Az első spontán jött, az teljesen más volt. De most…most előre volt odarendelve, reggel, fél nyolcra. Nagyon korán volt még, ráadásul nyári szünet, ám a férfi azt mondta, most csak munka előtt lesz rá ideje. Azaz nem is mondta, itt még nem úgy utasított, hanem egészen kérésnek hatott, sőt, úgy érezte, mintha szívességet tenne neki azzal, hogy korán kel, és munka előtt házhoz megy.
Végülis miért ne? Gondolta a lány, akiknek semmi fontos dolga nem volt aznap. Miért ne játszadozhatna egy kicsit reggel?
A gyomrában azért ott volt az a fura, szorító érzés, erősebben, mint először, hiszen az ígéret ott lógott a levegőben. Most valami történni fog, úgy igazán.
Tíz perccel korábban ért oda, és rémesen büszke volt magára, megint hatalmas elégedettséggel konstatálta, hogy ő soha nem szokott elkésni. A dekoltázsán azért még igazított egy picit, mielőtt csengetett.
A férfi kint volt a kertben, kocsit mosott. Mikor megpillantotta az apró, helyes kis teremtést finoman elmosolyodott. De a szeme soha nem nevetett igazán, abban mindig valami sötét, furcsa fény csillogott. Gyengéd csókkal üdvözölte, aztán…
- Korán jöttél.
- De…
- Fél nyolcat mondtam. Most mennyi az idő?
Remegő kézzel vette elő a telefonját. Két perc múlva lesz fél. Ez most komoly? Ez valami vicc?
- De hát csak két…
- Ha két perccel később jössz, még pont be tudom ezt fejezni – a kocsija felé bökött a fejével, amely kint állt a garázs előtt. – Még pont be tudtam volna vele állni.
- Bocsánat, nem gondoltam, hogy problémát fog okozni, ha két perccel korábban jövök… - egy kávéskanálnyi sértettség csendült a hangjában. Persze, a játék része…De akkor is…Nehogy már azért szúrják le, szidja meg bárki is, mert két perccel korábban érkezett!
- Menj be a szobába, jobbra – mutatott a ház felé. - Vetkőzz le fehérneműre, a ruháidat hajtsd össze és tedd a székre. Aztán állj meg a szoba közepén, terpeszben, lehajtott fejjel és csukott szemmel.
Nagyot nyelve bólintott. Elindult. A kinti hőség után jól esett a hűvös falak közé kerülni, s tán ha nincs ez a kínos szituáció, még a ruháktól is szívesen szabadult volna meg. Mindenfélén gondolkozott, persze, hogy mit fog vele csinálni, vagy, hogy neki mit kell majd tennie…
Vajon már most nagyon keményen fog vele bánni ,vagy ellenkezőleg, épp olyan visszafogott lesz, mint az elején?
Az nem lehet, hiszen a múltkor megígérte, fenyegetően-mosolyogva mondta, hogy legutóbb annyira visszafogta magát, amennyire csak lehetett…
De hiszen ő is többre vágyott. Csak rettenetesen szégyellte magát. Főleg így, fedetlenül. Nem szerette a csípőjét, túl szélesnek találta, a hasát meg nem elég laposnak. És ebben a helyzetben aztán minden apró tökéletlensége szembetűnő, nem úgy, mint legutóbb a fekete, deréktól bővülő szatén jótékony takarásában…
Ahogy elsuhant mögötte, mint egy veszélyes árny, végigsimított a bőrén. Riadtan rezzent össze, kipattantak a szemei.
- Azt mondtam csukd be a szemed! – pillantott hátra a válla fölül. Gyorsan összezárta a szemhéjait. A férfi matatni kezdett a szekrényben. Zacskók csörgése és…te jó ég…lánccsörgés?
Ez már sok volt. Résnyire nyíló szemhéjai megrezdültek, a pupillája kitágult a hirtelen félelemtől, amely szaporán dobogó szívébe mart. Az ott, a kezében egy hosszú, fekete, vékony, ám annál veszedelmesebb jószág volt…Persze, képen meg filmen látott már ilyet, de így élőben mégiscsak egészen más volt arra várni, hogy elverjék egy lovaglópálcával. A szeme már szúrni kezdett. Nagyokat nyeldekelt. Nem fog bőgni. Csak összeszedi a cuccait és hazamegy. Rohan.
