A Nagy Óra sebességét megkétszerezték. Váltotta egymást az éj,s a nappal,a szél,a zápor,néha a napsütés. Kétszer olyan gyorsan mint általában. Angel életében nem száguldott még ily' gyorsan az idő szárnyain,kétségbeesetten vergődött,de nem merte elereszteni a gyeplőt. . Csak kapaszkodott,kapaszkodott kétségbeesetten a hatalmas monstrumba,ki hatalmasabb és bölcsebb mindennél,mi élő. Egy hónap. Ennyi állt rendelkezésére,hogy új otthon után nézzen. Persze tisztában volt vele,ez lehetetlen. Mint ahogyan a polgármester is teljes tudatában volt tettének,de ugyan mit számít egy amúgy is jelentéktelen ember élete,a megannyi zöld hasú papírossal szemben?Semmit. . A fájdalmas igazságot senki sem mondta ki,az emberek nem beszéltek róla. De a kétszínűséget,alattomosságot a levegővel együtt szívták magukba nap mint nap. Kitöltötte őket,mi több,már lényük egy nagyobb részévé nőtte ki magát. . Angyal még nem látta erről az oldaláról ezt a világot,és most sem akart hinni szemének,inkább fátylat borított rá. A fátyol azonban gyenge anyag,az idő viseletével pedig egészen megkopik,lassan semmivé foszlik. . .

Fázósan húzta össze magán a kis kabátot,kezeit erősen dörzsölte össze. Hetek óta aggodalom töltötte ki máskor mindig oly' vidám szívét,fehér homlokán immár mindig ott éktelenkedett egy aggodalom-ráncocska,szemöldökét összehúzva,a kékségből megannyi kérdést a világnak szegezve járt-kelt az utcákon.
Kisöpörte szeméből a szél által belefújt hajtincseit,füle mögé tűrte,dacolt a pusztító orkán erejével. Lassan,de biztosan haladt előre,a templom szép udvara felé. A bizonyos történés óta,szinte minden nap eljött ide,de Sybill-t egyik alkalommal sem lelte szeretett galambjai között. A mai nap másnak ígérkezett,érezte a levegőben,a kicsiny jószágok búgó hangjából,a száraz fű hajlongása árulkodott neki.
-Sybill. -Érintette meg óvatosan a nő vállát,vigyázva,nehogy megijessze. Lassan,végtelenül lassan fordult meg,mintha csak ellent mondana a hirtelen megvadul,felgyorsult idő múlásának. Sybillre nem hatottak az ilyesfajta dolgok. Sybill állandó jelenség volt.
-Szervusz. -Bólintott tiszteletteljesen.
-Régen láttalak.
-Való igaz,nem jártam itt vagy egy hónapja.
-Három hete és öt napja. -Suttogta.
-Szóval megtörtént. -Kesernyés mosoly bújt meg cserepesedő szája szegletében.
-Igen. . .
-Elmeséled?
-Ki kell költöznöm,lebontják a házamat. Holnapután.
-Sajnálom.
Tényleg sajnálta. Nem kellett többet mondania ennél az egyetlen,mások szájából üresnek hangzó szónál. Felesleges lett volna megmagyaráznia,mennyire alávaló dolognak tartja,és,hogy a lány nem érdemli ezt. Angyal és ő úgy is tudták. .
-Rettegek. -Mondta halkan,egészen halkan,csak ő maga hallhatta,de Sybill még is értette.
-Elhiszem.
-Itt a tél. . . És már minden olyan jóra fordult. . Már egészen úgy festett,hogy rend bejönnek a dolgok. Volt tüzelőm,és a péktől meg a zöldségestől mindig kaptam ajándékba ételt. És most?Most már házam sincs,nincs egy zug,amit ha keservesen is,de otthonomnak nevezhetnék. Miért,Sybill?Miért?
Amint az asszony elnézte a fiatal,meggyötört arcot,a még harciasan és élénken csillogó,de egyre halványuló erőt mutató szemeket,a reszkető,hidegtől lilás ajkakat,és a hófehér,ártatlan bőrt. . Apró könnycsepp gördült végig vékony,barázdás bőrén.
-Mert az élet nem igazságos. Ha jót teszel jót kapsz vissza,ha ártasz,visszaüt. De ha csak élsz,úgy,hogy nagyon hiányoznál onnét,ahonnan elmentél. . Megtalál.
-Beszélnem kell Roswita barátjával,hogy ne hozzon több fát. Nem lesz hová.
Megtörtént hát,mit töretlennek hitt. Az erő lelkében fogyatkozni látszott és ő búsan szegte le szőke fejét.

Reszkető kézzel nyomta le a csengőt. Oldalvást a falnak támaszkodott,maga sem tudta miért ilyen ideges,gyomra még is megremegett a közelgő léptek hallatán. Nyílt az ajtó,mögüle előbukkant a szakállas,bozontos,kedves arc. Morcosan nézett körül,Angyalt megpillantva vonásai egészen ellágyultak,finoman elmosolyodott.
-Jó estét. -Köszönt halkan.
-Elfogyott a fa?
-Nem. . És igazán köszönöm a fáradozásait.
-Ej,de szomorú a hangod. . .
-Mert szomorú vagyok.
-Miért?
-Nem lesz többé szükségem fára,a házamat lebontják.
-Szentséges. .
-Az. De nincs mit tenni. Még egyszer köszönöm.
-Ha bármit tehetek érted. . .
De nem tudta befejezni,már csak a sarkon utoljára meglibbenő szőke fürtöket látta,aztán azok is sötétbe vesztek,viselőjükkel együtt.

