A férfi a parkban ült, és olvasott. Ekkor még nem ismerte a nőt, nem kötötte hozzá semmi, csupán a békés, kihalt, szeptember végi, elkerített kis avarhányás, melynek közepébe ízlésesen szurkált padok egyikét foglalta el könyvvel a kezében. A másikban kávé gőzölgött, a hotdogos papírt pedig rég a kukába dobta – és a lehető legnagyobb igazság mindemellett abban bontakozott ki, hogy nem is olvasott igazán.
A könyv lapjaiba időnként belekapott a már korántsem langyos, de még messze nem barátságtalan szél... és a férfi a törékeny, magas, barna hajú nőt figyelte. A héten már harmadszor tipegett át a parkon, az ő parkján, ahol déli tizenkét órakor egy lélek sem tartózkodott soha.
Ide járt ő ki, minden áldott nap, hogy elköltse a gyorsbüfében vásárolt ebédjét, és megtisztítsa elméjét a megannyi nyomasztó gondolattól, melyeket az iroda négy fala között eltöltött, hosszú délelőtt ültetett belé.
A nő kezében felpúpozott, konyhakendővel lefedett, tálnak látszó tárgy pihent meg, egy tálcán. El sem tudta képzelni, hogy az a két, vékony kar hogyan képes ilyen stabilan megtartani. Minden percben attól félt, hogy a csontjai kettétörnek a legelső, erőszakosabb fuvallattól...
S valami légből kapott ötlettől vezérelve felpattant, a könyvet a padon hagyva, határozott, óriásira nyújtott léptekkel eredt a nyomába.
- Hölgyem...! - mély, magabiztos hangja hirtelen néhány oktávnyit felszökött. Bizonytalanság, ez lebegett mindenütt. A nő megtorpant, s hátra pillantott a válla felett. Kérdőn nézett rá, kérdőn, és tartózkodóan, de abban a tartózkodásban semmi félelem nem volt. A smaragd szempár azt sugallta:”Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? Miért tartasz még fel? Eressz a dolgomra...!”
És ő nem tehetett mást, elmosolyodott, mert hitte, hogy a mosolya meglágyítja majd a sziklafalat. Tévedett.
- Elnézést, segíthetek? - kérdezte kedélyesen. A hatalmas, tág szemek egy pillanatra összehúzódtak, majd az értetlen gyanakvás ellenséges, szúrós dárda módjára szúródott belé, egyetlen pillantásban.
- Mégis miben? - emelte meg a fejét, a fintor, mely az arcán játszott fájdalmasan hatott.
- Cipelni... - most már végképp elbizonytalanodott.
- Mit?
- A... azt - és maga sem tudta volna meghatározni, hogy mit.
- Azt hiszem egy tál bélszínt még én magam is elbírok, de köszönöm az igyekezetét – felelte kimérten. - És most ha megbocsájt, el kell vinnem az ebédet a gyerekeknek.
Azzal sarkon fordult.
Nem – gondolta a férfi. - Így nem sétálhat ki az életemből...
Nem értette miért... nem tudta volna megfogalmazni. A nő szép volt, mi több... gyönyörű. És ő maga...? Esélytelennek tartotta, hogy ne tetsszen neki, hiszen bomlottak érte a nők, egyikük sem tudott ellenállni a sármának, a mosolyának, a mogyorószín szemeinek, amelyek valami furcsa, szexualitást sugárzó varázsgömbökként izzottak.
De a szél feltámadt, most már igazán erős, vad és okító szél volt ez; azt üzente: ideje visszatérni a munkához. Eleredt az eső. Egész napon át tartó zuhatag, vagy csupán zivatar elébe néztek? Nem tudhatta.
Csak azt, hogy ez a rejtélyes idegen eltűnt a láthatárról és ez végtelenül felbosszantotta.

