Új napra virradt a város. Az első,arany fényű sugarak beragyogtak a legszélső házak ablakán,átszúrva a redőny vastag anyagát,bekúszva a függönyök résein,alattomosan. Az emberek szemét úgy szúrta a fény,mint a frissen hegyezett karó,józanítóbb volt ez minden ébresztőóránál,s még lenyomni sem lehetett rajta a mindent megoldó,kicsiny,fekete gombot. A városka központjában magasodó toronyóra,csipkézett,egekig nyúló,gótikus tornya felfogta még a sugárnyaláb egy részét,s ezzel védelmet,békességet nyújtott a belső kör lakóinak. Lassacskán ébredezni kezdett a természet,vele együtt az emberek szíve is,mely ellenben üres,sötét veremre emlékeztetett.
Elindult hát a nap. Egy új,szorgos,dolgos nap,semmi változást nem hordozva magában,s ez így tetszett rendjén valónak. A pék már elsők között kinyitotta boltja ablakait,utat engedvén a frissen sült áru bódító illatának,szél szárnyán utazó kedvének eleget téve bocsátotta szabadon,hagy furakodjon bele az éhes polgárok orrába. Kulcsok csörrentek,rácsok nyíltak,ajtók nyikorogtak,táblák fordultak kifelé Nyitva felirattal hívogatva,biciklisek szaporodtak el az utakon,egyre,ahogyan peregtek kíméletlenül a percek. Zebrán segítette át az idős nénit a fiatal,illedelmes gyermek rohant az elegáns hölgy után elejtett pénztárcájával,a tehetős úr pedig papírpénzt nyomott a koldus markába. Mily összetartó kis közösség,gondolja az ide látogató,első benyomásra.
Békésen szuszogó teremtést,arcára vetülő,erős fény sem ébresztette fel. Bár szemhéja megrebbent alkalmanként,valójában cseppet sem zavarta az áldott napsütés. Minden egyes,melegítő sugaracskának örült,még álmában is. Álmodott ugyan is,nem is akár milyet. . Különbet,mint a többi ember,szebbet,mint bárki a városban,tisztábbat,mint a legártatlanabb gyermek. S hogy mit álmodott?Az az ő titka maradjon,senki se fedhesse fel. A szépséges álom,lassan mámoros,kéjsóvár álomba csapott át. . Roskadozó tányérok,édes illatok,andalító ízek robbanása,s a gyomor elégedett telítettsége. Az övé fájdalmasan,üresen kordult meg. Hasára fordult,próbálva elnyomni hangos panaszát,de az másodszor is,kitartóbbat,mélyebbet morgott. Résnyire nyitotta vékony szemhéjait,macska szemének első,éber fényei megvillantak a viskó félhomályában.
-Hát megint reggel van. . -Jegyezte meg magának,félig szomorkásan,félig még is derülve. Ledobta magáról az elég vékonyka takarót,ráterítette kemény,szakadozott matraccal bélelt ágyára. Összerázkódott,az egyetlen szoba hidege bőre alá férkőzött,hiába,nem volt már kellemes nyári meleg. . Ugyan előző héten még örült az ősznek,olyan jóérzéssel,s örömmel mesélt magának róla,bizony mennyivel rosszabb is lehetne,mennyivel hidegebb a levegő,s mennyivel kegyetlenebb a szél. . És az a kellemesen hűvös,lágy kis őszi szellő a barátja,finoman kap bele piszkos-szőke hajába,enyhülést hoz felhevült bőrének. Ám ez a szél,már nem az a szél volt. Ez most gonoszul,sunnyogva,még is vadul zörgette meg a hullámpapír ajtót. Csípte meztelen bőrfelületeit,két kezével dörzsölni kezdte fázós tagjait,hamar megunta,összeszorította hát fogait. Felöltötte szokásos,napi viseletét. Egyetlen ruhája volt csupán,de kínosan ügyelt rá,hogy az az egy,mindig tiszta legyen. Esténként a folyó vízében áztatta,néha még szappant,vagy mosóport is sikerült szereznie,néha ajándékba kapott kisebb adagokat,a helybéli nőktől,asszonyoktól. Ő pedig mindannyiszor hálásan mosolyogva köszönte meg,s áldotta őket jóságukért. A víz viszont egyre hidegebb lett,az éjszaka csaknem megfagyasztotta,s már a napközben sem melegítették fel olyannyira a nap gyönge sugarai,hogy fürödni lehessen bennük. Így a mosott ruha nehezen száradt. Most is,ahogyan magára öltötte,itt-ott még nedvesen,hidegen simult lúdbőrző testének,ő pedig igyekezett nem vacogni. Belebújt igen viseletes cipőjébe,óvatosan nyitotta ki az ajtaját,nehogy úgy járjon mint a múltkor. . Nem lesz mindig akkora szerencséje,mint akkor,hiszen a Gardrób Centerben dolgozó,kedves ismerőse ingyen megcsinálta neki. Bár elmondása szerint az ajtó nem néz túl hosszú élet elé,de ha vigyáz rá,kihúzhat vele néhány hónapot. S ő mosolyogva legyintett,hiszen majd csak megoldja valahogyan ezt is,mint eddig mindent. Nem az a fajta ember volt,mint a többség. . Ő soha sem gondolkodott azon,miért nem szánt neki jobb sorsot az ég. . Valóban az ég,s bár nem volt vallásos,de valahol,odabenn,még is hitt benne,hogy létezik valami nagyobb erő az embernél,valami,mely hatalmas befolyással bír az életre. Néha nagyobbal,mint maga az ember,s néha nem,mert néha bizony saját kezünkbe kell vennünk a sorsunk irányítását. Miközben végigsétált a folyóparttól a városba vezető,kitaposott ösvényen,tekintetét az égre emelte,boldogan szívta magába a feltehetőleg,lassan utolsó,valamelyest még meleg sugarakat. Csiklandozta orrát,és bántotta a szemét,de nem zavarta. . Közben pedig magában hálát adott az emberek kedvességéért és jó szívéért.