Hazudott. Életében először hazudott valakinek és ez iszonyatosan nagy fájdalommal töltötte el lelke minden apró zugát. A szoba csendje és sötétje ráborult,mint sötét palást,csillagtalan ég,feneketlen verem. . Senkinek sem ártott a hazugságával,csak magának. A férfi biztosan adott volna neki még utoljára a fából,ha megmondja az igazat. A kályha üresen ásított felé,szinte hívogatóan,kérlelőn. Angyalt nem érdekelte már a hideg. A fizikai,ösztön-igények megszűntek számára fontosnak lenni,egy dolgot fájlalt csak nagyon. . Önmagát. Elkezdett érezni valamit,mit képtelen volt behatárolni. . Korábban soha nem tapasztalt gondolatok fogalmazódtak meg fejében,de amint megszülettek,már meg is ölte őket. Nem mert. . egyszerűen érezte,hogy nem szabad ilyeneket éreznie,gondolnia,mert az még több rosszat szülne. Rosszból pedig így is van épp' elég ezen a világon. Úgy hitte ez a szoba itt,és a templom tere az a hely,ahol nem érheti baj,s nem érintheti meg őt a gonoszság bűzös szele. Még mindig hitt ebben. . Még mindig nem akarta felnyitni gyermekien ártatlan szemeit. Hát lassan hajtotta álomra fejét,az utolsó álomra,mit itt álmodhat meg,ezen az ágyon,a rozoga matracon,a hiányos bélésű párnán. Az utolsó álom,mi enyhülést hozott háborgó bensőjének,utolsóként elcsitítva azt.

Korán kelt. Kiűzött magából mindent. Gondolatot,érzést,éhséget. Mindent. Üres elmével,elfojtott érzelmekkel,üveges szemekkel hagyta el azt,mit otthonnak hívott. Mi az utolsó percig szolgálta őt,egyetlenként. Többet képzelt a kicsi viskóba,mint egy egyszerű épületet. Számára neki szelleme volt,aki megvendégelte őt és vigyázott rá,őrizte álmát. Ezt a jótékony szellemet,pedig vele együtt űzték ki a házból,és valószínűnek tartotta,hogy nem fog vele maradni. A szellem is olyan földönfutóvá válik mint ő maga. . Pedig mennyivel könnyebb lenne ha együtt maradnának,s közösen néznének szembe a rájuk váró megpróbáltatásokkal. .
Menet közben,hátra sem pillantva,Angel hirtelen megtorpant. Nagyot nevetett. Üres,fájdalmas kacaja betöltötte a teret,néhány ember furcsállkodva nézte meg őt magának. A legkevésbé sem izgatta.
-Ideje végre felnőni. -Sisteregte maga elé,mintegy csevegő hangon. -Na mit gondolsz,Angel?
Kedve lett volna vállon veregetni önmagát. Helyette fáradtan fújt egyet,s elindult az egyetlen helyre,ahol valami vigaszt remélt.

Sybill megszokott helyén sétálgatott,fel s alá,galambokat etetett,néha tekintetével a felhős eget pásztázta.
-Erős havazás van itt készülőben. . -Motyogta szórakozottan.
-Remélem,hogy elmarad az a havazás. -Sóhajtotta Angel.
-Megijesztettél.
-Bocsáss meg. -Mentegetőzött. -Azt hittem számítasz rá,hogy jövök.
-Számítottam,de percre pontosan még én sem tudom megjövendölni az érkezésed,kicsi Angel.
-Hát persze. .
-És most?Itt fogsz maradni?
-Hol másutt?
-A kerítést este tízkor bezárják. Majd bújj el,hogy a parkőr ne vegyen észre. -Javasolta.
-Jó. .
-Van a templom jobb hajójának,egészen a vége felé,egy bemélyedés. Tudod miért?
-Nem. .
-Egyszer elrepedt a gázvezeték. Megpróbálták megjavítani. . nem részletezném a következményeket. A lényeg,hogy ott valamennyire meleg van.
-Köszönöm,Sybill. -Nézett rá hálásan,kedve lett volna szorosan megölelni az asszonyt,megropogtatni öreg csontjait,ezerszer elmondani neki,mennyire becsüli,mennyire felnéz rá. .
-Ne félj semmit,majd csak lesz valahogyan. -S hangjából a tudás hatalmas ereje érződött.

A Hold körvonalai már rég előbukkantak,hisz' korán keretezte sötétség halovány sziluettjét. Haldokló lélekként szenvedett az égen,ritkán jutott levegőhöz a sűrű felhőktől. Néha tiszteletét tette teljes pompájában,de legtöbbször csupán sokat sejtetően villantotta ki bájait,akár egy titokzatos,kívánatos hölgy. Angel arcán ez a kevés fény is ragyogóan tükröződött,szemeibe itta magát,mélyen ragyogott bennük. Nem tudott aludni. Agykerekei vadul kattogtak,miközben egész testében reszketett. A hidegtől,s egyben egy új érzéstől is. Hirtelen gyűlölni kezdte az embereket. Eddig nem ismerte ezt az érzést,bár benne is ott lakozott,szunnyadó fenevadként lelke legrejtettebb barlangjában. Mélyen. Most azonban a szörnyeteg mordult egyet. Hasára szorította kezét,korgó,üres gyomra figyelmeztetését próbálta elnyomni,kevés sikerrel. A bestia felállt,kinyújtóztatta ezeréves álomtól gémberedett végtagjait. Körmeit kieresztette párnás,puha mancsából,Angyal lelke fájdalmasan sikoltott fel az éles karmok által belé hasító fájdalomtól. És a gyűlölet,lassan,de biztosan éledezni kezdett benne. A szörny szemei megvillantak. Fájt és vérzett most odabenn,s ebből táplálkozott.