~

A szeptember októberbe fordult, az esőzések mindennapossá váltak, s szerencsétlenségére pontosan abban az időben, amikor ő ebédidőt kapott. Az iroda ablakából figyelte a parkot. Esernyő födte fejtetők – jaj, bár átlátszó esernyők lettek volna azok, és akkor talán egy felvillanó barna hajkorona visszaadja minden reményét! - , és kapucnis kobakok. A parkot senki sem szelte át. Nem is értette... miért kerüli mindenki úgy, mintha legalábbis forró parázson kellene áthaladnia? Apró, és nem túl díszes, de azért kedves kis parkocska volt az.
Egy hideg, és vörös érintés ugrasztotta ki a gondolatainak bokros szövevényéből, mint holmi kisnyulacskát. Beatrix karmazsin körmei voltak azok. A titkárnő arcán álságos aggodalom tükröződött.
- Jay, valami baj van talán?
Futó pillantást vetett erre a csodaalakú, dús keblű fenevadra. Tudta, hogy egyetlen szavába kerülne, és ő készségesen ülne fel az íróasztalára... Újra...
- Semmi, Beatrix, menj csak ebédelni... Majd én tartom a frontot.
- Nem jössz? Megkérhetem Maxot, hogy addig fogadja a...
- Nem.
A lány talán megrémült ettől az ingerült, erős választól... de jelen pillanatban ez sem érdekelte. Abban a másodpercben, ahogyan Beatrix kilépett az ajtón, ő is kiviharzott. Le a lépcsőn, át a recepción, értetlen szempárok kereszttüzében száguldott ki a parkba.
A békésen pergő, sárgás, barna, rőt leveleknek nyoma sem volt. Mindenütt szürkeség és gyászos esőcseppek hadai... mintha sohasem akarna elállni.

~

Vera ledobta a vizes pulóverét, a máskor elegánsan takaró, csíkos blúz most nedvesen tapadt a testére. Pisze orrát megcsapta a jellegzetes illat, a barackszínben pompázó falak barátságosan nyugtatták a lelkét a kinti égiháború után.
Azonnal köré gyűltek, szerte hagyva a színes játékokat – és ő szigorúan, de végtelen szeretettel szólt rájuk. Tucat, kicsiny, lapos képű, ferde szemű, egyenes hajú emberke... Megannyi szempár, mely annyi mindent titkolt, annyi mindent rejtett megfejthetetlenül, és őszinte szeretettől csillogott.
- Előbb a rendrakás! Utána...
- Kézmosás! - mondta mély hangján Adam. Adam a legfiatalabb volt köztük, tíz éves, de a legnagyobb értelmi fejlődést ő mutatta. Vera szíve melegséggel telt meg... ó, ugyan, kitől kapott ő ennyi szeretet az életben? A szülei meghaltak, s bár biztosan nagyon szerethették őt... de az igazi családja ők voltak. Igen, ők, ez a maréknyi gyerek, ártatlan angyalkák... fogalmuk sem volt róla, mi az a gonoszság, mi a kegyetlenség.
- Úgy van – megsimogatta a fejét. - Kézmosás – mosolyogva körül nézett.
June felkapta az ölébe a kis Charliet, hogy segítsen neki kezet mosni.
- Miért nem vittél esernyőt? - ciccegett a kolléganője. - A végén még megfázol...
- Amikor elindultam még nem esett – vont vállat, s vidáman facsart ki a hajából jó fél liternyi vizet.

