóval álmosabb képpel, de élénken csillogó szemekkel.. és a drága, elfojtott hangod..!
- Engedj be. - kértem lábujjhegyre állva, könnyed puszit leheltem a szádra. Lehunytad a szemed. Kinyitottad az ajtót, az illatod a szobában üdvözölt engem, leültem az ágyad szélére. Mellém ültél. - Beszélj hozzám! - kértem.
Mélyet sóhajtottál, és én még sosem hallottam ahhoz hasonló tanácstalan, izgató sóhajt.
- Tom vagyok. Nem iszom, nem dohányzom. Nem járok bulikba, nem fektetek meg minden szembejövő lányt. Mit akarsz tőlem? - olyan finoman ejtetted ki azt a kemény kérdést.. Mintha nem számon kérnél, hanem egyszerű kíváncsisággal kérdeznéd.. S tán valóban így is volt..?
- És nem beszélsz. Ezt kihagytad. - mosolyogtam megtörten.
- Mire célzol ezzel?
- De hisz' tényleg alig beszélsz! Sőt, egyáltalán nem beszélsz! Vagyis semmiről nem tudtam veled eddig kommunikálni, ami nem matek, vagy művészet, vagy tanulás volt.
Nem néztél rám. Nem bírtam tovább, az öledbe ültem, s te hátrébb húzódtál, de épp' csak annyira, hogy kényelmesen elférjünk. A lábaimmal csípőd kulcsoltam át, füledbe leheltem, érzékien.
- Hány éves vagy, Tom?
- Tizennyolc. - susogtad ellágyulva, és én ajkaimmal pillangóként érintettem az orcád, hol fülcimpád, nyakad finom bőrét képtelen voltam nem fogaim közé szívni.
Kigomboltam az inged, óvatosan, úgy, hogy észre se vedd, csak ha már karjaidon csúszik le a könnyed anyag.
Csókolózni akartam veled, de életemben először nem tudtam hogyan kezdjek hozzá.. Finoman arcodat érintetem ujjaimmal, magam felé fordítottam, de szorosan összezártad a szádat.
Halkan felnevettem. Hihetetlen voltál..!
Ha csókolózni sem tudok veled, akkor hogyan fogunk majd szeretkezni?
A válladra hajtottam a fejem, végigcirógattam körmöm hegyével a kulcscsontod.
- Szeplősek a vállaid. - állapítottam meg.
Akkor olyat tettél, melyre nem számítottam tőled. Állam alá nyúltál, és felemelted a fejem.
- Aludjunk ma éjjel. - kérted, és én bólintottam.
Lefeküdtél, és engem aprócska kifliként vontál magad elé, összegömbölyödtünk, kezed a hasamon pihent, egyszerre szuszogtunk és én annyi mindent szerettem volna neked mondani.. de te már mindent tudtál.
- Ez vagyok én.. - suttogtam a sötétségbe.
- Össze-vissza vagy törve.
- Összeszedheted a darabjaimat, ha akarod.. - fordítottam feléd arcom, nem láttalak, de éreztem a leheletedet.. A tarkómon, az arcomon, s most már ajkamon is. - De megint szerteszét lesz mind, ha elmész..
Most te csókoltál meg engem, és én közben önkéntelenül nyögtem fel. Amennyire ismertél te engem, annál kevésbé tudtam magaménak a lényed.
El sem tudtam képzelni, hogy ekkora tűzre, ekkora heves szenvedélyre vagy képes.. Mindig is félénk, kisfiús, gyengéd csókra számítottam tőled.
De akkor és ott, egy igazi férfi csókolt engem, és én porrá égtem a karjai között, noha semmi mást nem tett velem, csak csókolt és csókolt, egy egész éjen át.

