Ütemes csepegés. Már nem is csepegés... kopogás. Igen, ütemes kopogás, és minden koppanással egyre közelebb van. Nem mer elaludni... retteg és fél, az ágy lepedője úszik a verejtékben. Hideg verejték ez, melyet kínjában izzadott ki a testéből.
A csap meg csak csöpög, az átkozott vízcseppek – bamm, bamm – a vékony, fémlapra hullanak. Nincs ereje hozzá, hogy felkeljen és lemenjen elzárni a csapot. Elképzeli, amint kikel az ágyból, meztelen talpa a hajópadlóval borított szoba talajával súrlódik és ő közben majd' összepisili magát a gondolattól, hogy valami... van az ágya alatt. Aztán a lépcső. A lépcsőn lefelé minden egyes lépcsőfok megreccsen a súlya alatt.
Képtelenség. Gyengéden arcul csapja magát. Nem józanodik ki.
Álomba kényszeríti magát... álomba. Egy ideje, bizonyos periódusonként ugyanazt álmodja.

Szőke feje előre bukott. A tüdejét teleszívta levegővel rémületében, márpedig ez a rémület a legnemesebbik, jeges fajtából való rémületnek tűnt. Előre dőlt, lábai nyújtva, az ínszalagjai megfeszültek. Nem mert felnézni.
Tudta ezt Ő is... hiszen ott ült, vele szemben, az érdekes módon megnyúlt ágyvégében. Az pedig lassan előre hajolt, és kiszedegette a homlokából az izzadt tincseket.
- Jaden! - szólította meg. A hangja pontosan úgy csengett, mint egy perverz, középkorú férfié. Egy olyan pedofilé, aki türelmet erőltet a hangjára... Ettől a gondolattól megremegett a gyomra. - Ne gondolkozz baromságokon! - szólította fel ekkor. Megint beleolvasott a fejébe...
- Én nem... - kezdte volna összeszorított szemekkel, de amaz, már jó előre hallotta a válaszát.
- Nézz rám! Ne kelljen kényszerítenem téged, hogy rám nézz! Essünk túl rajta most!
Hoppá, a türelemnek oda.
- És a pedofil sem stimmelhet, nem igaz? Kész nő vagy már, Jaden – az arcán mosoly játszott a sötétben. Nem látta... de érezte. Ha csukva van a szeme, ha kendővel, sállal a fején alszik el, még akkor is látja őt... miért..? Miért?
- Takarodj! - sikoltott fel kétségbeesetten. Erőtlenül rúgott felé... ő azonban elkapta a lábszárát. A keze egészen melegen simult a csupasz bokájára. A melegség egyre nőtt és Jaden érezte, hogy ha akarná, hát bizony könnyedén összeroppanthatná a lábszárcsontját.
- Kérlek. Nézz rám!
- Nem... - elcsuklott a hangja. Felzokogott.
- Akkor két nap múlva is ugyanezt fogod álmodni. Hallod? Ugyanúgy, mint az előzőnél. Egy hónapodba telt, mire elfogadtad, hogy létezem. Ezt akarod? Újabb fél hónapot ébren tölteni? Válaszolj, Jaden! Ezt akarod?!
- Nem! - sikított fel újra, kezeit a fülére tapasztotta, még mindig konokul szorította össze a szemhéjait.
- Nézz rám végre... és hagyd, hogy elvegyem a látásod!
- Nem! - ordított ezúttal tisztán, és erősen. - Nem! Nem engedem!
A hang távolodni kezdett és már őt sem látta olyan élesen a lelki szemei előtt. Szőke, göndör haja, és álmatag, csodakék szemei homályba olvadtak minden egyes koppanásnál... Igen, azok az áldott vízcseppek!
-Jó! Te akartad, hogy így legyen! Reggel nem láthatod újra a felkelő napot...! Nem látsz majd semmit! De ne hidd, hogy ezzel vége... én újra eljövök... eljövök....

Képtelen leszokni arról, hogy a muffindarabokat a vaníliás capuchinóba mártogassa... Kedvtelve rágcsálja a finom falatokat reggelire. Megnyugszik tőle. Végtelenül... egyre nyúzott, elgyötört arcú képmását szemléli a kávézó sötétített üvegének tükrében. Két táska ereszkedik mellé. A főiskolások kedvelik ezt a helyet. Nincs messze az épülettől és nem is drága.
- Jaden, jól vagy? - kérdezi Jessica. - Rémesen nézel ki.
- Aha – tördeli tovább szórakozottan a muffint. - Csak épp... fél hónapja ébren vagyok.
- Mi? - értetlenkedik Lin.
- Semmi – legyint. De a szemét nem tudja levenni az üvegről. Most is látja őt. A babakék szemeit. A szőke, göndör fürtöket. Az arca...mint egy angyalé. Csodaszép és ártatlan. - Még a lányodat is rábíznád... - leheli.
- És nem kapnád vissza egyben – válaszolja mosolyogva amaz.
Jaden lehunyja a szemeit.
- A bulira azért eljössz?
- Mindenki ott lesz...
- Chris is! Tudod. Chris... Aki eleped érted.