Nagy nehezen felegyenesedett,megropogtatta nyakát,térdei is nagyokat roppantak,amint felállt. Néhány órácskát sikerült csupán szunyókálnia,mikor szervezete már olyan kimerültséget tanúsított,mely mellet a jeges szél,s hideg eltörpült. Borzasztóan érezte magát,de ami még kellemetlenebbül érintette,az az éhség volt. Teljesen elgyengült,enyhén szédelgett,lábai remegtek. Sybill pedig még sehol sem volt. Úgy határozott,nem vár tovább. Elindult a piactér felé. Útja most nem a megszokott kellemes hangulatban,tiszta reménnyel szívében telt. Fejét egy pillanatra sem emelte fel,maga sem tudta miért,de képtelen volt az emberek szemébe nézni. . Rossz cipőjével a kavicsokat rugdalta,figyelmét a lábai alatt futó útra összpontosította. Megtántorodott az erős és váratlan lökéstől,mely bal oldalán érte. Kisöpörte a szemébe hulló hajszálakat,lassan és fájdalmasan nézett hátra válla felett. Néhány kamasz fiút látott,márkás nadrágjuk látni engedette az alatta viselt boxeralsó szegélyét. Egyikük hátrapillantott,majd nagyot köpött maga mellé. Undorodva fordult vissza barátaihoz,cigarettára gyújtotta,s végül elnyelte őket a téli köd. A füst még sokáig,tisztán kivehetően úszott a levegőben. Angyalt ismét hatalmába kerítette valami amin nem tudott uralkodni. Kezei egészen elfehéredtek,amint ujjai görcsösen ökölbe szorultak,vágatlan,hosszú körmei mélyen tenyere húsába vésődtek. Érezte,hogy kiserken a vére,végigfolyik bőrén,és amint lefelé meredt,látta,hogy egyenletesen csepeg a porba. . Ennyit ér hát az ő vére?Semmi többet,minthogy kiontsák,és a puszta föld magába igya. . ?Ennyit ér a méltósága,hogy sárba tiporják,meggyalázzák?Embernek számít ő egyáltalán. . ?
Testét borzongás járta át. Végiggondolta újra,mik az imént megfogalmazódtak fejében. Próbálta kiűzni magából a démonokat,visszaterelni gondolatait a helyes vágányra. Elméjét szugerálva indult tovább.
Az emberek színes kavalkádja őt is magával ragadta. De valami megváltozott,valami megszűnt. Már nem érezte egynek magát a forgataggal. Hiszen ő soha sem érhet fel a munkába igyekvő nővel,aki tanult és okos. . Akinek van szerető családja,esetleg gyermekei. .
A pékség,mint egy fénysugár,a sötét alagút végén,úgy csillant meg szemei előtt. Gyomra,esze,szíve. . Minden arra felé húzta. A pék olyan kedves ember. . Biztosan ma reggel is megszánja őt,valami aprósággal. Nyálkitermelődése fokozódótt egyre,mikor orrát megcsapták az első,friss,édes illatok. . Csaknem szája szélén folyt ki a nedű,nagyot nyelt. Megrázta magát. Reszketeg kézzel nyomta le a bolt kilincsét,lépteit a jellegzetes csengőszó kísérte. Megilletődve állt meg az ajtóban,köszönni akart,de ajkára fagytak a szavak. Vágott szemű,sötét hajú emberek csoportja álldogált az üveges pult előtt,nézelődtek,számolgattak. Néhányan közülük megfordultak a belépő lány irányába. Angel elpirult. S akkor olyas valami történt,mit nem várt volna. . . Az arcokon tömény undor,megvetés színei tűntek fel,szemeik gonoszul csillogtak. Tőrként döftek a magányos lány szívébe. Tekintetét segélykérőn függesztette a pékre,aki sajnálkozón csóválta fejét. Az idegenek közül egyikük orra elé kapta kezét,mintha valami borzasztóan bűzös dolgot szagolt volna meg. Angel sarkon fordult és könnyek között,szívszakadva rohant ki az utcára. Futott,rohant,tüdejébe veszettül kapkodta a hideg levegőt. Nem törődött vele,hogy könnyedén megfázhat,s ha a kegyetlen utcán fázik meg,nem lesz ki ápolja,szervezete pedig nem elég erős ahhoz,hogy legyűrjön egy betegséget. .

A tér egyik padján kuporgott,térdét felhúzva,homlokát támasztotta neki. Könnyei megviselt nadrágját áztatták,halk zokogását senki sem hallhatta. . Sybill alig néhány centiméterre állt tőle,madárijesztőként magasodott fölé,árnyéka rávetült,s ő még sem vette észre. Nem látott,nem hallott,csak érzett. Pokoli fájdalmat,megdöbbenést,csalódást. . És mindezt egyenlőre nem tudta hová tenni.
-Angel. -Zendült mély,megnyugtató hangja.
-Sybill?-Emelte fel könnyektől ázott arcát.
-Mi történt?-Kezével a lány álla alá nyúlt,felemelte fejét. -Összetörtél.
-Össze. . -Szipogta,szemeiben oly' mértékű fájdalom tükröződött,hogy azt ki meglátta,az élettől is elment a kedve. -Miért ilyenek az emberek,Sybill?Mondd meg nekem,miért?
-Mindig is ilyenek voltak. És ilyenek is maradnak. .
-De velem eddig nem voltak. Mindig volt hová mennem,mindig segítettek. . És most egyszerre. . Mintha a pénz többet érne a becsületnél.
-Többet ér.
-De kinek?
-Mindenkinek. .
-Nekem nem!-Rázta erősen fejét.
-Figyelj. . . Fogalmad sem lehet róla,milyen az,ha van. -Nézett szemeibe mélyen. Hangja okítón,még is végtelenül kedvesen,puhán kúszott fülébe.
-Ebben igazad van. -Ismerte el,lesütve szemeit.
-Igen. És annak,akinek van,vigyáz rá,mint a legbecsesebb kincsére. Mert valóban az is. . és még többet akar. Talán egyszer megérted.
-Nem akarom megérteni. -Mondta válaszul,de most az egyszer kételkedett tulajdon szavaiban. Sybill is látta ezt,s szeretettel mosolygott rá.
