Még soha nem használta a Maximiliantól kapott mobiltelefont. Az ágyán hasalva nyomkodta a gombokat, megtalálta már a fényképezőt, a játékokat, s most a telefonkönyvet bogarászta. Nem kis meglepetésére rengeteg nevet tartalmazott. Egyik sem csengett túl ismerősen a számára, egészen addig, míg meglelte benne Eugenia, Neela, Sam és maga Maximilian nevét. Nyilvánvalóan látta már, hogy bizony az összes benső kapcsolat telefonszáma a birtokába került. És ott volt Maximilian száma is..előbb vagy utóbb pedig mindenképpen meg kell tennie..Nagy levegőt vett. Lenyomta az apó, zöld gombot. Kicsengett.
[Mit tehetek érted, Angyalka? -Duruzsolt a telefonba.
[Oh, Maximilian? -Lepődött meg kissé, de azért elmosolyodott.
[Az ám.
[Szeretnék..öh, kérdezni valamit..
[Mindenképpen tedd meg.
[Arról lenne szó, hogy..Szóval Neela azt mondta nekem, hogy tőled kell engedélyt kérnem ha el akarom hagyni a kastélyt.
[Jól mondta Neela. És azt nem mondta, hogy nem fogod megkapni? -Felelte pimaszul, Angyal szinte látta maga előtt azt a kaján vigyort.
[Miért nem? -Fordult hátára, most minden tudását latba vetette. Határozott hangon kérdezett vissza.
[Mivel érdemelted ki?
[Tekintsd ezt engesztelésnek. -Mondta szemtelen hangon.
[Ugyan miért kellene kiengesztelnem téged?
[Tudod jól.
[Hóhó, nehogy nekem illúziókba ringasd magad, kicsi Angel. Attól, hogy nem kúrtalak szét még nem jelenti azt, hogy mostantól felsőbbséget élvezel.
[Engedd meg, hogy meglátogassam a barátomat...Légyszíves, Maximilian.
[Rendben van.
Döbbent csend következett..Kis híján elejtette a telefont.
[..Tényleg?
[Igen.
[Mikor mehetek..?
[Amikor kedves tartja.
[Nahát, Maximilian.. -Nem is találta a szavakat. Ugyan mit kell ilyenkor mondani? Köszönetet semmiképpen sem akart.
[Szólok az egyik sofőrömnek..Nem hinném, hogy gyalog szeretnél menni.
[Kö..-Bukott volna ki belőle, de Maximilian már lerakta.

Nem tudta, hogyan kellene felöltöznie. Hónapok óta nem járt a városában, abban sem volt biztos, hogy bárki felismeri majd őt. Így nem válogatott sokat, kivette az első kezébe akadó, márkás ruhadarabokat. Elegánsan csinos, még is hétköznapi viseletre alkalmatos, hosszú szoknyát vett fel, hozzá illő halványlila selymes blúzt. Leheletnyi púdert vitt fel szemeire, gondosan árnyékolta, ahogyan eltanulta a többiektől. Elégedetten pillantott önmagára a visszapillantó tükrében. Szíve mélyén, valahol reménykedett benne, hogy felismerik majd néhányan. Édesen fog érződni szájában a bosszú íze, igazán kíváncsi lett volna az arcokra..Miként reagálnak majd arra a lányra, kit kitúrtak egyetlen hajlékából, kitől megtagadták az utolsó morzsákat is télvíz idején? Most előttük fog állni, gyönyörűen, méltóságteljesebben, mint valaha...Elmosolyodott. Olyasfajta hatalmat érzett kezében, melybe egész lénye belebizsergett. Egyfajta hatalmat, más emberek felett..Most bizony nem ő lesz a gyenge, a tehetetlen.