A piactér felé vette irányát. Pár hete,egy kedves,idős hölgy alkalmazta őt segédeként,együtt árulták a gyümölcsöket és zöldségeket. Tisztában volt vele,nagyon is. . hogy Roswita asszonynak a legkevésbé sincsen szüksége segédre,egymaga is kitűnően megvolt,évek óta. . De még is segített neki,a nélkülöző,fiatal lánynak. S ő pedig boldogan vállalt el minden munkát,a legcsekélyebb fizetségért cserében.
Könnyed léptekkel,mosolyogva szelte át az utcát,néhányan,mosolyát látván jobb kedvre derülve,kedélyesen integettek,köszöntek neki. Az emberek kedvelték. Mindenki tudta róla,hogy nem mihaszna,naplopó,kéregető koldus. Nagyon is elszánt,életrevaló,s szorgos lány hírében állott,ami igaz is volt rá,maradéktalanul. Néhányan szánakozva néztek össze mögötte,hiszen egy ilyen ember nem érdemli ezt a sorsot,nem. . Ha valakinek,hát neki kijárna a fényűzés. A szőkeség a szitakötők ruganyosságával kezelte az ilyen helyzeteket,legyintve nevetett rajtuk könnyedén.
Észre sem vette,még is,mire odaért,lábai teljesen átfagytak. Kezeit elrongyolódott zsebeibe mélyesztette,némi védelmet nyújtott neki a hideggel szemben. Amint egyre beljebb ért a piac sűrűjében,az emberek is úgy szaporodtak,kissé mintha melegebb lett volna a levegő,a testek közelségétől,a leheletek párájától. Rövid furakodás után megtalálta Roswita standját,a hölgy messziről üdvözölte őt.
-Jó napot. -Köszönt mosolyogva a lány.
-Szervusz,Angel. -Biccentett. -Jaj,édes lányom,hogy' nem fagysz meg?-Szörnyülködött,kezeit cserepes szája elé kapta.
-Nem fázom. -Vont vállat ő. S már be is állt,a nagyobbacska pult mögé. Az idő mintha megkergült volna. . egyre,egyre sebesebben telt,a munka öröme átjárta szívét,éreztette vele,rá is szükség van ezen a világon,ő is jó valamire. . Ha másra nem,hát zöldségeket árulni,hogy az emberek megvehessék,s megfőzhessék őket a gőzölgő levesben. . Fájdalmasan összeszorult a gyomra. Az idejét sem tudta már,mikor evett utoljára meleg ételt. Szerencsére jött egy fiatal anyuka,a két gyermekével,ez pedig elterelte figyelmét,üres hasáról,egyre gyengülő lábairól.
-Szép napot,asszonyom. -Sietett oda vidáman.
-Viszont kívánom. -Bólintott.
-Segíthetek?
-Igen. .
Azzal sorolni kezdte,szinte véget nem érő kívánságait. Hangja szinte parancsolón csengett,némi lenézés,s fennhordás keveredett benne,de Angel jóindulatán nem ejtett csorbát. Továbbra is kedves arccal hallgatta a nőt. Mindent,mindent megjegyzett,amit mondott. Végül vidoran bólintott,elvett egy zacskót és elkezdte telerakni friss zöldséggel. Kezébe fájdalmasan vágott bele a hideg,amint az almára helyezte. . Vöröslő bőre néhol repedezett,fájdalmasan kiszáradt rajta a bőr. Felszisszent. A nő tekintete a megviselt kezekre vándorolt,megvetőn mordult egyet.
-Köszönöm,azt hiszem még sem kérek semmit.
-De. .
Karon ragadta két lányát,maga után cibálta őket,aztán eltűntek a tömegben. A lány szomorkás szemei sokáig bámultak még utána,a színes emberfoltok között megállapodtak azon a helyen,ahol legutoljára látták méltóságteljes alakját.