A fájdalom közeledte, amely után mindig is szégyenkezve epekedett, most halálfélelemmel töltötte el. Ezt nem, ezt nem akarja, nem akarhatja…ez rémes lesz, annyira, hogy ki sem bírja…
- Csukd be a szemed – mondta lágyan, de mégis utasítón. A pálca úgy szaladt végig a külső combján, hogy alig érintette a bőrét. Éppencsak cirógatás, mint egy leheletnyi, erőtlen nyári szellő a kánikulában. Olyan hévvel rázkódott össze, mintha legalábbis megütötte volna, pedig meg sem suhintotta.
- Lábakat széjjelebb! – na ez már némileg paskolásnak minősülhetett, a belső combján. De cseppet sem fájt. Engedelmeskedett. Nem volt megkötözve, s igazán kényszerítve sem, de akkor is fogolynak és tehetetlennek érezte magát. Mert ott volt. És mert hatalmasnak tűnt.
- Nagyon, nagyon sok feketepontod van – susogta a fülébe, miközben mögé lépett, kezei már a testén jártak, a hasán, a combján, mindenhol ott voltak és aztán egyszerre odacsúsztak, és finoman megmarkolták a szeméremdombját. Felsóhajtott, neki feszült a mellkasának.
A férfi levette róla a fehérneműt, aztán ujjbegyeivel a nyakát cirógatta, körbe.
- Volt már rajtad póráz?
Összerándult.
- Nem.
- Nem, mi?!
- Nem volt…
A levegő megfagyott egy kicsit, épp csak annyira, hogy a lány hátán a rideg verejtékcseppek felüthessék alattomos, árulkodó kis fejeiket. Minden pórusából áradt a félelem. És mégsem tudta kimondani.
Rábámult, és ő vészjóslón nézett vissza rá. Nem szabadott volna kinyitnia a szemét, és már megint megtette. Nem lesz ez így jó – gondolta. Nagyon nem. S mégsem tudott magának parancsolni.
- Állj négykézlábra az ágy szélén, úgy, hogy fejjel a fal felé vagy!
Megtette, s hagyta, hogy kiigazítsa a tartását. A derekát lejjebb nyomta, úgy, hogy egészen homorítania kellett, a háta ívbe feszült, a fejét felszegte, lábait még szélesebb terpeszbe feszítette, a lábfejeit pedig kifelé irányította.
- Tökéletes – mondta szeretettel a hangjában. A pálca végigszaladt a gerincén, de még mindig csak simogatóan. Ráadta a pórázt, igazi, hideg, rideg kutyalánc volt. Először nagyon szorította a nyakát, ezért a férfi nagyobbra vette. Majd ami ezután következett…
- Áú! – szisszent fel, de ennek eredményeként csak még erősebben húzta. A láncot a hasa alatt húzta el, úgy, hogy pontosan a legérzékenyebb részbe vágott bele, ahogyan hátulról felfelé húzta.
- Hasra!
Önkéntelenül is hasra feküdt. A kezeit előre nyújtotta, belemarkolt az ágylepedőbe. Most már igazán félt. Nagyon. És most már valóban fájt neki. Lihegett, és próbált nem teljesen bepánikolni, de nem tudta tovább tartani magát. A hangja jó három oktávnyit emelkedett, cincogó, reszketeg kis egérhanggá változott. Egy cseppet hisztérikussá. S mint a hang, úgy vékonyodott a cérna is…és a férfi annyira érezte hol az elég…és mintha a lánc is engedett volna egy kicsit, éppen csak egy hajszálnyit.
- Szóval… - finoman megpaskolta a fenekének jobb féltekét a pálcával. – Sok van a rovásodon.
- Mmhhhm … - aprót vinnyogott.
- Fel tudod sorolni a vétségeidet?
Néma csend. Erősen koncentrált. Hát persze. A napokban nagyon sokat beszélgettek MSN-en. A férfi többször is megjegyezte, hogy mit nem szabadott volna mondania. De egyikre sem emlékezett tisztán. Hiszen alapból olyan szókimondó, cserfes és szabados stílusa volt…
Eredendően gyűjtötte a rosszpontokat - ahogyan azt a férfi is megmondta.
Azért egyetlen, súlyos, igazán kirívó hibája mégiscsak eszébe ötlött.
- Szóval?!
- Nem mondtam, hogy… - szuszogott és az ajkát harapdálta. Ez az uramozás számára még mindig komikusnak tetszett. Oké, a játék része. De olyan abszurd. Olyan…nevetséges? A pálca ismét a fenekénél játszott, ez már kevésbé tűnt annak. – Nem mondtam, hogy uram.
