Hátulról benne, közben öleli, szorítja magához, úgy, mintha soha, soha, soha nem akarná többé elengedni. Te jó isten, ahogyan benne lüktet, ott, benne, mélyen, közben a testéhez préseli és az ajka a fülére tapadva…
- Igazi kis kegytárgy vagy nekem…Az enyém vagy, érted? Csak az enyém…Imádlak…
(Te kis hülye, és te még mindig azon gondolkodsz, hogyan történt ez az egész, hogy hogyan kerültél ilyen mélyre?)
És akkor valami elpattan odabent, az agyában. Valami elszakad és ő zuhanni kezd, száguldani, lefelé, nem akar megkapaszkodni, talán nem is tudna. Mintha egy óriási adag adrenalint kapna, a vére pezseg és forr és érzi, érzi, érzi, hogy nincs többé menekvés, nincs kiszállás. Akarja. Ő is akarja. Mindketten ezt akarják. Köd és boldogságillúzió. Életében először engedte el magát igazán. Meg persze utoljára is, de ezt akkor még nem tudta. Az egész valahogy olyan természetesnek tűnt. Fel sem merült, hogy a férfi másképpen érzi azt, amit ő érez. Mert attól kezdve érzett, nagyon erősen, és ez végtelen gyengeséget hozott magával.

Minden történetben van egy sorsdöntő pillanat. Ez néha teljesen váratlanul jön, néha meg olyan kiszámíthatóan…az ember szinte elvárja. A dobpergés egyre hangosabb és fülbemászóbb, a tetőpont közeledik…
És minél magasabbra repülünk, annál mélyebbre hullunk.
Az egész nagyon furcsán indult. A lánynak ez előtt a bizonyos lélegzetelállító pillanat előtt nem is igazán volt kedve sorsfordulni. Valahogyan még mindig nem érezte azt a fene nagy vágyat iránta. Persze testileg csodálatos volt az egész. Kiemelkedő a többihez képest, érzéki és érzékeny. A fantáziáját mozgatta, nagyon is…de a lelkét még nem kaparintotta meg teljesen.
Talán ha előre tudja, hogy mivel játszik, hogy vásárra viszi a bőrét, akkor nem csinálja meg. De az egész áratlannak tetszett még akkor, furcsa, különös. Mintha csak eljátszották volna, hogy veszedelmes dolgot művelnek, ám a valódi veszélytől nem kellett tartania. Pedig ott leselkedett, várva a pillanatot, amikor végre elgyengül.
És ez a pillanat egy unalmas nyári napon következett be. Végtére is szépen indult. A férfi azt mondta neki, hogy lesz végre egy szabadnapja, amit csak és kizárólag a saját, Kicsi Szolga Cicájával szeretne eltölteni. A lány erre azt mondta, ugyan, miért ne?
A program meglepetés volt. Mivel előre szólt neki, hogy hozzon fürdőruhát, magában csak legyintett…ugyan már, meglepetés. Tuti, hogy strand, vagy tó. Tipikus nyári randi-téma. Mindegy, aznap úgysem volt más, fontos tennivalója. Várta a hívását.
A kocsiban ülve semmiségekről beszélgettek, élvezték egymás társaságát. Amikor aztán a férfi leparkolt a wellnes szálloda előtt, a lányban megfagyott a lélek.
- Wow. Hát…
Ő csak mosolygott, kiszállt, a lány meg követte. Ahogyan mellette lépkedett, nem tudott mit mondani, most tényleg nem. Arra számított, hogy majd strandra mennek, esetleg valami tó elhagyatott részére, ahol még némi játszadozás is belefér… De, hogy egy wellness szállodába?
A recepciós nő elbűvölően mosolygott. A lány nem igazán volt képes elbűvölő mosolyra, inkább csak egy rövid, erőltetett fajtára. Olyan furcsa szituációnak hatott ez…Hiszen látszott, hogy sokkal fiatalabb, mint a férfi. Jó-jó, nem annyival, de azért mégis. Mit gondolhat magában az a nő? Hogy a szeretőjével veszi ki a szobát…. A szobát, ami nem volt kifejezetten olcsó.
(Miért, mit hittél, angyalkám? Hogy nem a szeretője vagy? Kacagnom kell…)
Mikor azonban a férfi felé fordult, és rámosolygott, a gyomrában kissé felengedett a görcs, ami odaköltözött.
A szoba ajtaja előtt jól elszórakoztak azon, hogy egyikük sem tudja kinyitni az ajtót, de amint a szobába léptek a mosolygásnak többé nem volt ott helye. Átlényegültek.
Most már nem mint helyes párocska álltak ott. Mint az Úr és a szolgája. És a lány reszketni kezdett, mint a nyárfalevél, nem is mert ránézni, így, kettesben, egy szállodai szobában…ez már maga volt az a megfoghatatlan érzés, az, amit annyira szomjazott valahol mélyen…De most, hogy körülvette őt, már nem tudott vele mit kezdeni, nem tudta mit mondjon, vagy mit csináljon…és igazán, nem is neki kellett tudnia.