-Ne is foglalkozz vele. -Tette vállára kezét Roswita.
-Nem értem. -Rázta fejét keseredetten.
-Nem is kell. .
-Miért volt velem ilyen kegyetlen?
-Van még egy pár kesztyűm,neked adom. -Mondta.
-Igazán?
-Igen,nekem nincs rá szükségem,kicsi az én lapátkezeimre. . -Nevetett.
Övtáskáján elhúzta a cipzárt,két fekete,gombolyaggá gyúrt,szövet kesztyűt kotort ki belőle. Angel kezébe nyomta a párat. A lány azonnal felvette mindkét kezére. Ujjatlan kesztyű volt,csupán második ujjpercéig ért fel az anyag,de még is olyan melegséggel öntötte el kezét,mint a tisztán dobogó szívét,odabenn.
Délutánra a szél megbékélt,már csak időnként hasította végig az emberek kényes bőrét. Angyal minden alkalommal összerezzent,Roswita asszony aggodalmas pillantásaitól kísérve. Ismét kegyetlenül feltámadt a levegő haragja,a nő kezébe temette piros orcáját.
-Mi a baj?-Érintette meg alig érezhetően karját,mintha csak egy pillangó ereszkedett volna kecsesen ruhájára.
-Angel,reggel óta gyötör a lelkiismeretem. -Eresztette le kezeit,egyenesen nézett szemeibe,szánakozással teli tekintettel.
-Miért?
-Még nem szóltam neked,de az idei telet nem töltöm a városban.
Aggodalommal vegyes búval szemlélte a fiatal arcot,mely meg sem rezzent,olyasfajta béke ült rajta,mit nem zavarhat fel a rossz,ahhoz túlságosan is erős,és ez az erő a fiatal lány szívéből fakadt. Kedve lett volna fejet hajtani,kezet csókolni ennek az erős,jóságos teremtménynek,ki nem is ember tán. . Talán egy igazi angyal.
-Nem mondasz semmit?
-Mit mondhatnék?Hiányozni fog nekem,de tavasszal majd újra látjuk egymást. . -Mosolygott szelíden,cseppnyi bűnbánatot sem akart ébreszteni ebben a hölgyben,ki már oly' sokat tett érte. . Magában azért hozzá tette. Ha megérem a tavaszt.
-Sajnálom. . -Szeme sarkában lassan összegyűltek a könnyek,rég nem érezte már magát ennyire vétkesnek,bűnösnek. .
-Ne tegye!-Olyan derültséggel beszélt,mintha minden nagyon jól lenne,s ez a világ is visszafelé forogna.
-Mit fogsz csinálni?
-Még nem tudom. -Tárta szét karjait. -De hát valamit biztosan,eddig is mindig csináltam valamit. .
-Lázasan gondolkodom. . . Ugyan hogyan segíthetnék neked,valamiképp'. -Dörgölte össze kezeit fázósan.
-Sehogyan. Már így is rengeteget segített nekem.
-Azért még is. . Kemény telünk lesz. Nagyon kemény. -Szürke szemeit az égre szegezte,hol már baljósan sorakoztak a hófellegek,mint megannyi fenevad,ki átkait szórja az emberiségre,s ezek az átkok nemsokára jeges villámokként csapnak le rájuk.
-Valóban,úgy néz ki. -Helyeselt.
-Aggódom érted.
-De hiszen nem vagyok otthontalan. Látta már,a kis házat a folyó partján?Jaj,persze,hogy látta. . -Legyintett.
-Van ott fűtés?
-Cserépkályha.
-Fád van-e hozzá?
-Nincsen.
-Akkor majd szólok valamelyik ismerősömnek. Ne félj semmit,lesz tüzelőd,egész télre. Nem fogsz megfagyni. -Elszántan,határozottan beszélt. Hosszú idő óta először érzett feloldozást lelkében,az önzetlen segítségnyújtás öröme átjárta lényét.
-Köszönöm. Nem tudom mit mondjak. .
-Ne mondj semmit,neked semmit sem kell mondanod. Aki nem érti meg a szívedet,arra kár szót fecsérelned.
Angel hallgatott. Angel Az angyali arcot,melyet nem mosnak krokodil könnyek,nem csúfít hazugság,s nem keretez gyász sötétje.
Boldogan indult el hazafelé. Tudatában volt az újabb csodának,mely vele történt. Minden apróságnak tudott ő örülni,a ropogós zsömlének,mit a pék adott neki reggel ajándékba,örült a kedves,bizakodó mosolyoknak az utcán. S most mi szebb ajándékot kaphatott volna a melegnél. . ?Hiszen télen olyan fagyos az egész világ. . Fagyosabb az emberek szíve is. A karácsonyra gondolt,s hogy a szeretet ünnepe mindenki szívét megolvasztja,legalább egy kicsit. Elhatározta,majd ő is szerez egy fenyőágat,amit jelképesen kitesz az asztalára. Ugyan soha nem érezte magát olyan magányosnak,mint karácsony estéjén,még is illendőnek tartotta megemlékezni róla. Miért sírna,ameddig szeretni képes?Valakinek van családja,vannak rokonai,rengeteg barátja,még sincs képessége a szeretetre. .
