Nos, az én mesém nem az Egyszer volt, hol nem volttal kezdődött. A szereplői nem a meseszép hercegnő, meg a daliás és nemes herceg voltak. Nem történtek benne csodák sem – már ha az magában csodának nem minősül, hogy a főszereplő túlélte -, s azt hiszem, hogy a boldog, tökéletes befejezés is várat még magára.
Ez nem az a tündérmeseféle, amit a kishúgomnak mesélnék este, lefekvés előtt.
Ha jobban belegondolok, ez nem is egy igazi mese. Az igazi mese értéket hordoz magában, az igazi mese gyönyörködtet és tanít és a végén…
A végén a szereplők nem azért szenvednek, hogy összeszedjék az apró darabkáikat, és, hogy a hiányzók helyére is valami újat erőszakoljanak. Csak, hogy legyen ott valami, a kitépett részek helyén.
Nem, ez valóban nem mese. Talán, mire a végére érek meg fogom tudni mondani, hogy mi is ez pontosan. Most, visszatekintve őrült ámokfutásnak tetszik…

S ez pontosan egy éve ilyenkor vette kezdetét. Annyira szépen, szokványosan indult az egész, ahogyan egy tizennyolc esztendős lány gondtalan nyári szünete szokott. Egy napja töltötte a tizennyolcat, éppen csak nagykorú lett, és már is úgy érezte, hogy felnőtt, mindent tud, mindenkin átlát és övé a világ. Vagy hamarosan az övé lesz.
Viharos este volt aznap, ép eszű ember az utcára nem tette volna a lábát, a barátai is mind lemondták a programot, pedig ő úgy ment volna… Bármit, csak egy helyben ülni ne kelljen, csak ez az átkozott semmittevés ne lett volna. Unott arccal bámulta a monitort. Sehol egy izgalmas üzenet, sehol egy apró szikra, amiből aztán erődtüzet lehetne gyújtani.
Pár napja megint felütötte benne a fejét az őrület. Megint azok az álmok gyötörték, megint verejtékben fürödve ébredt éjjel, az átázott lepedőt markolva, arcát félig a párnába fúrva és a keze…a keze ott, ahol egészen forró volt, és a fejében a gondolatok…
(Ez most tényleg valóságos, ennek most annak kell lennie, most annyira érzem, most úgy fáj és éget.)
Tudta, hogy ezt máshogyan nem lehet. Sok srác legyeskedett körülötte, volt, aki még tetszett is neki. De tisztában volt vele, hogy velük ezt nem lehet. Ez abnormális, ez nem rendes dolog. Ezt csak titokban lehet, csak célirányosan, csak egy cinkossal.
És az égi üzenet megérkezett.
A pasi elsőre olyannak tűnt, mint a többi, bár azt el kellett ismernie, hogy a stílusában volt valami veszettül meggyőző. Olyan finom és kedves és modoros volt, és annyira megnyerő, még így, interneten keresztül is érződött, hogy ez nem valami betanult, felvett tulajdonság. Valahol már akkor eldőlt, hogy ők ketten találkozni fognak. Végigbeszélgették az éjszakát, és a lány azon kapta magát, hogy mindenről beszámol neki. És ő teljes megértéssel, érzékenységgel reagál mindenre, mintha tudná… De hiszen tudta.
Felajánlotta, hogy érte megy kocsival, akkor, azonnal. De ő nem akarta, túlságosan késő volt már, túl fáradt volt, túl hirtelen jött az élmény. Megbeszélték, hogy másnap este találkoznak, és megisznak valamit.
Olyan izgatottan aludt el, annyira félt és egyben annyira várta a másnapi találkozást…Nem is annyira a férfi külseje nyűgözte le – minthogy átlagosnak, s nem is túl magasnak volt mondható, az utcán egyszerűen elsétált volna mellette -, de az a különleges varázs, ami belőle áradt egy kicsit már az elején is elkábította.
Pedig akkor még nagyon, nagyon nyeregben érezte magát. A másnapi találkozóra kicsípte magát, csinos felsőt vett fel, fekete szaténból, és finom, nőies parfümmel bolondította meg az összhatást.
Ha mást nem is, de azt már nagyon jól tudta, hogyan kell levennie valakit a lábáról.
(De nem készültem fel, arra nem, hogy hóhérakasztás lesz, és én leszek majd az elejtett vad és nem fordítva…)
Kicsit mégiscsak ideges volt, a gyomra picit nyugtalankodott…hiszen annyira nem mindennapi dolog miatt találkoztak. Soha nem volt még ilyen, és ez egyszerre vonzotta és egyszerre érzett ijedtséget. Ez a kezdeti idegesség azonban hamar tovaszállt. Sokat beszélgettek, annyira általános témákról és hétköznapi dolgokról, az egész olyan volt, mint a többi, szokásos, ismerkedős randi.
A kocsiban csókolta meg először.
(Finom volt, puha, cseppet sem tolakodó. Kellemes. )
És a Dunapart felé a lány panaszkodott, mert sürgős dolga akadt a mosdó irányába, persze a férfi, a nagybetűs Férfi azonnal megoldást kínált a problémájára. Hiszen az egyik ismerőse éppen nyaral, s éppen, véletlenül éppen a közelben van a lakása, amelynek kulcsát Rá bízta.
A lány nem sokat gondolkodott. Negyed óra múlva már a padlón feküdt, szélesre tárt lábakkal.
(Istenem. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy a barátnője lakása.)