-Nem tudhatod még,hogy milyen helyzetbe hoz az élet. .
-Sybill,nekem. . fogalmam sincs,milyen érzés birtokolni valamit. -Bukott ki belőle,már is könnyebbnek érezte magát.

A beszélgetés mély nyomokat hagyott benne. De már nem folytak arcán a keserű cseppek. Üveges tekintettel bámulta a világot,mely most olyan idegen színekben tetszelgett előtte,mint még soha. Életében nem látta még erről a zord,hideg oldaláról a telet,s erről a közönyös,érdektelen oldaláról az emberi lelkeket. A gyűlölet pedig egyre csak éledezett benne,már-már fűtötte átfagyott kis testét. . S mellé párosult egy új,eddig ismeretlen érzés is. . A bosszúvágy. Ugyan fogalma sem volt,mi odabenn ez a tomboló hurrikán,vihar,s törött gallyak,de azt érezte,hogy bántani akar és fájdalmat okozni. . Nem értette miért. . De biztos volt benne,most olyan jó érzéssel töltené el. . Miként csillapíthatná ezt a vágyát?Mit tehetne ő,a gyenge lány,akinek keze-lába reszket,s gyomra remeg az éhségtől?Azt is érezte,hogy mentem elájul,ha nem jut valami táplálékhoz. Mintha egy külső erő vezérelné lábait,úgy pattant fel,mintha valami befolyásolná egész lényét,úgy dagadtak ki nyakán az erek,úgy szorult ökölbe keze. Megszállott fény csillant meg kék szemében,pupillái körül mintha hatalmas tűz lobbant volna lángra,melynek máglyáját lelkében rakták meg és most a szikrái egyre magasabbra szöknének. Haja vadul táncolt a szélben,szinte izzott körülötte a levegő. Elindult. . Úgy hitte teste és lelke külön válik most,s szelleme kívülről figyeli mit művel ez az ösztönlény. .

A piac sorai között kószált,céltalannak tűnő ábrázattal. Valójában minden érzékszerve háromszorosára élesedett most. Minden apró zajt hallott,mintha közvetlenül mellette,felerősített hangerővel szólalna meg. Egy leejtett aprópénz is visszhangot vert fejében. Az illatok önálló életre keltek orrában. Mindenhonnét áradt az étel illata,de szaglószervébe érve még is elkülönültek egymástól,mind,mind a saját helyére került. A látása. . akár egy tévéképernyőt,mit vezérlővel élesítettek ki,a legjobban,amennyire csak lehetséges,a mai technikával. És a bőre. . . . a bőre egészen megbolydult!Tapintószerve az összes ingert érzékelte,a legaprócskább hőmérséklet változást,egy elszabadult hajszálat,melyet a szél vitt neki lágyan tenyere élének. . Mindent. Hűvös nyugalommal sétált a siető,s körül nem tekintő emberek között. Akkor meglátta. . Olyan volt,akár egy kis x a céltábla közepén. És ő egyenesen feléje tartott. . Az ételt árusító stand eladójának figyelme lankadt,és fáradt volt. Ő pedig egyenletes tempóban,zsebébe mélyesztett kezekkel haladt,fejét jobbra-balra forgatva,mintha nézelődni akarna. És a nyílvessző hegye milliméterekre volt csupán a középponttól. . Akkor az emberi siettség kétszeresével kúszott ki keze zsebeiből,ujjai puhán,de biztosan fonódtak rá egy kisebb zsömlére,hogy berántsák kabátja sötétjébe. .
Erős ujjak kulcsolódtak vékonyka,erőtlen kezére,fájdalmasan felszisszent,elejtette az árut. Tompán puffant a sáros,mocskos földön.
-Arcátlan kis tolvaj szuka. . -Sziszegte arcába a mellette álló férfi,ki bika erővel szorította.
-Engedjen el. . -Hörögte,de addigra két karját durván háta mögé csavarta.
-Még mit nem. . Nem úszod meg,megyünk a rendőrségre. Szemtanúk is vannak. . -Lihegte szaporán.
-Segítsek?-Csatlakozott hozzá a mindeddig a pultnál álló férfi.
-Nem,boldogulok.
-Még jó,hogy maradtam helyettesíteni. . -Morogta bajsza alatt. -Ez a mai világ. . .
Angel szemébe könnyek szöktek. A mai világról aztán ő is mondhatna mindent. . . Szúrta szép szemeit a sírás,bűnösnek és mocskosnak,s egyszerre ártatlannak és áldozatnak érezte magát.
-Ne hogy azt hidd,hogy a sírással meghatsz bárkit is. . -Lökött rajta nagyot a mögötte álló.
-Valami gond van,Uraim?
Az idő mintha megállt volna egy röpke pillanat erejéig. . Mindhárman megfeledkeztek arról,miért állnak ott. A két férfi lelkét valami furcsa,jeges fuvallat lengte körbe,majd átszúrta,s ők fájdalmasan borzongtak bele. Szorításuk is mintha enyhült volna egy leheletnyit a lány fehér karjain. . Aki úgy dermedt meg,mint egy szobor,kiből kihunyt már minden élet. . Úgy feledte el ő is,mit keres ott,a két dögkeselyű martalékaként. Tekintete megállapodott az idegen magas alakján,s a hosszú,fekete kabát alsó szegélyein,melyek a földet súrolták. Kezei a kabát zsebében pihentek,egyetlen,aprócska bőrfelület sem villant ki a szövet ujjából. Ahogyan pillantása végigsiklott méltóságteljes lényén,arcát szerette volna megszemlélni,de elakadt a kapucninál,mi úgy takarta szeme elől,mint védelmező tövisek,a rózsa törékeny testét. Mint varázsütésre,úgy ocsúdtak fel.
-Semmi. Megoldjuk. -Mordult fel válaszként az eladó.