~

Megint fordult egyet a naptár. Jayden egy újabb rubrikát pipált ki. Már csak néhány hét, és vissza kell térnie Ausztráliába... A hazájába. Elhatározta, hogy most már ha törik, ha szakad, beszélni fog a nővel. Megszerzi őt, az övé lesz, s ez most nem csupán testi vágy volt – nem az hajtotta. Hiszen annyi csinos, formás lány került volna szívesen az ágyába, vagy akár mutatkozott volna az oldalán, mint barátnő... Ez az idegen pedig vékony volt, már-már kórosan sovány, egészen magas, majdnem annyira magas mint ő, és az arca nem az a szép, fiatalos, üde arc, mint Beatrixé... Korai gondráncok szántották a homlokát, halványan, de azért észrevehetően, és az a fensőbbséges elegancia, amivel lerázta őt...
Ökölben volt a keze, ha csak belegondolt. Minden nap, minden áldott nap kiült a padra, és várta a nőt. De az nem jött. Se harmad -se negyednap.
Történt aztán, hogy megpillantotta. Az utca túl felén, s aznap különösen napos idő volt. Hűvös, de szélcsendes, száraz hideg.
Mint az őrült rohant át az úttesten. Az ismeretlen haja ezúttal kiengedve, hullámokban omlott a vállára. A gyomra összeszorult, úgy, mint tinédzser korában...
- Várjon! - teljes erejéből ordította el magát... most nem veszthette szem elől...
Megint egy letakart tálat cipelt, de most nem volt olyan púpos.
- Már megint maga? - a szemeit forgatta, a csodaszép, zöld szemeit, de egy pillanatra sem állt meg.
- Várjon már! Kérem..!
Esdekelt... egy nő előtt... ő! A fejéhez kapott.
- Ne zaklasson! – szólt, anélkül, hogy akár egy pillantásra is méltatta volna. - Ha még egyszer hozzám szól, vagy csak meglátom, hogy követ, szólok a rendőrségnek!
Dermedten állt meg a járdán. Egészen addig nézett az egyenes tartású, vékony test után, míg a barna hajtömeg egy utolsó libbenéssel eltűnt az utcasarok mögött.

~

…finom, selymes bőr simult az övéhez. Beatrix odaadóan bújt a karjai közé, feltétel nélkül, és önzetlenül szerette őt azon az éjszakán. Villám hasította ketté az éjszakai eget, és az ő szemei a gyönyör pillanatában kipattantak... és csak a vékony nőt látta és érezte, a barna hajával... és a megközelíthetetlenségével. Beatrix édesen bújt hozzá. De nem tudott ránézni.
- Baj van...? - kérdezte.
Nem felelt.
- Öltözz fel... Hazaviszlek - közölte, aztán felállt, hogy összeszedje a saját, szétdobált ruháit.