Néhány órácskára dőlt csupán le,de mire fölkelt,a jég cikornyás virágokat rajzolt ablakai üvegére. Ujjait végigfuttatta a hideg anyagon,azon is elcsodálkozott,hogy nem tört be a már nagyon,nagyon régi üveg a fagy erejétől. Mindenesetre ő hálásan megkocogtatta azt. Kitekintve a homályos üvegen,józan esze az otthonába húzódás ésszerű megoldását diktálta,ám még is menni akart. Neki vágott hát,a szürkén,csendesen tomboló,téli délutánnak. Takaros kis házak mellett haladt el,sárgán,barátságosan kivilágított ablakaikból néha-néha kitekintett egy arc,szörnyülködve hordozta körbe tekintetét a rideg utcán,már a kint lét gondolatától is a hideg futkosott elkényelmesedett bőrén. Sietve visszabújt az otthon melegébe. Kisebb,nagyobb gyermekek fagyoskodtak az utcán,várva a havat,némelyikük már a szánkóját is előkészítette. Talán nem hiába,a jellegzetes,viharok előtti feszültséget,elektromosságot a levegőben érzékelni lehetett. Néhány száraz levéllel kergetőzött körbe-körbe a szél,nejlonzacskókat kapott fel,s vitt táncba,azok pedig megadóan hagyták,hogy kényére kedvére játszadozzon puha testükkel. Nem úgy a fiatal lány,aki emelt fővel,egyenes derékkal,meg egy cseppnyit sem hajolva sétált végig zavartalanul az utcákon. Világos haja vadul lobogott mögötte,ezer meg ezer felé repült a levegőben,egészen boszorkányos hatást keltve ezzel,s a világítóan mélykék szemekkel,melyek olyan áthatóan néztek mindenre,mindenkire,mintha értenék ennek a világnak a lényegét. . Ijesztően nyugalmas léptekkel haladt. Látta már a templomtér macskakövekkel kirakott parkját,s a toronyóra magasba nyúló boltozatát. Az időt,amint a percmutató gyorsan ugrándozik egyik vonalkáról a másikra,pajkos,kis veréb módjára. Szinte várta,mikor ugrik bele a porba,fürdőt véve ott,mint mindig,ha vihar közeleg. . De a mutató jelét sem adta a játékra való hajlamnak,így Angel egy idő után levette róla szemeit. Tekintetével az öregasszonyt kereste. A tér üres volt. És mégsem. . . Mintha tisztán látta volna a kendőkkel takart főt,a púpos kis tartást,de a galambok nem voltak sehol. . . Sietősre fogta puha lépteit,az alig egy méteres,kovácsoltvas kapu nyitva állott,mint aki már várt az érkezőre. . A sárgás köveken nem tipegtek galambok,s a tér virágágyásai üresen ásítottak. A lány felidézte magában a tavasz szépségét,mikor egytől egyik árvácskákkal tarkított kővázák díszítették a szerelmesek számára oly' kedves helyet. Sybille észrevette őt,mert egész testével irányába fordult,s Angyal már látta a galambokat,a kis jószágok ezúttal nem a földről csipegették jutalommorzsáikat. Egytől-egyig Sybille karján,vállán,kendővel védett feje búbján tollászkodtak,néha a nő tenyerébe szállva,kikapva onnan egy-egy magocskát. Jó kedvűen lépett az öreg hölgyhöz.
-Szép délután. -Köszönt.
-Neked is,minek köszönhetem,hogy meglátogattál?-Kérdezte kedvesen. Milyen furcsán hangozhatna ez más fülének. . Hiszen egy normális embert csak az otthonában,netán a munkahelyén lehet meglátogatni. A templomtér Sybille második otthonának számított.
-Nem bírtam otthon ülni.
-Hideg van. -Szemlélődött,mintha csak magának beszélne. -Tüdőgyulladást fogsz kapni.
-Különöset álmodtam. -Szólt a lány.
-Miről?-Egyik kezét s magasba emelte,kézfejét kecsesen tartva,mutatóujját kissé előre nyújtva,helyet biztosítva egy újabb madárnak.
-Az emberekről,a városról. -Mondta komolyan.
-Meséld el.