-Biztosak benne?-Hangja mélyen,magabiztosan,még is hűvös lágysággal zengett,szinte érezték bőrükön a simogatását.
-Persze. -Fordult el végül,bár nem látta arcát,de érezte a mélyre hatoló,vesébe látó szemek kutakodását,s ez nyugtalanította.
-Miért szorongatják ezt a lányt?
Angel itt érezte,hogy a férfi őt nézi,szinte hozzá intézi a kérdést. . . És ő örömmel felelt volna. . Maga sem tudta miért,de el akarta neki mondani,meg akarta magyarázni,mi vitte rá erre a szörnyűséges tettre.
-Lopott.
-Kifizetem.
-Erre semmi szükség,uram,éppen most indulunk a rendőrségre. .
-Ötszáz euró. És hagyja a rendőrséget.
-Mi. . ?Ez valami vi. .
Nem volt ideje befejezni. Mire szemhéjait kétszer egymás után hunyhatta volna le,már kezében érezte a papírosok könnyű anyagát. Hitetlenkedve bámult az alak után,akit lassan elnyelt a tömeg.

Mintha a felhők hatalmas liszteszsákok lettek volna,alattuk szitát tartanának valami -féle égig érő óriások. . Pontosan arra emlékeztette a hirtelen jött hóesés. Angel vállait fázósan húzva össze,kezeit kabátja ujjában tartva sétálgatott. Aggodalomtól túlcsorduló pillantását néha az égre vitte,reménykedve,csak záporral bünteti őt a természet. De mindannyiszor belé hasított a csalódás,hiszen két napja,szinte megállás nélkül szakadt. Hol egészen apró,de annál sűrűbb pelyhecskékben,hol pedig hatalmas,díszes,lassú hulló jégcsillagok tarkították a látóhatárt. A látvány már nem nyújtott neki akkora örömöket,mint régebben. Hiába hajlott meg előtte kecses-alázatosan a csipkebogyó deres ága,s hiába vonta be a hó hűvös takarójával a házak íves tetejét,Angyal arcára egyetlen mosolyt sem sikerült ezzel csalnia a télnek. Hiszen a hótakaró az ő testét nem melengette éjszakánként és otthona sem volt,melynek gyertyavilágos ablakára jeges virágot rajzolhatott volna üdvözlésképp' a fagy. Gondolata annál több támadt. Ezek a gondolatok azonban már nem a régiek hagyományát követték,helye sem volt bennük a szép kilátásnak,s reményteli bizakodásnak. Egytől egyig sötét,rettegéssel teli rémképekként éltek valósággal megbénult elméjében. Nem látott már mást,az arcokon ülő undoron,gyűlöleten kívül. S nem is érzett mást,ő maga sem. Talán joggal. . . Nem tudta,nem tudott semmit sem. Csak azt tudta,hogy elege van,hogy nem tud tovább így élni. . Egy kisebb közösség fogott össze ellene. Miközben arcába tapadt tincseit hólé itatta át,s szél fútta jéggé,könnycsepp gördült végig az arcán. . Úgy érezte bőrére fagy,de még sem törölte le onnét. .
Még mindig nem tért vissza emberi léte mezejére a sokktól,melyet az elmúlt huszonnégy óra eseményei okoztak számára. Bár egész nap csak járkált,holmi élőhalottként,mintha nem is az emberek között élne,csupán külső szemlélődőként figyelné meg napi tevékenységüket. S még is egész éjjel csak állt,nézte a vizet,nézte a végtelen körforgást,melynek ő is része. . A fák suttogó neszét,a lassan kezdődő,s egyre erősödő hóesést. . Önmagába nézett akkor,egy gyenge nőt látott,ki erejét vesztette. Felfoghatatlan volt a számára,hogyan lehetséges ez. Mikor minden veszni látszott,már úgy tűnt végleg vége,akkor jött valaki,egy ismeretlen és kitépte őt a karmok közül,melyek élétől már kiserkent a vére is. . És a vércsepp,mikor a földre hullott,akkor ő úgy szabadult el,mint egy sas,szinte lelkét hátrahagyva rohant el. . És valóban. Érezte már,tudta,minden kis porcikájával,hogy valami eltűnt belőle. Valami nem a régi,mely még sosem veszett ki igazán,s most,hogy nincs többé mégsem hiányzik. Megmagyarázni nem tudta ugyan. . De már nem érdekelte a bűntette. Tiszta lelkiismerettel,üres tekintettel,háborodott elmével indult el oda,hol még segítséget remélhetett és ez alkalommal nem félt kinyitni a száját.
Világos volt már,fényes nappal,még sem látott többet,mintha világítatlan éjszakai ösvényt taposna. Kósza hópehely hullott szemébe,elfátyolozva látását és ő már csak elmosódott foltokként érzékelt embert,időt,teret egyaránt. Fülébe a szél fütyült élesen,még is,ezen keresztül is hallotta jól,amint összesúgnak lépte mögött,s vádlón mutatnak rá. Várta az első követ,mit majd reá vetnek. Még sem történt semmi,ő csak emelte,egyik súlyos lábát a másik után,csak hagyta elmerülni a hóban,hogy aztán újra kiemelhesse belőle,szenvedések közepette. De mindig,mindig egy arasznyival előrébb. Nem akadályozták meg,senki nem állta útját. Bár gyűlölték. Hogy legyen kit. Mert most döbbent rá igazán,ha valaki bűnös,akkor szüksége van egy nála nagyobb bűnbakra,és ettől lesz majd ő maga ártatlan. . Nem vetette rá senki az első követ,hiszen Jézus tanításai szerint éltek,noha nem voltak mindnyájan keresztények. Még is,az erkölcs vezérelte elnyomott kis életüket,egy nemesnek feltüntetett hazugság formájában.