~

Vera azóta minden nap kocsival tette meg az étkezde, és az intézet közötti utat, mert a viharok egyre erősebbé váltak, így az ősz közepére. Az automobilja azonban szervizelésre szorult, így nem volt más hátra... Gyalog, esernyővel, vastag pulcsiban vágott neki az útnak, hogy elhozza a rendelést az otthon lakóinak.
Fejét egészen le kellett hajtania, hogy ne fújjon a szemébe a szél. Ítéletidő volt, s azt sem nézte igazán, hogy merre megy... Jó ideje igyekezett elkerülni a parkot, ahol az a rámenős, nagyképű férfi tartózkodott delenként. Jobbnak látta távol maradnia tőle. Sokszor jutott eszébe, és néha... egészen meglepően nem bosszankodott rajta. Különösnek vélte az érdeklődését, annak a típusnak tűnt, aki mindig megkapja amit akar... Hát akkor miért pont őt nézte ki magának? Őt, az unalmas, szürke Veronicát...
Észre sem vette, és a lábai önkéntelenül vitték a régi, jól megszokott útvonala felé. Az avar nedves volt és csúszós, és egy óvatlan pillanatban csizmája sarka megcsúszott, ő pedig nagyot nyekkent a földön. Az esernyő a lábai alá került, s ahogyan esett az olcsó alumínium felmondta a szolgálatot, hangos reccsenéssel tört el.
- Ó, a fene...! - megpróbált feltápászkodni, tenyere sáros lett, a nadrágja ülepe szintén, miközben haját és orcáját lassanként beborították a cseppek. Ekkor két erős kéz a hóna alá nyúlt, és határozott mozdulattal segítette őt talpra. Megfordult. A szíve riadt kisnyúlként vert... mert bár az agyáig még nem jutott el, de tudta... A szíve, és az összes női megérzése és ösztöne tudta...
És a férfi, a szép, mély tekintetű férfi a kezébe nyomta a saját esernyőjét.
Egyetlen pillanat erejéig a tekintetük egymásba fonódott, mintha sosem akarna szétszakadni, aztán dörgött, és villant az ég, és mielőtt ő még bármit is mondhatott volna, az idegen megfordult és elsétált. Immáron ernyő nélkül, egyedül, az esőben.
Vera lábai a földbe gyökereztek. Zavartan állt.... és a szót, amelytől eddig menekült, most ő mondta ki.
- Várjon!
A férfi megállt... de nem fordult meg. Várt, és Vera tudta mire vár... Szégyenlős mosollyal közelítette meg, és az esernyőt olyannyira felemelte, hogy mindkettejüket megvédje az esőtől.
- Megfogná egy pillanatra, hogy meg tudjam törölni a kezem? Csupa sár vagyok – kérte lágyan.
A férfi feléje fordult... hosszasan néztek egymásra, aztán Vera gyorsan lesütötte a szemeit, és zsebkendőért kezdett kutatni. Az ismeretlen most védelmező szoborként tartotta fölébe az ernyőt.
- Köszönöm – motyogta aztán.
- Nem hívja a rohamosztagot? - érdeklődött színtelen hangon.
- Nem terveztem – sandított fel rá, egy pillanatra visszatért a tekintetébe az él, de aztán egy újabb széllökéssel tűnt tova.
- Ez esetben... - kezet nyújtott – Jayden vagyok.
- Én meg Veronica. De hívjon csak Verának... Illetve, Jayden, mi lenne ha tegeződnénk? - indítványozta kedves mosollyal.
- Örömmel venném.
S így esett, hogy Jayden elkísérte Veronicát. Együtt mentek az ételért, és Jay, mint egy megszállott, minden másról megfelejtkezve fordult feléje, amikor ismét parkhoz értek – mely valóságos kis kikötőnek számított már kettejük kapcsolatának viharos, titkokkal teli tengerén.
- Vera...
- Igen! - felelte nevetve. A nap apránként bukkant elő a felszakadozó felhőzet mögül, sugarai átdöfték a sötét gomolyagokat, s parányi, vidám csillagokat csempésztek a szemeikbe.
- De hát még nem is hallottad a kérdésem... bár ha úgy vesszük ezt még előnyömre is fordíthatnám! - csábítóan elvigyorodott.
- Hátrább az agarakkal! Én csak a vacsorameghívásodba egyeztem bele – emelte fel a tenyerét.
Jay vigyora kedves mosollyá szelídült.
- Valójában azt szerettem volna megtudni, hogy hová viszed minden délben az ebédet. Kinek? Ugye nem a férjednek?
Vera riadtan nézett körül. Pár méternyire ott magasodott az irodaépület, melynek egyik ablakán egy kígyó tekintetű, szőke nő bámult kifelé. Jay ezt nem láthatta, mert tekintetével mint pióca tapadt rá a nőre.
- Nem – intette le. - De ezt majd máskor, most már igazán mennem kell...
- Akkor hadd kísérjelek el!
- Nem!
- Miért...?
Mély lélegzetet vett. Az ernyőt leeresztették és összezárták, még néhány csepp koppant rajtuk, mely a tető pereméről szabadult el, máskülönben az ég tisztulni kezdett.
- Értelmileg sérült fiatalokkal foglalkozom – nézett Jay szemeibe.
- Nem értem... miért ne kísérhetnélek el? Talán még nem lesznek rémálmaim néhány fogyatékos láttán...
- Azok nem is – hagyta rá. - Kérlek. Most mennem kell...
Határozottan nyúlt a tálért, és Jayden engedett neki. Legalábbis látszólag. Jól tudta ő már, hogy ha egy nőnél sikereket akar elérni, hátulról kell támadnia... ez a hölgyemény pedig elég kemény diónak tűnt. De nem olyanfélének, amelyet ne tudna feltörni.
- Hát legyen... de tudod, fogalmad sincs mekkora hatást gyakoroltál rám már akkor is, amikor először megpillantottalak – mosolygott rá, igazi lefegyverző mosoly libegett az arcán. - Tele vagy titkokkal, Vera – suttogta. - És nekem minden vágyam, hogy megfejtselek...!
Vera kezei ökölbe szorultak. Feljajdult.
- Jó... legyen... a fenébe is, gyere! De nem maradhatsz sokáig!
És Jay már mellé is szegődött, mint egy csibész kisfiú... az elégedett vigyort el sem tudta volna rejteni a képéről.