Hihetetlennek tűnt, hogy ülve, beszélgetés közben aludjon el... ráadásul egy kávéházban. Mégis sikerült neki.
Felnyitotta a szemhéjait. Aztán rádöbbent, hogy végig nyitva voltak... csak éppen... semmit sem lát.
- Jess? Lin? - kétségbeesett tapogatózásba kezdett. Valami ragadós, meleg csurgott le a hüvelyk és mutatóujja között. - Az italom...
Halk, lágy, ártatlan kacaj.
- TE?! - felhördült.
- Én – bólint. Tisztán látta őt. Az üveget nem... a sötétített üveg eltűnt. A forró ital, a lányok, a táskák, a forgalom... semmivé vált. Sötétséget látott, mindenütt, homályt, ködöt... és az, amaz... a göndörkés hajával meg ott állt. A semmiben, tisztán kivehetően, élesebben, mint bármi más.
- Miért...? - kérdezte.
- Mert... érezned kell, hogy nem tréfálok – felelte komoly arccal.
- Álmodom?
- Igen. De ne aggódj. Mikor felébredsz, ugyanolyan álmos leszel... mintha semmit sem aludtál volna.
Sírva fakadt. Kilátástalan zokogása legörbítette amannak a száját...
- Fogok...látni?
Rövid hallgatás következett, majd bólintott.
- Fogsz. De!
Összerezzent.
- Csak, hogy tudd. Bármikor elvehetem a látásodat. Bármikor, érted? Örökre... ha úgy akarom.
- Kérlek.. kérlek ne tedd ezt velem!
Valahol mélyen érezte, hogy nem álmodik. Valahol, lelke legbenső zugában, tompán érzékelte, hogy Jessica és Lin most nem értik mi történik, s a valós dimenzióban tehetetlenül, értetlenül bámulják őt...
- Ne? Miért ne...?
Újra felsírt. Nem tudta megindokolni... ugyan... Miért ne? Ki ő? A rémálma...? A lidérce? A fantomja...?
- Kérlek... bármit... megteszek.
- Ezt akartam hallani.
- Rendben.
Megtörten zuhant térdre. Lehajtott fejjel, előre húzott vállakkal.
- Mit kell tennem?
- Gyere el a bálra... - suttogta a fülébe. A lehelete borzolta a nyakát. - És add nekem magadat!
- Mi? - egész testében megborzongott. - Miféle bál... nem értek...semmit...
Fáradtan felsóhajtott.
- Menj el arra a francos bulira. Aztán meg tudni fogod mit kell tenned, ne félj.
A vége... olyan volt, mint egy gyomron vágás.

- De örülök, hogy mégis jössz! - lelkendezik Jessica.
A szája elé kapja a kezét. Az ő hangja... de nem az ő szavai. Könnyek gyűlnek a szemében.
- Jaden, mi a fene van veled?
- Finomabban! - dörren rá Lin. - Hé... Jaden... kislány... - gyengéden simogatni kezdi a kezét. - Elmondhatod...
- A bálig egyikőtöket sem akarom látni – feláll. Döbbenten néznek utána.
- Miféle... bál?