-Sybill,te olyan bölcs vagy. Mondd meg nekem mit jelent. . Mit jelent?Egy hatalmas máglyát láttam,itt a tér közepén. Egy lány volt hozzáláncolva,jajgatott,úgy sírt,mintha már is testét nyaldosnák a forró lángok. Az emberek pedig háttal álltak neki. . senki sem oldozta őt el. Az egész úgy festett,mintha ők maguk kötözték volna oda,de ahhoz már túl gyávák lettek volna,hogy szembenézzenek saját tettükkel. Én segíteni akartam a lánynak. Megközelítettem a máglyát. . És magamat pillantottam meg,tehetetlenül,megfeszítve. . Abban a percben fellobbant a tűz,az emberek a dolgukra mentek. . Én pedig felébredtem.
-Nagy jelentőséggel bírnak az álmok. Az olyan emberek álmai,mint amilyen te vagy,egyenesen valóságos látomással bír. -Hideg,csontos ujját,Angel homlokához érintette,valamiféle motívumot rajzolt a lány bőrére. Hatszor futott gerincén végig a hideg,hatszor rázkódott össze,s még hatszor egymás után villant fel szemei előtt a lángoló máglya képe.
-Valami kezdetét veszi. . . -Nézett el a fújó szél irányába.
-Így van. -Bólintott.
-Mi fog történni?-Emelte ismét az asszonyra tekintetét.
-Honnan is tudhatnám?Én csak egy bolond,magányos öregasszony vagyok. -Mosolyodott el.
-Nem,Sybill,ne mondj ilyeneket!Te nem vagy bolond.
-Még is megbélyegeztek. Az emberek buták. . -Csóválta fejét,sajnálkozva. -Mióta minden nap kinn vagyok itt,a templomnál,a galambjaimmal. Pontosan nyolc éve,mióta a férjem szebb mezőkre távozott innét. . Pontosan azóta. Csak itt érzem biztonságban magam,közel Isten házához.
-Nem hiszek Istenben.
-Miért nem?
-Azt hiszem túlságosan földhözragadt vagyok. Ha Isten létezne,nem hagyna engem így élni. -Mondta ki,mit már rég óta érzett.
-Neked van egy sorsod,s Isten rád ruházta mindazt,mi ebbe a sorsba foglaltatott. Az álmaid beszélnek helyetted. . Te magad mondtad ki,valami elkezdődött. A változásokat pedig nem tudjuk befolyásolni,csupán részeseivé válhatunk annak.
-A sorsomat részben én irányítom. -Érvelt.
-Ez így van. Hiszen csalhatnál,lophatnál,mindenfajta és -féle lelkiismeret-furdalás nélkül. Amiért ezt az életet kaptad,nem a magad hibájából kerültél ebbe a helyzetbe,joggal ereszthetnéd ki a dühödet.
-Nem vagyok dühös. . -Rázta meg szép fejét.
-Na látod,pontosan ezért vagy te kivételes ember.
Angel elcsodálkozott,mennyire,s milyen rövid idő leforgása alatt megnyugtatta őt az öregasszonnyal folytatott beszélgetés. . Csak nézte,hosszasan a papírra emlékeztető,gyenge bőrt,s a barna szemeket,az ősz,kendőzött hajszálakat,s arra gondolt,hogy ha egyszer megöregszik,szeretne majd ő is ilyen bölcs és jóságos lenni. Szívből remélte,hogy meg fogja érni ezt a kort,egyszer majd az ő őszes tincseit lobogtatja meg a téli szél. .

Lábai előtt fel-fel csaptak a folyó haragos hullámai. Jeges szél vadította meg őket így,ők pedig dühöngve csapódtak a szikla oldalának,melyen üldögélt. Szemeivel úgy szugerálta a dacos vizet,mintha meg akarná nyugtatni,üzenni nekik;lelke békéjéből nekik is jut bőven. . Még is kérlelhetetlenül ostromolták a köveket.
-Mi ütött beléd,te háborgó tébolyult?-Tette fel a kérdést. Úgy érezte élő lélekhez szól. A folyó vad zúgolódással felelt neki és Angel megértette a választ.
-Hát senki sem szeret téged?-Csodálkozott el. -Hiszen szeretnek,az embereknek szüksége van rád. Szomjukat oltod ha kiszáradt szájjal fordulnak hozzád,tisztára mosod verejtékező bőrüket egy dolgos nap után,nyáron hűsíted felhevült testüket,és még annyi,annyi hasznuk van belőled. . -Sóhajtotta. Ebben a kis sóhajban a lelke is benne volt,kieresztette a tiszta,téli levegőbe. Elméjében olyan kérdés fogalmazódott meg a morajló habok láttán,mi eddig még csak bús fejét sem ütötte fel soha. . Vajon őt szereti valaki?Szívből igazán. . ?Tán neki is lenne oka hánykolódni,akár csak ennek a folyónak itt,a lábai előtt. . Hiszen milyen élet az,melyet nem tölt ki kölcsönös szeretet?A mindenség nem lehet mindenség nélküle,mert a minden az ha az ember szeret és viszont szeretik. Lassan jobbra-balra billegette szőke fejét,lágy mosoly suhant át arcán. . Jól tudta,egyetlen dolog az,mi lehetetlennek ígérkezik számára. Nem lehet szerelmes. Hogyan is lehetne,mikor nap mint nap az életben maradásért küzd meg a világgal?S bár ő ezt nem harcként,csupán kihívásként fogja fel,még is olyan teher ez,melyet egy életen át cipelnie kell. Hordoznia,ez az ő keresztje,csak úgy,mint másoknak a sajátjaik. . Mindenki hordozza sajátját vállain,egy életen,egy sorson át.