~

Az idő csodamódon röpült tova, és oly könnyedén kapta őket a hátára – hogy észre sem vették.
Egyetlen napot sem mulasztottak volna el anélkül, hogy találkozzanak a parkban, majd együtt menjenek a gyerekek ebédjéért – és Jaydenben olyasféle védelmezőösztönök törtek fel, melyeknek létezéséről nem is tudott. Első sorban ott volt Veronica... ez a törékeny, bájos kis teremtést, magára utaltságát és egyedüllétét kőkemény határozottsággal leplezte, és igazi élmény volt feltárni, mint valami ősi leletet, és úgy vigyázni rá, mint valódi, milliókat érő kincsre.
… és ott voltak a kicsik -és persze nagyobbak. A dawn-szindrómás gyerekek ijesztőek voltak.
Ijesztően ártatlanok, melegszívűek és érdeklődőek. Jaydent nem a némelyiküknél felfedezhető külső deformálódottságok rémítették meg... Látott ő lapos fejeket, s többnyire ferde szemeket is, meg különösen rövid végtagokat, de voltak olyanok is, akik látszatra teljesen egészséges gyerekeknek tűntek.
Rengeteg időt töltött el azzal, hogy csak nézte Verát, amint a tüneményekkel foglalkozik, eleinte nem mert közelíteni feléjük... valóban sokként hatott rá ez a különös aura, mintha nem is e bolygóról származtak volna.
Aztán egy hét elteltével már őt is úgy várták, mint Veronicát. Elé rohantak, ha jött, és volt egy tíz éves forma fiúcska, aki állandóan összefogta az ő – meg a Vera kezét, és olyan csodálattal bámult rájuk, hogy egészen zavarba jött tőlük...
Három hete tartott már, hogy találkozgattak, s nem csak ebédidőkben. Esténként együtt vacsoráztak, és aztán egy film mellett bújtak össze Jaydennél a kanapén. Volt, hogy együtt is háltak – de csupán álom volt az, amit Veronica Jayden ágyában látott.
Egy éjjel Veronica aztán felébredt. Lágy simogatásokkal ébresztette a férfit.
- Baj van? Nem tudsz aludni? - azonnal magához ölelte, orrát az illatos, dús hajába fúrta.
- Nincs baj... csak... azt hiszem beléd szerettem – lehelte.
Jayden olyan erősen szorította magához, hogy a lélegzetét is vissza kellett volna tartania, ha nem akad el magától...
- Én meg... egyszerűen tudom. Te vagy az én ősztündérem...
Nem volt több kérdés. Azon az éjszakán egymási lettek.

~

Csodaszép délután volt aznap, a fagy előtti utolsó... És Jayden már ott tartott, hogy visszaváltja a repülőjegyét. Ugyan, hová is menne ő... hazulról?
Szabadnapos volt, és már mindent előkészített. Veronica elé ment, meleg mosollyal és szerelemtől túlcsorduló szemekkel.
Egymásba karolva, csókolózva mentek hozzá. Ebédeltek, ő maga főzött – bár eddig mindig utálta a konyhai tevékenységeket.
- Isteni – dicsérte elismerően.
- Költözz hozzám!
Veronica nem nyelt félre, de a kezében megállt a kanál egy pillanatra. Gépiesen rágott tovább.
- Hát nem egészen így akartam felvezetni... kicsúszott – mentegetőzött.
- Hagyd – nyelte le a falatot. - Őszinte vagy... és én így szeretlek.
- Megnyugtató... szóval? Mi a válaszod?
Veronica letette az evőeszköz, egyenes derékkal ült, s olyan mélyen nézett Jayden szemeibe mint még soha ezelőtt.
- Nézd, én nem árulok neked zsákbamacskát...
- Hát mégis férjnél vagy! - nyögte be, mert idegességét már képtelen volt palástolni.
- Nem! - csattant fel. - Csak...
- Csak MI? Mondd már...
- Olyan vagy, mint egy kisgyerek – jegyezte meg halvány mosollyal, de szép arca ismét komorrá vált. - Adoptálni akarom Adamet.
Jayt annyira elvakította a szerelem, hogy egészen elfelejtkezett közben saját hibáiról. Például a félelméről, hogy egyszer majd teherbe ejt egy nőt, és gyereket kell nevelnie... utálta a gyerekeket. Gyakorlatias, egoista, karrierimádó ember volt – aki imádta a nőket.
Most már csak egy nőt imádott...
- És ez akadály? - mosolygott rá, és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezét.
… de azt végzetesen, és őrülten.
- Szeretlek – Vera szeméből kibuggyant egy könnycsepp.
- Én is szeretlek!