A buli vad és erotikus. A levegőben vágható a füst, lila, ködös árnyak, a hangulatlámpák és csókok keverékén át nem látszik az értelem szikrája sem... Csupa bódulat, csupa hallucináció.
Rettegve lépdel. Késve érkezett, de nem véletlenül. Most már teljességgel elvesztette az uralmat a teste felett.
Vékony teste zsinóron rángatott marionettbábként jár-kel az emberek közt, arca finom vonásai megkeményedve keresik a fiút... Mert ezt parancsolta neki. Álmában.
S reggelre ott díszelgett a szék karfáján a vörös, szatén ruha.
Most részlegesen lát, csak egyetlen fényfoltot. Mintha zseblámpával közlekedne a sötétben. De nem kell félnie... a testét vezetik. Nem botolhat el... nem eshet orra. Nem bukhat fel senkiben.
A fény, mint reflektor világítja meg Chris arcát. Chris jelentéktelen, barna, borzas haját, fogszabályzója villan a gyér fényben. Karját felé nyújtja. És ő belé karol.
- Az emeletre – mondja Chris. A hangja... ismerős. Persze. Hiszen hívta már randevúra. Egyszer... S ő nem felelt. Kinevette... nem tehetett róla, az istenért, olyan vicces, szánni való látványt nyújtott, ahogyan térdelt előtte. Mert térdelt...
A nevetés, nem gonosz, de azért gúnyos nevetés pedig önkéntelenül is kibukott dús ajkain... Mert akkor még dús volt az ajka, dús a keble. Ma már csak régi árnya önmagának... nem alszik, nem eszik. És hagyja, hogy ez a srác, ez a vézna egérképű fiú az emeletre vigye őt.
Nem, nem neki hagyja. Annak hagyja, mert ő vezeti... pórázon. A póráz láthatatlan és a nyakörv sem látszik... csak érzi. Érzi, hogy a tüskék befelé állnak...
Az emeleten annyi szoba várakozik üresen... akár egy szálloda. Betérnek az egyikbe. Senki sem látja. Nincsenek szemtanúk. Idegesen sóhajt. Az ajtó magától záródik be. A zár is kattan.
A lába remegni kezd. Chris elvigyorodik.
- Hát itt vagyunk végre – szól szemtelenül. Körülnéz. - Elmondjam mit látok? - kérdezi gonoszul.
Jaden lélegzete elakad.
- Mintha én nem látnám...... - nyög fel.
- Mert nem is láthatod! - Chris hátraveti a fejét és kacag.
Rádöbben, hogy már csak Christ látja... csak őt... s a haja lassan begöndörödik és aranyló, szőke fürtökké vállnak amúgy csapzott, zsíros tincsei. És a szeme... a seszínű kavalkád égszínkék, vakító sugarakat lövell felé. Nem menekülhet...
A teste... növekszik és szélesedik. Egészen olyan lesz... mint amaz. Az álmaiból. A láthatatlan póráz vége egyszerre láthatóvá válik. Chris kezében. Az kezében.
- Úr Isten... - a lélegzet torkában reked. Érzi, hogy össze fog esni.
- Félsz? - kérdezi.
Nem felel.
- Azt kérdeztem félsz-e! - nagyot ránt a pórázon, mire térde esik. Négykézláb támaszkodik. Eltűnik az. Eltűnik Chris. Minden eltűnik. - Most látsz! - újra felfénylik. - Most nem! - csettint, s a szeme vakká lesz.
Játszadozik vele. Időnként megrántja a pórázt. Már a földön hasal. Liheg. Retteg.
- Felkészültél a bevonulásra, hercegnő? - nevet.

Álmodott. Vagy mégsem...?
De mindent látott. Látta a márványlépcsőt a mélybe nyúlni. Mélykék szőnyeg omlott reá, és az a szőnyeg olyan színű volt, mint az szeme. Chris szeme...?
- Igen. Chris vagyok – szorosan mögötte állt. A póráz most rövid volt, olyannyira, hogy a tarkóján érezte a forró leheletet... s nem sokkal később a csókot is. - Te pedig az enyém vagy. És ha te nem látsz... Én akkor is látlak téged!
Hátra fordította a fejét. Ott állt. Lenyűgözően jól festett abban a frakkban, meg hozzáillő cipőben. A haja tündöklött a fényben, a szeme kéken ragyogott.
- Látlak... - suttogta. - Hogyan lehetséges ez az egész?
- Hallgass! - utasította. - Indulj... lefelé.
S ő megindult. Keringőt táncoltak odalent, párokba rendeződve. Mind, akiket a főiskolán látott. Gyönyörű ruhában. Félig lehunyt szemmel. Nem volt ott marihuána illata, csak rózsáé és csodálaté. Száz meg száz gyertya szolgált fényforrásul a csillárokon, elbűvölő hűvösség uralkodott mindenütt.
- Táncolni fogunk? - kérdezte.
- Nem – mondta ridegen. - Teljesíted az egyesség rád eső részét.
- Egyesség? - torpant meg, az utolsó lépcsőfokon állt, de ekkor a póráz szára alattomosan csattant a hátán.
Chris ingerülten ütötte meg őt vele, elvesztette a türelmét...
- Igen. A tested, a látásodért cserébe.
Feszengeni kezdett. Nem... az nem lehet... ő nem emlékezett ilyesféle egyezségre... és nem is akart...
S amikor Chris a terem közepére vezette őt, minden pár a szélre húzódott. Törökülésben ültek le, a gyertyák fénye remegni kezdett akkor... és valami különös ének hangjai szálltak a plafonig. A mennyezett és a talaj közt visszhangot verve fosztotta meg Jadent a szatén ruhától.
Chris egyszerűen letépte róla az anyagot.
Fedetlen testtel állt ott, mindenki előtt. Az összes szempár reá szegeződött. Jessica, Lin... Matt, Adam és egy rakat ember, akivel sosem beszélt, csupán látásból ismerte meg őket.
Előjáték nélkül szegezték testét a rideg kőpadlóhoz, Chris anélkül hatolt belé, hogy előtte bármit is mondott, vagy tett volna.
Érdekes módon... mégsem érzett fájdalmat. A dal körbeölelte őket, mint egy gyászmise, a gyertyák lángjai fényt adtak, de meleget nem... és neki üvöltenie kellett volna a fájdalomtól. Mégsem fájt semmi...

**

Hónapok óta nem látták Jadent a főiskolán. Azóta a buli óta. Christian előzetes letartóztatásban volt nemi erőszakért és drogfogyasztásért.
Igen, mind úgy tudták, hogy ami azon a bulin történt erőszakkal és drogokkal hozható kapcsolatba.
De ami valójában a bálon történt Jadennel a barátai számára jótékony titok maradt...