Pontosan nem is tudta volna megfogalmazni,mi az a szerelem. Sosem érezte,sosem gondolt rá másként,mint egy mesébe illő csodára. . A csodák már pedig nem következnek be egy olyan egyszerű világon,mint amilyennek ő is a része. Így hát csodálattal hallgatta Sybille meséit a szerelemről. A királyfiról,amint a rózsahercegnő tövises szívéért küzd tántoríthatatlanul,míg végül a tövisek puha szirmokká változnak,simogatva ezzel a herceg szívét és boldogan élnek,míg meg nem halnak. .
De Sybilltől hallott a szerelem árnyairól is. . Az édes,még is félelmetes vakságról,a szörnyeteg zölden csillogó szemeiről,mit féltékenységnek neveznek,és azokról a szerencsétlenekről,kik a mámorban lelték halálukat. Az asszony egyszer beszélt neki egy fagyos szívű királynőről,ki egykoron úgy lángolt szerelméért,mint a frissen rakott boszorkánymáglya. . Ám a kedves megsebezte törékeny szívét,mely nem tűrt karcolást,és ebből az egyetlen sebből olyan jégpáncél született,mit nem olvasztat fel a világ legforróbb tüze sem.
De hiába az intő szó,a rémtörténet,még is. . még is saját bőrén szerette volna tapasztalni mind azt,miről már annyit hallott. Emlékeiben még élt egy érzés. . egészen kicsiny gyermek éveit élte,az árvaház szürkén ásító falai között. Volt ott egy fiú. . Egészen gesztenye színű haja volt,fekete szemei és hófehér bőre. Olyan törékenynek tűnt. . Könyöke csaknem átszúrta vékony,tejbőrét,arcocskája betegesen beesettnek látszott,a reá eső hold sápatag fényében. És még is annyi lélek lakozott ebben a fiúcskában,érződött egész lényéből,szemei valósággal lángoltak,ha az emberre nézett velük. Soha,egyetlen szót sem szólt. Angyal szíve mindig szaporán dobogott,arcocskájára pír ült ki,s feléje nyújtotta a pénteki ebédhez járó,apró,magos süteményt. . A fiú rá sem nézett az ajándékra.
Talán ha szerelemhez hasonlítható érzést,élményt kellett volna behatárolnia,ezt írta volna le. . Csakhogy papírja,tolla nem volt. . Pedig régen igazán szeretett írni. Mikor csak tehette papírra vetette az érzéseit,életét és gondolatait. Most azonban be kellett érnie Sybill szavaival,s az előtte lassacskán elcsendesülő folyóval.

Későre járt már,ezüstös nyalábok táncoltak előtte,amint a Vén Hold áttetsző fényecskéi bekéredzkedtek ablakán. Felhúzott térdeit átölelve kuporgott ágya sarkában,vacogott. Behunyt szemekkel képzelt mindenfélét. . Először egy homokos tengerpartot,pálmafákat,édes tejet a kókuszdióban,és fekete bőrű,önfeledten táncoló embereket,bokáig a sós vízben. Tűző napot,mely bőrét perzseli kíméletlenül. . S ismét kilelte a hideg. Már várta a reggelt,mikor majd a nap első,bágyadt sugarai felköltik őt fagyos álmából. . De bár az a fagyos álom is eljönne már,hisz' a csontig hatoló hidegtől még aludni sem képes. . A szél ekkor végigsöpört a házon,ócska függönye fellibbent,kis híja volt,hogy nem szakadt le a rozoga karnisról. Hármat dörömböltek gyengélkedő ajtaján. Összerezzent.
-Ki az?Ki az,ki ilyen későn erre jár?-Titkolni sem próbálta hangjában a tartást,s félelmet,bár be kellett látnia,nincs mitől tartania. . Hiszen ha betörő,semmit nem lel itt,mi mozdítható,vagy pénzzé tehető.
-Ne ijedjen meg,Roswita küldött. -Mély,öblös férfi hang szűrődött be odakintről,Angel felpattant.
-Azonnal nyitom. -Lehelte megkönnyebbülten,fájdalmasan nézte lehelete páráját,mely tisztán kivehető volt a szoba alacsony hőmérsékletű levegőjében. Az ajtóhoz sietett,kinyitotta az idegen előtt.
-Elnézést a késői zavarásért. . -Pakolta le a nagy kupac fát ládástul a szoba közepére.
-Ezt nekem hozta?-Csapta össze kezeit. Arca egészen kipirult izgalmában.