-Megérkeztünk. -Szólította meg hosszú idő óta először a szőke férfi, ki a volán mögött ült.
-Ó..Köszönöm..-Kapott észbe. Az út alatt nem beszélgettek egymással túl sokat.
-Ha végzett a dolgával csörgessen meg kérem.
-Rendben van..
Már szállt volna ki, mikor az váratlanul megragadta karját.
-Ne vegye tolakodásnak..-Nézett rá kedvesen. -De parancsot kaptam a figyelmeztetésére. Ne próbáljon meg semmiféle trükkhöz folyamodni. Résen leszek..És nem csak én. -Sóhajtotta.
-Nyugodjon meg, nem fogok..-Biztosította.
Elindult az ismerős utakon. Szívszorongató látványt nyújtottak számára az épületek, melyek között egész gyermekkorát töltötte. A légkör, az illatok, s a polgárok arckifejezései mind ismerősen köszöntek vissza rá. Lábai önkéntelenül vitték őt, nem a legrövidebb utat választották ki maguk számára..Mindent végig akart járni még egyszer, mi egykor kedves volt szívének, ki tudja? Talán utoljára..Csodálattal nézte a messziről kirajzolódó piactérséget, a nyüzsgést..De egyből sötétebben látta azt, mikor elméjébe hasított a kép, mikor először megpillantotta a kifejezéstelen, üres szempárt..S mikor először ért bőréhez a jéghideg, még is tüzes bőr..Maximilian von Ravenstein bőre. Már kivehetőek voltak a templomtér kerítésének csúcsos végei. Galambok járták kora tavaszi keringőjüket a levegőben, a hatalmas óra számlapja megvillant a napfényben. Angyal beleborzongott a feléledő emlékek tudatába.. Szinte öntudatlanul lépett be a macskakővel kirakott kis útra. Megállt. A néhány apró szárnyast, s a szélben elhasaló virágokat leszámítva üresen ásított feléje a tér.
-Sybill..-Suttogta maga elé, reménykedve, hogy az idős asszony csupán tréfát űz vele, a következő pillanatban ősz hajszálait viszi majd feléje a szél.. De a ráncoktól kendőzött arc nem jelent meg, az öreg, barátságos hang nem hallatta már magát. Angel nem értette..Hiszen Sybillnek ez volt az otthona, esőben, fagyban a galambjaiban örömködött, mosolyogva nézte a világot.. Már a legrosszabb érzés volt születőben összeszűkült gyomrában. Füttyszó csapta meg fülét, a templom irányából. Oldalra pillantott, a parkőr hólapáttal kezében igyekezett halomra hányni a havat, közben jókedvűen fütyörészett. Angyal szinte suhant felé..Ő ismeri, egészen biztosan, hiszen minden nap itt volt..
-Jó napot kívánok! -Köszönt illedelmesen, kipirult arccal.
-Kezét csókolom..-Emelte meg zöld kalapját. -Segíthetek?
-Ami azt illeti igen..-Kapkodta a levegőt.
-Mitől ilyen izgatott kiskegyed?
-Ugye ismeri Sybillt?
-Sybill..?-Szűkültek össze szemei, majd egyből ki is tágultak. -Az a vén, bolond öregasszony, akinek a fején ültek a galambok? -Morogta.
-Ne nevezze őt így, hogy merészeli...-Kezdte felháborodottan, de abban a percben leesett neki. -Ó, igen ő! Hát emlékszik! -Csillant fel szeme.
-Lehet azt elfelejteni? Hisz' minden nap itt mászkált, mint valami holdkóros...
-Hol van most? Mikor látta utoljára?
-Vagy három hete..-Vakarta szakállát. -Azt rebesgetik tüdőgyulladás vitte el..
-Hogyan...?
Angyallal megfordult a tér, néhány újságpapír, eldobált nejlonzacskó vad táncba kezdett a feléledő széllel. A lány hajába kapott most vadul, ezer felé táncoltatta, lobogtatta. Gerincén a hideg futott végig, mintha Sybill simogató kezei érintették volna. Összerázkódott.
-Jól érzi magát? -Döntötte oldalra a fejét.
-Biztosan..biztosan meghalt?
-Nézze, kisasszony..Aki minden nap, jégesőben, hóesésben egy szál lepelben eteti idekinn a galambokat, vagy nyolcvan éves létére..Az mit vár? Hosszú életet biztos nem.
-Istenem...-Szája elé kapta kezeit, a könnyek szúrni kezdték szemeit.
-Talán hozzátartozója volt?
-Nem...
-Részvétem. Ha megbocsájt..munkám van..
Fütyörészve állt tovább. Angyal összeroskadt. Fülében csengett a füttyszó, a szél eszeveszett zúgása..Majd Sybill hangját hallotta, amint az ő nevét mondja. Fülére szorította két kezét..De szívét nem tudta elhallgattatni. Jajdulva sajgott bele..És Maximilian által ébresztett érzések töltötték most, de nem volt helye ott már semmi szépnek, melyet az öregasszony ültetett belé magvakként. Ravenstein azokat a virágokat leszaggatta, hogy vázába tehesse, s saját kastélyát díszíthesse velük..
-Gyűlöllek..gyűlöllek, Maximilian! Hallod?! -Üvöltötte az ég felé, keserves zokogása elnyomta a város zajait, mely Sybill nélkül már semmit sem jelentett neki.