~

A repjegy, mint a magány az enyészeté lett. És a boldogság mint hű öleb követte őket...
Az elején csodaszép nappalok és gyönyör teli éjjeleket tudhattak magukénak. Aztán Veronica – mint ahogyan az várható volt – megkapta az engedélyt, és Adam hozzá került. Jayden pedig megpróbálta a sajátjaként szeretni őt...
Játszottak, együtt, hármasban, mindenhová magukkal vitték a kisfiút. Veronica a nap huszonnégy óráját vele töltötte, hiszen nem vonta ki a gyermekeket a foglalkozásokból, így a munkahelyén és otthon is az övé volt...
És Jayden lassan megelégelte ezt. Ha szeretkezésre invitálta a nőt, az már fáradt volt, vagy éppen ideje sem engedte, ha Adam nem tudott este elaludni... Úgy érezte, hogy a gyerek többet kap belőle mint ő.
- Ne most...! - hárította egy reggel, miközben a kávéját kortyolta karikás szemekkel.
- De hát...
- Adamet mindjárt keltenem kell, hogy elvigyem az intézetbe.
- Addig még van fél óra....
- Jay, kérlek...
Felkapta az aktatáskáját, és köszönés, s csók nélkül viharzott el dolgozni. Nem az első, és nem is az ötödik alkalom volt ez már, hogy hatodik, vagy az ezredik...? Nem számolta, de ez a tavasz oly változást hozott a rügyező fáival, amilyenre nem gondolt.
S most szembesült vele....
- Jó reggelt, Jayden – mordult rá kollégája.
- Neked is – meghökkenve köszönt vissza, ez az ellenszenv nem jellemezte Rob-ot...
Bement az irodába. Beatrix éppen csak egy pillanatra nézett fel a képernyő elől, furcsa, halk, cincogó köszöntéssel üdvözölte.
- Mi újság? - kérdezte a férfi ekkor, már jelentőségteljes hanglejtéssel.
Beatrix felnézett.
- Nahát, te hozzám szóltál?
- Igen... miért ne tettem volna? Jaj, ne legyünk gyerekesek, attól, hogy most barátnőm...
A nő megrázta a fejét.
- Csak nézz tükörbe.
Jayden most már igazán dühös lett. Sosem gondolta volna, hogy egyszeri szeretője tanácsait fogja követni... és mégis, mikor eljött az ebédszünet – ennek gondolatára a szíve összeszorult – most a park helyett a férfi mosdóba sietett. A csap fölött görnyedt, a tükörhöz hajolt.
A szemei... fakón, élettelenül ásítottak vissza rá. Alattuk sötétlő karikák, s a gondráncok homlokába vésődtek most.
Végignézett magán. A férfiassága csaknem méltatlankodva kiáltott fel...
...és Vera most is azzal a...
Alsó ajkába harapott. Aztán ököllel vágott bele a fehérrel csempézett falba.
...azt kívánta bár alkalmatlannak találták volna Verát az anyaságra, noha tudta, hogy Veronicánál jobb anya a világon nem létezhet. Most is az övé lehetne... csak az övé. S nem kéne osztoznia vele azon a kis polipon, ó a kis nyomoronc...! Hirtelen a pokolba kívánta az összes beteg gyereket. Először olyan bűbájosnak találta mindet, ártatlannak, csodásnak...
A szeme összeszűkült, ahogyan belegondolt, hogy elvették tőle Verát.
- A kis lábasfejűek...! Ocsmányak....
Észre sem vette, hogy Beatrix mögötte áll.
- Kihez beszélsz? - suttogta a nő.
Hátra fordult.
- Ez a férfi mosdó! - sziszegte ridegen.
Beatrix elképedve állt előtte.
- Te megőrültél....
Mire Jayden felmérte a helyzetet, már késő volt...