Látta a házat,a két emeletes társasházat. Mindent vagy semmit alapon,nyugalomban sétált a kapuhoz. Ujjait vörösre csípte a hideg,ahol kikandikáltak a lyukas kesztyűből,szinte meg sem érezte,amint a kaputelefon gombja bőrébe nyomódott. A szél süvöltve vágott végig az utcán,elhordva havat,szemetet,mindent,mi mozdítható. Alig hallotta a kaputelefon hangszórójából kiszűrődő hangot.
-. . Hahó. . Ki az?
-Roswita?
-Nem hallok semmit!
-Roswita,Angel vagyok!-Kiáltotta,túlharsogva egy kuka fém fedelének zörgését.
-Na jó,kinyitom a kaput,jöjjön fel. . -Mondta végül a hang,és a lány hallotta,amint a kapuzár jellegzetes zúgással felnyílik. Gondolkodás nélkül lökte be,az elgyengült izmai számára kihívást jelentő nehéz kaput. Sötétség borította a lépcsőházat,magába vonva a lépcsőt,s mindent,mi tapintható volt,ám a szemnek láthatatlan. Éles fény szúrt szemeibe,egyszerre minden megvilágosult. Lábait megerőltetve nehézkesen lépkedett felfelé a lépcsőfokokon,végül résnyire nyitott ajtóval találta szemben magát. Óvatosan közelítette meg.
-Jó estét. -Köszönt.
-Ki maga?
-Roswita?
-Nem. Ő nem tölti a városban a telet. Ki maga?-Ismételte a kérdést.
-Angel vagyok.
A nő felbátorodott,kinyitotta az ajtót. Amint meglátta a törékeny,megviselt lány széltől szaggatott,koszos ruháját,szemébe lógó haját,karikás szemeit,gúnyosan horkantott.
-Nincs egy fillérem se,mindenféle jött-menteknek. Sajnálom.
-Már is elutazott?
-El. De várjunk csak. . -Szűkültek össze szemei,barátságtalanul méregetve Angyalt. -Nem te vagy az,akit lopáson kaptak tegnap a piacon?
A lány hallgatott. Hogyan terjedhetett híre futótűzként az emberek között,íly gyorsan. . ?
-De bizony,hogy te vagy!-Kiáltotta,diadalittas hangja gonoszul töltötte meg az üres teret,visszhangot vert a falak között,alattomosan pattant vissza Angelre,minden szó. -Hordd el magad,mielőtt hívom a rendőrséget.
S mielőtt bármit felelhetett volna,az utolsó ajtó is bezárult előtte.
Tegnap. Milyen közeli,még is mennyire távoli idő ez ma már. . és ki tudja,lesz-e holnap?
-Nem.
Saját kérdésére adott válasza kiűzött belőle mindent. Haragot,gyűlöletet,elkeseredést. S amit maga után hagyott rosszabb volt az mindennél. . Maga volt a pokol,a gonosz,a vég. A mindent elnyelő üresség.
Döntött. Még nem tudatosult benne,de már döntött. Tudta,hogy nem lesz képes még egy éjjelt néma fohászkodással tölteni,a templom alig érezhetően,de még is melegecske oldalánál. Többé nem tud az emberek szemébe nézni angyali ártatlansággal,fénnyel és többé nem tud már kérni. Nem menti meg semmi elvesztett lelke darabját. A lassan leereszkedő sötét,az este,mintha hátát símogatták volna,mintegy biztatón. Ő pedig ment,mert vitte a lába. Vitte,át,keresztül a városon. Ki,egészen a folyó,éles sziklákkal övezett partjáig,hol nem állott más,csak egykori otthona romjai,az ő darabkái. . Összetörve,szétszórva a világ éhes dögevőinek. Szíve a facsoportosuláshoz húzta,melyek ágai most csupaszon,védtelenül meredtek a semmibe. Nyáron mennyit hűsölt a dús,erősen zöld lombok alatt. Olyanok voltak,mint ő maga. . Frissek,üdék,életrevalóak. Ujjai lassan kioldották a rozsdaette,fém csatot,mely derekán húzta össze a kabát anyagát. Eztán gombjaira siklottak,kibújtatva őket a lyukakból. Kabátja két szárnyként nyílott szét,alatta a kötött,lukas pulóver ,mely jó szolgálatot tett neki a hideg ellen. S a kabát már is a hóban hevert,ő pedig nem tétovázott,kibújt a pulóverből is,társa mellé dobta azt. Karján,tarkóján az összes szőrszál és pihe felállt,borsódzó bőre jajveszékelve tiltakozott a hideg ellen,de könyörtelenül fosztotta meg magát a pólótól is. Felső teste szabaddá vált most,a szél,a hó,a zord tél kényére-kedvére játszhatott bőrén és élt régen várt lehetőségével. Kegyetlenül ostromolta,nem hagyva nyugodni. Mellkasa eszeveszetten hullámzott,kapkodta a levegőt. Soha nem tapasztalta korábban a hideg e őrjítő erejét. . Csaknem meggondolta magát. . Kedve lett volna hirtelen magára rángatni eldobott gönceit,de ráparancsolt zúgó elméjére. A cipőfűző kioldása nélkül rúgta le cipőit,vékony zoknija azonnal átázott,amint lábfeje elérte a havat. Már csak a nadrág maradt hátra. . Úgy tépte le magáról,mint az utolsó,lelkét lebilincselő láncot,zoknijaival együtt taszította el a földre. . S nézte hosszasan,amint lassan befedi a hó,az utolsó,még reménykedőn a világ felé integető színeket,anyagokat. Állt. Reszkető lélekkel,testtel. Fogai összekoccantak,ajkai lila ezer árnyalatában táncoltak. Kék szemeibe fehér tőr tükröződött,amint egyetlen hópehely hullását követte végig tekintetével,talajra ereszkedő testével. S vele együtt lassan ő maga is eggyé vállt a mindent gyilkosan beborító hótengerrel. . .