Halkan szólalt meg.
- Vetkőzz le, a ruháidat hajtsd össze szépen. Aztán húzd el a függönyöket, ja, és közben kecses, szép járást kérek!
Igyekezett. Tényleg. De valahogyan irtó esetlennek és butának érezte magát séta közben, ahogyan erőlködött, annál inkább tramplinak, egy nagy, vaskos fatörzsnek érezte a testét, mintha a csípője is megmakacsolta volna magát…A háta mögül felhangzó halk nevetés sem erősítette az önbizalmát.
Amint megfordult, máris két erős marok nyomta lefelé a vállainál, térdre kényszerítve. Különös volt, be sem kellett fejeznie, csak éppenhogy keményre, és vérrel telire szopnia. Aztán máris hason fekve találta magát az ágyon. Szaporán vette a levegőt. Mi fog most következni? Rosszul csinálta…? Vagy megint a hétköznapi viselkedéséért bünteti meg…?
Összeszorította a szemeit, a fogait, megfeszítette az izmait.
És akkor a férfi ujjai játszi könnyedséggel csusszantak a testébe, egyelőre csak a hüvelyébe, de az is akkora sóhajt csalt elő belőle, amely egyszerre szólt a megkönnyebbülésnek, meglepetésnek és a váratlan élvezetnek. Olyan finom, és olyan csúszós volt, pedig még igazán hozzá sem ért, fel sem izgatta, s mégis, magától is ennyire készen állt bármire.
Ugyan érteni nem értette az Ura viselkedését, általában mindig csak az együttlétek legvégén élvezhetett el, ha már alaposan kiszolgálta őt…
És most mégis, erőteljesen és az orgazmus felé hajszolva kényeztette. Szaporán zihált, mígnem a fenekébe is becsusszant egy ujj, ütemesen, egyszerre két helyen dugta őt a kezével, s közben valami módon még ott is simogatta. Az egész őrjítő volt, és kérlelhetetlen, apró kezei összegyűrték a takarót, nyöszörgött és kicsit vonaglott is, és akkor odahajolt a füléhez…
- Ha el akarsz élvezni engedélyt kérsz, megértetted?
Megint csak nyöszörgés volt a felelet, még fel sem fogta igazán, hogy mit kell tennie, nem tudott koncentrálni, azt sem tudta, hogy egyáltalán hol van és mi történik vele. Csak az a francos kéj a testében, az, amely egyre magasabbra vitte…És már érezte, hogy nem bírja tovább, de mégis nehezen jöttek a szájára a szavak.
- Uram…el…elélvezhetek?
- Az arcodat a párnába! Vékonyak a falak…
Szinte kiharapta a díszpárnát, amely előtte hevert. Erre sem volt még példa sohasem…hogy valaki, csupán az ujjaival ekkora élvezetet okozzon neki. De miért? Miért engedte, hogy már a legelején orgazmusa legyen?
Ahogyan a hátát cirógatta, szinte hallotta a fejében visszhangozni a szavakat…
Úgy hiányoztál…

A kocsiban ültek, megint, a búcsúzás pillanatai előtt. A lány ugyan nem értette, miért nem maradtak éjszakára…hiszen…Annyira csodálatos nap volt.
Úsztak a medencében, és egymást masszírozták. Sétáltak, kéz a kézben, fagylaltot ettek és véget nem érően beszélgettek…
A szíve is belesajdult abba a verőfényes, nyári délutánba…
Ahogyan az emberek ritkultak a folyópart mentén húzódó úton, apróbb szemtelenségéért hirtelen és durván markolt a hajába, hátrafeszítve a fejét, és ő lihegve, átforrósodott öllel ígérte meg, hogy befogja a száját. De magában azért elégedett vigyorral mosolygott – ó hát kiprovokálta, megint. Imádta ezeket a hirtelen, dühös mozdulatokat. Annyira legyőzte minden alkalommal, annyira képes volt elhallgattatni őt, mint senki más. Értett hozzá. Minden rezdülésére reagált.
És most mégis haza indultak. De miért…? Fiatal volt még az este…És nem hitte el, hogy akkor is dolgoznia kell…
Szomorúan nézett a férfire. Az pedig, ezt szándékosan nem vette észre, e helyett megragadta a kezét, és a férfiasságára szorította.
- Csak. Ez. Lehet. Benned. Érted?
Elnevette magát.
- Igen…
- Mi?
- Igen, Uram. Értettem.
- Komolyan mondom! – mélyen a szemébe nézett. Szinte beszippantotta a mély tekintet. A mély, sötét és kifürkészhetetlen tekintet. Az egyetlen, amelyből képtelen volt olvasni. Valóban…aznap…szerelmes lett.
- Igen.
- Az enyém vagy.
- A Tiéd.