Az első csillagok lassan megjelentek az égen, de ő még mindig csak zokogott a földön. A parkőr közelíteni kezdett felé, jól emlékezett még, hogy mikor van kapuzárás. Nem egyszer nyílt alkalma bujkálni ez elől az ember elől. Jobbnak látta, ha nem kerül vele ismét összetűzésbe. Összeszedte magát, felállt, kezébe vette a telefont.
[Végeztem.
Ennyit volt képes csupán kipasszírozni magából, bízott benne, hogy ennyiből is érteni fog.. Összehúzódott, magát átkarolva indult el visszafelé. Fázott, és most már igazán, igazán egyedül érezte magát.. Sybill végleg elhagyta őt. Anyagiakban ugyan eddig sem lehettek együtt, elválasztotta őket a kastély ódon fala és a köztük meghúzódó hatalmas távolság, de ő mindvégig abban bízott, hogy az öregasszony szelleme látja őt és vigyáz rá. Ez a megnyugtató érzés megszűnt, helyére is befészkelte magát az üresség, mely egyre több teret igényelt megzavarodott lelkében.

**

Napok óta ki sem tette lábát a szobájából. Nem érezte szükségét. Nem akart embereket, arcokat, szemekben megcsillanó félelmet látni..Nem vágyott semmire és senkire. Lustán ketyegett a falra szerelt óra, ő pedig valósággal imádkozott minden másodpercért, csak múljon már el, csak szűnjön már meg ez a nyomás..Meg sem tudta magyarázni, mi fojtogatja. Talán Sian távolléte okozta a pillanatnyi felszabadulást, most pedig, hogy tudta, percek kérdése a visszatérte, ismét van kitől tartania..Mert bár magának sem vallotta be, tartott a nőtől. Kopogásra lett figyelmes. Összeszorította szemeit. Nem, még nem jött el az ideje, még nem készült fel rá.
-Gyere be. -Markolta meg az ágy szélét kínjában. Felült. Az ajtó kinyílt, de nem Sian állt ott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, a szikla, ha csak rövid időre is, de legördült mellkasáról. -Chanel. -Vonta fel szemöldökét, mindenre számított csak erre nem.. A lány a legbékésebb teremtés volt, akit csak ismert. Szelídsége egy őzgidáéval vetekedett, hidegvérű, nyugodt természete megnyugtatta azokat is, akik körülvették őt. S ez a lány, ez a lény, most szikrázó szemekkel állt ott előtte, testéből valósággal áradt a düh. -Baj van?
-Ne haragudj, főnök, hogy így rád törtem..-Fújtatott, egy pillanatra sem véve le szemeit Maximilianról. -De ez felháborító!
-Micsoda..?
-Nightheaven! -Sistergett, kész csoda volt, hogy nem kezdett el sűrű füst áradni a füleiből..
-Mi van vele? -Gyújtott cigarettára, érdektelen hangszínt ütött meg, valójában igen kíváncsivá tette, mivel váltotta ki emberei dühét már megint Angel. Mert ha Chanel felkereste őt ez ügyben, egészen biztos lehetett benne, hogy nem csupán az ő elégedetlensége van a háttérben.
-Mivel érdemelte ki a kiváltságot? -Sziszegte felháborodottan. -A többieknek is feltűnt..-Füstölgött.
-Kifejtenéd? -Fújta ki a füstöt, továbbra sem tanúsított túl sok érdeklődést, a lány egyre dühösebb lett. Neki pedig kedve támadt kinevetni..Még sem tette, hiszen úriember..