Test és lélek vált ketté lassan,amint a szemhéjak elnehezülve adták meg magukat a delejes álom érkezése előtt. Tér és idő jelentősége vesztette erejét,a test forrósága megölte még,a rá pelyhekben hulló havat. Egyre halványult az is,minden egyes jégszikra fagyot oltott az erekbe fecskendőjével,és a lény egyre biztosabban adta meg magát. . .
De a lélek még forrongott,küzdött az életért. Tudat alatt érezte,ha most elszakad ez az utolsó kis fonál,mely e világhoz köti,akkor vége mindennek. Így hát álmodott. Lázálom volt ez,s még is oly' valós,mintha önmagát nézte volna,egy faágon ülve,lógatva vékonyka lábait. Színeket látott és árnyakat,gyermek létének színkavalkádját,fehéret,vöröset,de a fekete nem szerepelt közöttük. . A sötét csak egy messzi képről nyújtogatta feléje kezét,de ő mindannyiszor eltaszította magától. A halál,mint fogalom olyan valótlannak tűnt és még is olyan közelinek. Közelibbnek,mint bármi,mit eddig kézzel foghatott,s lehetetlenebbnek,mint a legmesésebb tündértörténetek. . Azzal nem számolt,hogy mese és valóság között néha egészen áthidalható a szakadék és mit lehetetlennek hitt,az ott van tőle egy karnyújtásnyira. S az a kar most úgy rántotta fel őt tudata legmélyéről,úgy kaparintotta meg,mintha saját gyermekeként nevelte volna születésétől kezdve.

Feje oldalra hanyatlott,de furcsa módon a jeges kavicsok helyett,valami igazán puha simogatta bőrét. Felnyitotta szemeit. És látott. Egy szobát,mely körülvette őt,sőt mi több,a szobában tartózkodott. Hitetlenül csillogó szemeit körbehordozta a helyiségen,s bár homályosan látott,még de szavai nem szálltak elgémberedett nyelvére. Hatalmas csillár függeszkedett a plafonon,min ezer meg ezer minta díszelgett,előkelőn és kecsesen. A függönyök,hatalmas,sárga lepelként torlaszolták a fény útját,így halvány derengésben rajzolódtak ki a bútorok. De még milyen bútorok. . . Mahagóni asztal,akkora,amilyet még életében nem látott,nagyobb,mint az ő régi szobája. Rajta bársony terítő,melynek fekete csipkéi a fekete szőnyeget súrolták. Zihálva ült fel.
-Meghaltam?-Kérdezte,de kérdésére a csend sem felelt,mint rég. . Némán ásított a gazdagon berendezett szoba. Látása tisztulni kezdett,megbizonyosodott róla,amint ujjait emelte arca elé és már nyoma sem volt rajtuk a hideg okozta kékségnek. Végigjáratta szemét felsőtestén,melyről lecsúszott a pihe paplan. Ujjai közé fogta a selyem hálóinget,az anyag úgy siklott bőrén,mint a korai harmatcseppek a zöld pázsiton. Összehúzódott,tüdeje szúrni kezdett,vad köhögéstől hullámzott megviselt mellkasa. Szemei könnybe lábadtak,levegőért kapkodott. Nyílt az ajtó,a rézből megmunkált kilincs nyikorogva adta meg magát. Egy lányt pillantott meg,barna haját elegáns kontyba kötötte feje tetején,arca pirospozsgásan mosolygott. Első pillanattól úgy érezte,nem kell tartania tőle.
-Hát felébredtél végre. -Mosolygott rá kedvesen,megigazította térd fölé érő szoknyáját.
-Hol vagyok?-Tette fel az első kérdést,mi eszébe jutott,s mit mindenki más is feltett volna a helyében.
-Biztonságban. -Mosolygott töretlenül,az ágy mellé lépett,megigazította a huzatokat,párnákat. Mintha ez teljesen mindennapi,természetes jelenség volna.
-De még is. . hogyan és. . mint és. . Jézusom. -Szédülni kezdett,a láz visszadöntötte őt a párnára,s teste tehetetlenül adta meg magát a hidegrázásnak.
-Csak óvatosan. -Kancsóból kristálytiszta,hideg vizet töltött egy pohárba,mellé lázcsillapítót ejtett. -Még nem vagy egészen jól. Nem is csodálom,pár perc és már csak a hullaházban láthattunk volna viszont. Ezt vedd be,lázcsillapító. . -Tette hozzá a lány riadt tekintetét látván.
-Köszönöm. . -Motyogta,erőtlenül emelte meg magát újra,reszkető tenyerébe vette a bogyót. Egyetlen korty vízzel nyelte le,s már vissza is hanyatlott az ágyba.
-Mindent meg fogsz tudni,ne félj. A Mester majd mindent elmond neked.
-A Mester?-Ismételte a szót bágyadtan.
-Igen. Övé ez az egész. . A kastély,a személyzet,a birtok. Minden. -Bólintott vidáman.
-De én. . hogyan kerültem ide. . ?
-Majd ő elmeséli neked. Nem mondhatok semmit,nem kaptam rá utasítást. -Rázta fejét.
-Utasítást?
-Igen. Én is neki dolgozom. Mint itt mindenki más. De majd rájössz. .
-Hová. . hová kerültem?-A kétségbeesés,az idegen hely sokkolta frissen feléledt tudatát,a könnyek úgy patakzottak rettegő arcán,mint az esőcseppek az ablak tiszta üvegén.
-Ne sírj,próbálj megnyugodni. Senki sem fog bántani téged. -Hűvös kezei forró arcát simogatták és ő úgy érezte,hogy anyja szeretetével gondoskodnak róla.
-Meghaltam. . ?-Tette fel újra a már feleslegessé vált kérdést.
-Dehogy. Csak most kezdesz majd igazán élni. -Mosolyodott el magabiztosan,bizalmat és erőt sugározva.