- Igen, ez nagyon fájdalmas volt számomra – mondta sóhajtva, kissé fellengzősen. – Aztán még? Folytasd!
- Hát…kinyitottam a szemem. Többször.
- És még?
- Én…nem emlékszem…
És tényleg, akárhogyan is erőlködött, valahogyan nem jutottak eszébe a szemtelenségei…
- Neveletlen kis kurva vagy – mondta.
Nem felelt. Olyan…megalázó volt az egész.
- Mit kell az ilyen neveletlen kurvákkal csinálni?
- Nem tudom…
A pálca suhogása halálra rémítette. De megállt, a feneke felett egy kicsivel. Szaporán zihált. Vékonyka, reszkető hangon felelt, de inkább kérdés volt az, mint felelet…
- Meg kell őket büntetni?
- Nagyon jó – szinte látta lelki szemei előtt azt a mosolyt, ami a férfi arcán elterült. Ettől aztán még jobban érezte magát…de már nem volt visszaút. Érezte, hogy átlépte azt a határt, amikor még menekülni lehet…főleg, mikor a férfi a lába közé nyúlt, és így szólt: - Ez meg mitől ilyen nedves? Fájnia kéne…
- Fáj…! – felelte gyorsan, csak nehogy még szorosabbra húzza…Az már tényleg elviselhetetlen lett volna. A háta mögül felhangzó nevetés nyugtalanította.
- Mit gondolsz, hány ütést érdemelsz? Játsszunk olyat, hogy mondasz egy számot. Ha eltalálod amire gondoltam, jó, megkapod, és végeztünk. Ha nem… - megcirógatta a derekát a pálca élével – Akkor előröl kezdjük. Mondasz egy új számot…
(Te. Jóságos. Ég. )
Most mihez kezdjen? Hiszen…hiszen fogalma sincs. Azt sem tudja milyen érzés. Azt sem tudja mennyire fáj. Nem tud…semmit. Mennyit szoktak? Mi miért jár?
- Tíz…? – kérdezte bátortalanul. A nevetés válasz helyett is válasz volt a kérdésre.
- Nem. Nem tíz – felelte kedvesen. – Hát akkor kezdjük. Ja! És mindegyiket számolod. És megköszönöd. Csak akkor ér.
(Könyörgöm csak ezt ne. Csak ezt ne…én erre nem vagyok felkészülve, nem akarom….)
Csatt. Beleégett a bőrébe, mint egy billog. És nem is fájt annyira. Fájt, de inkább bizsergett. Persze azért forró volt és égetett, de…a bizsergés utána olyan élvezetet okozott neki, amit magának sem tudott megmagyarázni.
- Egy – mondta határozatlanul, de a hangja már nem volt vékony. – Köszönöm…
Csatttttt.
- Köszönöm, MI?!
- Köszönöm…Uram…
Ez már csípett. És a következő is. És az is, ami közvetlenül az előző helyére csapódott le. Néha egészen kíméletes volt, mikor előzőleg odaérintette a kis lapocskát, ahová ütni készült. Néha meg éppen ezzel vezette félre. A köszönöm Uram az ötödik után már olyan természetességgel jött a szájára…
Minden ütésnél összerándult. Fájt a lába köze, és már a hátsója is vörösben izzott, hiszen a bőre olyan fehér volt, akár a tej, a legapróbb ütés is jókora vörös foltot hagyott maga után.
És a lepedő, a lepedőn is folt volt, de nem vörös. Ez a nedvességétől került oda…mert tagadhatatlanul felizgult. Jobban, mint eddig, korábban bármikor. Soha így. Soha.
Olyan volt ez, mintha másodszor vesztette volna el a szüzességét…
Az Ura abbahagyta büntetést. Most gyengéd ujjbegyeket, hűsítő csókokat kapott a piros felületre. A lánc már nem vágott be, szépen feltekerte a nyaka köré, hogy ne legyen zavaró.
- Menjél szépen, mosd meg az arcod – mondta neki, s ő, amikor kiment, és megpillantotta a kócos haját, kipirult orcáját, csillogó szemeit, nyakában pedig a láncot…még sohasem látta magát ennyire szépnek. A szíve megtelt hálával és gyönyörűséggel.
És szinte tíz centivel a föld felett lebegett, mikor visszament abba a sötét, mocskos titkokkal teli kis szobába.