-Igen. -Bólogatott hevesen. -Akarja,hogy begyújtsak?
-Megoldom magam is. .
-Biztosan?-Döntötte oldalra fejét,összehúzott szemekkel szemlélte a lány vékonyka karjait.
-Persze.
-Végül is minden nap még sem csinálhatom én.
-Minden nap?-Tátotta el száját.
-Persze. Ez elméletben két napra elegendő,aztán majd ha elfogy hozok még.
-De. .
-Roswita kifizette az egészet,előre. -Fojtotta belé a szót.
Angyal szeretett volna még sok mindent mondani. . Első sorban köszönetet. . De ajkára fagyott a szó,s ennek nem a dermesztő fagy volt az oka. . Nem,ennek egy egészen különleges fajta melegség,mely odabentről indult ki,egyetlen,nagyon forró pontból,egész testében szétáradt,megmelengette fázós kis lelkét.
-Akkor hát,jó éjt.
-Jó éjt. .
S most tudta,hogy valóban jó éjszaka elé néz,meleg,színes álmokkal tarkított éjszaka elé.
Pattogó tűz vidámsága töltötte meg a szobát,fagynak,télnek nyoma sem maradt a kis helyiségben. Úgy űzte el onnan a meleg,miképpen az új remény fénye oltotta ki a félelem sötétjét. Angel lelke boldog táncot lejtett a szikrákkal,a tűz szelleme szemeibe költözött,ott fénylett a kékség közepén. A láng nem maradhat életben a mély óceánon,s a kitörő örömöt is felváltja egyszer a mindent elborító bánat. Egyszer fenn,másszor lenn,közhely,de szentül igaz,Angyal is tudta ezt jól,még is szentül bízott még a jóban,az örök szeretetben.
Cserépből megmunkált kályhájához lépett,hátával simult neki,élvezte,amint bőre bizsereg a hőtől. Kis idő múltán kellemetlenné válott,megannyi apró tűként szúrt bőrébe a forróság,de még mindig képtelen volt elhúzódni. Túlságosan sokáig érezte minden csontjában a fagy gyilkoló erejét,a végére majdnem elhitte,hogy végleg maga alá gyűrte. . S most lám,megmenekült. Örömittas mosolya csak úgy ragyogott a sötétben.

Törökülésben ücsörgött kényelmesen egy padon,a templom terén. Kézfejét az elmaradhatatlan,Roswitától kapott,pár kesztyű melengette. Ujjai között kiflit forgatott,szórakozottan harapdálta a ropogós ételt. Néha-néha hintett a galamboknak morzsáiból,a madarak minden alkalmat megragadtak a táplálkozásra,vad szárnycsattogások közepette harcoltak meg az étekért. Csak úgy mint ő maga.
-Szótlan vagy. -Jegyezte meg Sybill.
-Igen,gondolkodom. -Ráncolta homlokát.
-Miről,miért?
-Az álmomról.
-Megint?
-Igen,igazad volt,valóban események sorozata vette kezdetét. -Bólintott.
-Nocsak. -Mosolyodott el,mint ki olyan biztosan tud mindent,akár az elkerülhetetlen halált.
-Azt hiszem értem,mi volt a máglya szerepe. .
-Igazán?-Vonta fel szemöldökét. Pontosan úgy festett,mint egy kellemeset csalódó ember.
-Igen. Fáztam,nagyon sokat,tudod,a házamban nincsen fűtés. . Illetve csak egy régi kályha,de tüzelőanyagom nem volt. Tegnap este beállított hozzám,egy férfi és fát hozott nekem. Az álombéli máglya egész biztosan a meleget képviselte,s mivel én álltam a közepén,hát biztosan engem melengetett az a máglya.
-Vagy úgy.
Az öreg,barázdás arc ismét kifejezéstelenné vált,az érdeklődés feszületei tova tűntek róla,mintha elfútta volna őket a szél. Angel nem tudta kiolvasni Sybill gondolatait,de abban majdnem biztos volt,hogy az öregasszony másképpen vélekedik.
-Sybill. .
-Tudom mi foglalkoztat.
-Tudsz valamit?
-Épp' annyit mint te. -Rázta fejét. -De megérzéseim azok vannak. -Tette hozzá.
-Ó. -Sóhajtott lágyan. -És megosztod velem őket?
-Nem látom értelmét. Majd úgy is eljön a maga ideje,mikor meg fogod tudni.
-De én szeretném most megtudni.
-Ugyan mit tudhatna egy bolond vénasszony?-Mosoly ült ki arcára,csontos,öreg kezét kecsesen nyújtotta a levegőbe,galambok raja szállott a megviselt ujjakra.
-Többet,mint bármelyikünk.
-Nem. Ezek csak az ösztöneim által súgott titkok. . Feltételezések.
-És mit súgnak az ösztöneid?