Az utolsó este volt, az utolsó.. Nem beszéltünk sokat, de az érzékeim olyan élesen vágyták az ingereket, midőn a kiélezett penge kívánja kettészelni a bőrt és vágyja a meleg, padlóra cseppenő vér hangját..
A néhány kilométerre lévő színházban tartottuk az estet, és Lucy, szegény kis kiment bokájú Lucy felelt a zenéért.
Akkor már sajgott a szívem. Fájt, mert tudtam, hogy holnap nem ölellek magamhoz, és fájt, mert a te szemedben a kétségbeesés fikarcnyi jelét sem véltem felfedezni.
Tán te nem azt érezted, amit én éreztem, talán a te lelkednek nem volt szüksége igazi társra, vagy csak nem olyanra, mint amilyen én voltam.
A téboly határán táncoltam, keskeny kötélen, de levágott karú artistaként egyensúlyoztam én ügyetlenül a szakadék felett.
Lucy mosolyogva haladt el mellettem, be, a mosdóba. Szürke, hamuarccal lestem utána, a kulcs az ajtóban volt. Hallottam, ahogyan elreteszeli a fülkét és azt is hallottam, ahogyan a sárga folyadék a fehér csészébe csorog.
Elfordítottam a kulcsot a zárban, kétszer.
Percek maradtak vissza, és én a színfalak mögé léptem. Te azonnal elkaptál, megforgattál, végül szorosan hozzád bújva kérdeztem:
- Lucy merre?
- Nem tudom..
Piszkafa idegesnek tűnt. A lejátszó melletti szék üresen tátongott.
- Majd én. - ajánlkoztam, és az ördög felütötte bennem a fejét.
Nem vártam jóváhagyást, nem vártam egyetértést. Önkényesen szaladtam a berendezéshez, és az előkészített CD-lemezeket gyorsan átfutva kiválasztottam valami válogatás lemezt.
A ruha fénylett a testemen, és tudtam, hogy a teljes mezítelenségtől csak egyetlen cipzár választ el.
Eszelős vigyor ült ki a képemre. A függönyt felvonták, a lány, aki a legszebben beszélt közülünk kilépett, és a mikrofonba beszélt. Nem figyeltem rá, mit mond, csak a közönséget pásztáztam a félre húzott függöny bal oldaláról.. Az első két sort alig láttam, a reflektorok élesen villantak a szemembe.
A lány befejezte a beszédet, és a lejátszóhoz sietett. Közben futólag elkapta a karom.
- Biztosan jól állítottad be?
- Egész' biztos. Ne aggódj. - megeresztettem egy biztató mosolyt, s te akkor várakozón néztél rám.
De nem mehettem oda hozzád.
A pörgős, modern szám első akkordjai a levegőbe kúsztak, és én mindnyájatok legnagyobb megrökönyödésére a színpad közepére rohantam. Két karom a magasba emeltem, sikítottam, velőtrázón, élesen és hosszan. Láttam a bordó székeket, és az eltorzult, meglepett arcokat. Láttam a lámpák zöld és kék kavalkádját és láttam a testem a fénytengerben úszni.
Állatként, igazi, ősi vadállatként vonaglottam és dobáltam a végtagjaim, tenger habjain hánykolódó, törött deszkaként hullámoztam.
Szabad, végtelenül szabad gumibábként tekeregtem, jobb karommal hátra nyúltam, lehúztam a cipzárat a ruhámon, lábaimhoz hullott a gyönyörű anyag. Félrerúgtam, ugráltam fel és le, le és fel, és a melleim csak úgy lebegtek.
A bugyim szegélyébe akasztottam a hüvelykujjam, le akartam tépni magamról, már nem érdekelt a hús, mely alatta dagadt, nem érdekeltek az ormótlan lábaim és gömbölyödő hasam. Az elmém sötétsége éles kontrasztban ütött el bőröm fehérjétől.
Alig érzékeltem a külvilágot, a karokat, melyek karjaimra fonódnak és lerángatnak a színpadról.

Eszelősen vihogtam Piszkafa monológja alatt. A pszichiátria szó, meg az elmebeteg tetézte a jókedvem. Vigyorogtam és kacagtam, nem tudtam magamról.
Öntudatra ébredtem rideg tekinteted láttán.

Forró árnyak játszottak a falakon, úgy lihegtél és úgy szorítottál magadhoz, mintha az életed múlt volna rajta. Ujjaid a bőrömbe vájtak, fogaid karcoltak és égettek, a nyelved mindenütt ott volt..
Élveztem az élvezeted, és te minden másodperccel egyre közelebb juttattál engem ahhoz a gyönyörhöz, amit még sosem éreztem.
- Nyisd ki a szemed.. - súgtad, és én a szemedbe néztem. Magamat láttam benne, szépnek és teljesnek. - Látni akarlak közben.. - elhalt a hangod, és a mozgás, mely eddig annyira összehangolt és tökéletes volt köztünk..
Földi pokollá változott. Nem létezett már ütem és ritmus, elszabadult ördögfajzatokként mozogtunk egymáson, egymásban, úgy vájkáltam a szívedben, minthogy te vájkáltál az én testemben. Mélyen és alaposan.
- Szeretlek.
- Én is.
Elsírtam magam. A gyönyörtől.. és a közelgő hiányod üres érzetétől.
- Egy.. utálom, hogy csúnyán kell beszélnem.. - forgattad a szemed pihegve. - De egy idióta vagy!
- Tudom. De.. értsd meg.. én..
- Érteni értem.. De mondd, megkérdezted egyszer is, hogy hol lakom..?
Felsikoltottam. Aztán elnémultam. Ezerszínű szivárványon táncolt a lelkem. Lassan rád borultam.
- Hát mondd, Tom.. Hol laksz?
S mint oly sokszor tetted, most is elhallgattad a választ.
De ez egyszer tán abba haltam volna bele, ha válaszolsz..!