~

A következő egy hét alatt a talaj is kiszaladt a talpai alól. Minden estéjét a kocsmában töltötte... míg nem kirúgták az állásából... s immár a napjait is.
Egyszer aztán arra tért haza, hogy Veronica ájultan fekszik a földön. A gyógyszeres dobozból megannyi apró, fehér pirula gurult szerte a padlón.
A világ forgott vele, a gyomra felkavarodott, és érezte, hogy mindjárt hányni fog. Lerogyott a nő mellé és felordított.
Maga sem tudta, hogyan volt még annyi lélekjelenléte, hogy kihívja a mentőket, aztán leheveredett mellé, átölelte a vékony, még mindig meleg testet. A szerencséje most a szerencsétlenségében rejlett... nyitva felejtette a bejárati ajtót. Mindkettőjüket kórházba szállították.

~

Adam halála rányomta a bélyegét az életükre. Veronica súlyos depresszióba esett – az övé, Jaydené pedig fokozódott. Most egy Tesco áruházban dolgozott, mint árufeltöltő, s egy maga próbálta fenntartani mindkettejüket. Közben együtt kellett élnie a tudattal, hogy ő kívánta a dawn-szindrómás kisfiú halálát...
Adam persze a tökéletes véletlennek köszönhetően halt meg, magára rántott egy virágcserepet, a koponya alapi törés végzetesnek bizonyult... Vera persze saját magát okolta. Évek teltek el... évek, és ők újra megszerették egymást.
 

~

Vidékre költöztek, hogy új életet kezdjenek. A szerelmük újra virágot bontott, de eme virág levelei kissé lefelé kókadtak már... De azért még boldogság volt a boldogság.
Az emlékek csak némely éjjelen kísértették őket.
És aztán megtörtént a csoda. Veronica állapotos lett. Együtt tervezték a gyerekszobát, úgy várták a kislányt, akár a Messiást...
- Istenem – fáradtan borult a nő a férfi vállára. - El sem hiszem, hogy ez még megadatik nekem...
- Kinek adatna meg, ha nem neked?
Mindkettejük szemében könnyek ültek. A boldogság és fájdalom könnyei is egyben.
S mikor kilenc hónappal később a bébi megszületett, és a szemei furcsamód ferdék voltak, s az orvosok megállapították, hogy a lányka eggyel több 21-es kromoszómával rendelkezik...
Akkor Jayden zokogva ment ki Adam sírjához a temetőbe, és egyszerre átkozta és áldotta a halott fiút...
Tudta, hogy a kis Veronicát saját gyermekeként fogja szeretni, bármilyen is legyen, és ezt a szeretet semmi sem változtathatja meg. Mert valahol tudta... mióta Adam meghalt, ott belül érezte, hogy soha, soha nem lesz már olyan, mint egykoron.
Az ő története nem tündérmese, de a tündérfény néha nem csupán a mesékben ragyog fel. Mikor visszatért a kórházba, óriás rózsacsokrot vitt Veronicának. A nő szemében végtelen fáradtság ült.
- Tudom – mondta, a torka száraz volt, de nem sírt.
Jayden visszafojtotta a lélegzetét.
- És... megértem.
- Mit? - csodálkozott el. A rózsacsokrot szótlanul az asztalra tette.
- Ha elhagysz.... Menj. Elengedlek... élj... de én vigyázni fogok erre a gyerekre.
- Nem akarlak elhagyni – letérdepelt az ágy mellé, megfogta a hidegen verejtékező tenyeret, és belecsókolt.
- Akkor mit akarsz?
Jayden rámosolygott.
- Szeretni. Benneteket. Együtt.