Hallgatott. Fürkészte a fiatal lány arcát,mint egy megfejtendő titkos irományt,egy ősi könyv lapjain,melyen még is olyan friss a tinta. Élesen,tisztán kivehetők nem is olyan régen lefestett körvonalai.
-Semmi jót.
Elfordult. Alig tett meg néhány lépést,csupán pár macskakőnyit,de már is fehér galambok koszorúként fogták közre félhold térdeit. Kitárta két karját,a fákról,csipkézett peremekről újabb jószágok szálltak alá,s Sybill aznap nem szólalt meg többször.

Az idei télen először fordult elő,hogy nem töltötte el páni félelemmel a hazatérés gondolata. Előre eltervezett mindent. Jól befűt,majd csak úgy forrong a levegő körülötte,akkor ő kimegy,gyorsan kimossa a ruháit és ráteríti a kályha tetejére. Ott pedig igen gyorsan meg fognak száradni,de addig sem fog fázni,hiszen meleg lesz. . Melegebb mint a Pokol legmélyebb bugyraiban,ahol a bűnös lelket kárhoznak,ráadásként még ezen a csodaszép világon fogja érezni a hőséget. Minden nagyon jól van így. Kedve támadt énekelni,dalra fakadt hát a ritmustalanul csipogó,vergődő verebekkel,hazáig dúdolt,fütyörészett.
Szinte várta,hogy belépve megcsapja orcáját a meleg,orrába kússzon az égett fa jellegzetes illata,mit szinte ízlelni lehet a szájban. De nem várta haza más,csak az üresen ásító hideg,a hőmérséklet megegyezett a kintivel.
-Na nem baj. . -Dörzsölte össze kezeit,lehelete párája a levegőben szállott,jól láthatóan. Futó pillantást vetett a ládára. Alig maradt benne fa. És az úr,elmondása szerint,csak holnap este hoz újabb adagot. Ez már pedig aznapra nem lesz elég. . Éppen azon gondolkodott,a nap hátralévő részének mely szakaiban spóroljon,mikor hangos dörömböléstől rázkódott meg a kicsiny ajtó. Angel egy szemvillanás alatt ott termett.
-Jó napot. . -Hervadt le arcáról kissé a mosoly,mikor kinyitva két,egyenruhás rendőrrel találta szemben,gyenge,s törékeny önmagát. -Segíthetek. . ?
-Parancsunk van. . -Kezdte a magasabbik,de a másik közbe vágott.
-Ne még ne most. -Sziszegte. -A főnök azt mondta finoman.
-Bocs. .
-Szóval. -Köszörülte meg torkát fontoskodva,s Angel már sejtette,hogy semmi jót nem tartogat számára a beszélgetés. -Mint azt tudjuk,a városnak új polgármestert választottak. Ő pedig azonnali hatállyal le kívánja bontatni ezt az ingatlant.
-Tessék?-Formálta némán a betűket,hangja megrekedt rózsaszín torkában.
-A folyópartra nyárra új szórakozóhelyeket építenek,és ez az épület állapotát tekintve taszító hatást kelt az idelátogató turistákban.
-Ezt. . nem mondhatja komolyan.
-De. Sajnálom. -Csóválta fejét együtt érzően. -Itt van a hivatalos papír. A kijelölt időpont,amikor is végleg el kell hagynia a házat.
-De. . ez az otthonom. . . -A két gyönyörű szempár,mely eddig oly tiszta volt,akár az óceán mélye,most könnybe lábadt,zavart keltve ezzel az idegen férfiban.
-Van papírja róla?-Szegezte rá szemeit álnokul a másik.
-Ez az én otthonom. . . -A könnyek megállíthatatlanul csorogtak le sima,fehér bőrén. Kis szíve csaknem kettérepedt a hirtelen,s egyszerre tapasztalt fájdalomtól,csalódottságtól.
-Sajnálom kisasszony. -Sütötte le szemeit. -Mi megyünk is. A viszont látásra és. . minden jót.
Kezébe nyomta a papírt,mint halálos ítéletet,melyet papírra vetettek. Angyal már csak a távolodó sziluettjeiket látta,miket lassanként elnyelt az este ereszkedő ködfátyla. Kezében mérges kígyóként,szinte sziszegett a végzés,de ő nem dobhatta el magától. .
-Mihez kezdek most?-Tette fel magának,hangosan,a megválaszolni egyenlőre lehetetlen kérdést.
Várta a választ. . De kitől?Ő maga sem tudta. Csak várta,úgy várta. . Akik eddig segítségére voltak,miért fordultak hirtelen ellene?Szeretett volna kérdezni,annyi,annyi mindent. . De csak a sötétség,a csend ásítozását hallgatta,amint lassan nyugovóra tér,s elalszik a város. A város,mi most annyit ártott neki,még is,még hiszi,hogy van remény,mert hinnie kell. . Mi más maradna neki,ha utolsó hite,szikrája is elaludna az esti fényekkel együtt?