-Mi lesz eztán. . ?
-Mi után?
-Ha felkeltem ebből az ágyból.
-Majd megtudod akkor. De ahhoz előbb fel kell kelned. -Kacsintott. -S ahhoz,hogy felkelhess,meg kell gyógyulnod.
-És aztán. . ?
-Aztán olyan lehetőséget kapsz,amilyet kevesen,akik a te sorsodon osztoznak.
-Mi ez a lehetőség?
-Megkapod az Élet lehetőségét.

Bizonytalanul tette meg az első lépéseket. Lábfeje belesüppedt a szoba puha padlójába,rég érzett már efféle kellemet és finomságot talpa alatt. Mindkét oldalról fiatal lányok fogták közre,figyelve minden lépését. Egészen megszokta már a jelenlétüket,hogy valaki mindig látogatást tesz szobájában,tálcán ételt,italt,gyógyszert hoz,hogyléte felől érdeklődik,megigazítja a párnáját. Aztán szótlanul távozik,s a kulcs jellegzetes kattanással fordul el a zárban. Mindeddig eszébe sem jutott felkelni az ágyból. A fürdőszobát látogatta csupán néhányszor a nap folyamán,mely szobájához tartozott,de nem vitte a lélek az ablakig. Félt. Mindentől,ami körülvette,az újdonság varázsa ellenben úgy vonzotta mint éji lepkét a pislákoló láng. Mi tagadás,élvezte az ágy puha ölelését,a napi normális étkezést és azt,hogy gondoskodnak róla betegségébnen. Attól tartott,egyik percről a másikra vége szakad,ő pedig a rideg valóságban,az utcán ébred fel,meztelenül,a hóban. Oldalra pillantott,a mellette álló vörös azonnal készenlétben volt,segélykérésként értelmezte Angyal pillantását.
-Ne. . -Kérte. -Megy egyedül is. Csak még kicsit gyenge vagyok,de minden rendben.
A lány megnyugodott kissé,bár aggódó pillantással kísérte léptét. Járása egyre biztosabbá vált,reszkető ujjakkal húzta el a nehéz függönyt. A fényár elöntötte a szobát,arcát érte legelőször,boldog mosollyal fogadta be a gyógyító sugarakat. Lehunyt szemekkel élvezte pár másodpercig a melengető napot,aztán kíváncsisága felülkerekedett. . Kinyitotta szemeit. Az elébe táruló látvány sokkolta tudatát. Eddig bele sem gondolt,hogy ennyire magasan is lehet. . . és mennyi mindent belátni innét. . Kerek szemekkel bámulta a végtelennek tetszelgő hótengert,s a megannyi fát,melyeknek ágai fehérlettek a ködös derengésben. Látott szökőkutat,rajta apró,csivitelő madársereget,és szeme megakadt egy halastó -féle tavacskán,közepén kedves kis fából készült híd ívelt át. De kerítést sehol sem látott.
-Ez egy park?-Nézett hátra válla felett,a lányok összenevettek.
-Olyasmi. -Mosolygott rá az,ki első ébredésekor is jelen volt. -A birtokhoz tartozik minden,amit látsz.
-Kié ez a villa?És ez az egész. . . -Tette fel a kérdést,mi már annyiszor hangzott el szájából,de mindig ugyan azt a választ kapta.
-Ez nem villa. Ahhoz túl nagy. . Mi csak kastélynak hívjuk. -Magyarázta.
-A Mesteré itt minden. -Szólalt meg az eddig csendesen álldogáló lány. -És mindenki. -Tette még hozzá,de már csak úgy,hogy ő maga hallhassa.
-Akkor én beszélni akarok ezzel a ti Mesteretekkel. -Jelentette ki Angel,mintha mi sem volna egyszerűbb. Arcáról ragyogott a tudásszomj és a kíváncsiság. Elvégre még sem lehet olyan gonosz és rossz ez a hely,ha az életét köszönheti neki.
-Így nem kerülhetsz a szeme elé. -Szörnyülködött a barna.
-Így van. Egyébként is itt az ideje már,hogy rendbe szedjünk téged,már megbocsáss,de borzalmasan festessz. -Döntötte meg kissé fejét,sajnálkozón méregette a még mindig betegecske lányt.
Angel arcát szégyen öntötte el. Egyszerre olyan jelentéktelennek érezte magát. . Ezek a lányok mind olyan jól öltözöttek és szépek voltak. Hajuk egészségesen fénylett,bőrük sima és bársonyos puhaságot láttatott,ruháik csinosak,bár különbözőek,de mind egyéneikhez illően díszítették tökéletes testüket. Lesütötte szemeit. Zavarából,s a közéjük telepedő csendből az ajtó kicsapódása zavarta fel őket. Mintha a légkör is megváltozott volna,amint a magas és vékony nő tiszteletet parancsoló alakja megjelent az ajtóban. A többi lány testtartása tiszteletet tükrözött,arcukra semlegesség ült ki,szempilláik meg-megrezdültek,amint a szigorú tekintet végigperzselte őket. Végül Angelen állapodott meg,s mintha megrezdült volna,mikor a fiatal lány kék szemei viszonozták,állták a fagyos pillantást.
-Szóval te vagy az új jövevény. -Suttogta maga elé,halvány mosolyra húzódó ajkai pengevékonyan simultak össze. -Hát jó. -Emelte fel hangját,mely tökéletesen illeszkedett kisugárzásához. Szintúgy méltóságteljes hanghordozása mindnyájukban kisebbségi érzetet keltett,egyiküket kivéve. . S az a kivétel,az aprócska,törékeny kis Angyal volt. . -Eugénia,Sam,ti ketten készítsétek fel őt estére. -Intézte szavait a két lányhoz,ellentmondást nem tűrő hangon. -Este közös vacsora lesz,a nagyteremben.