-Samnek a múltkor legalább két napjába telt, mire elérte, hogy elengedd őt Párizsba! Mindemellett meg kellett mondania mit akar ott csinálni, mikor jön vissza... Ezt a kis...jöttmentet meg egyszerűen az első szóra hagyod elmenni! Ez..ez..igazságtalanság! -Magából kikelve, hangját természetellenesen felemelve szitkozódott, hirtelen arról is megfeledkezett kivel áll szemben. Nem úgy Maximilian. A férfi kijött béketűréséből, egész testével, minden figyelmével a lány felé fordult. Szemei valósággal égtek a hirtelen lángra gerjedt haragtól.
-Először is..-Szorította falhoz a meglepett Chanelt, egyik kezét megtámasztotta a lány feje mellett, arca pár centire volt csupán a lányétól. -Ha Samnek problémája van keressen fel ő maga. Ez vonatkozik a többiekre is. Értem?-Sziszegte, Chanel szaporán, ijedten bólogatott. -Jó. Másodszor. -Mély levegőt vett. -Engedd meg, hogy én magam döntsem el, kinek mit engedek meg, ameddig nekem dolgozik. És ha még egy rossz szót hallok Angelről, mindannyian repültök. Világos?
Összerezzent.
-Nem hallottam.
-Igen, Maximilian.
-Én egyszerűen nem tudom, mi a franc ütött mindenkibe..-Hagyta ott ismét a lányt. -Mintha kisebbségi komplexusban szenvednétek, vagy én nem is tudom...
-Talán csak szokatlan nekik az, hogy gyengéd érzelmeket táplálsz egy alkalmazottad iránt. -Jegyezte meg óvatosan.
-Hogy mi?! -Fordult hátra, gúnyos arckifejezése ismét szégyenérzetet keltett a lányban. -Hogy Angel Nightheaven iránt táplálnék gyengéd érzelmeket? Nevetséges vagy.
-Sajnálom. Nem találtam más magyarázatot arra, hogy miért viselkedsz vele ilyen elnézően. Tiszteletlenül beszél veled, úgy viselkedik, mint egy kiskirálynő..És te meg sem bünteted érte.
-Na, már megbocsáss, kedves Chanel, de te épp' olyan tiszteletlen voltál velem most az előbb..-Nevetett halkan, egyáltalán nem haragudott a lányra. -És Sian is, még pár hete..Mondom, minden a feje tetejére állt.
-Valóban, Mester. De ez azóta van, mióta a Angel Nightheaven betette ide a lábát. Te is tudod, hogy így van. Engedelmeddel..-Hajtott fejet, majd elhagyta a szobát. Csend borult a helyiségre és Maximilian most először összezavarodott. Egyszerűen nevetségesnek tartotta azt, hogy őt érzelmeskedéssel vádolták meg, alaptalanul. De abban még is csak volt valami, hogy ez a kis perszóna..-s ezt a jelzőt kizárólagosan szeretettel aggatta rá..-, mindent felforgatott maga körül. Akárhogyan is dühítette a lány viselkedése, kiakasztotta a mindig stabil idegeit, de még sem tudott rá szívből, igazán haragudni. Talán ez volt az, ami igazán felbosszantotta. Elmosolyodott. Gondolt egyet, s elindult a kastély folyosóin, egyenesen a lány szobája felé.

**

Arcát egy kézre eső párnába fúrta, mert a másikat már sikerült telesírnia. Telefonját kikapcsolta, nem vágyott most Neela társaságára sem. Nyomasztotta ez az újonnan kreálódott helyzet, egyáltalán nem tetszett neki. Kopogtattak. Dühösen reagált.
-Menj innen.
-Maximilian vagyok.
-Akkor pláne!
-De engem nem küldhetsz el, a felettesed vagyok, butus. -Nevetett jóízűen.
-Leszarom! -Üvöltötte artikulátlan hangon, de rögtön szájára is csapott.-Jesszusom, ezt tényleg én mondtam? -Motyogta megsemmisülten.
-Hoppá..Na jó. Beengedsz, vagy kinyissam én?
Angyal szitkozódva állt fel. Ismét csak meglepődött magán..A káromkodás, az undorítóan primitív szavak szinte önkéntelenül ömlöttek szájából. Nem tudta megakadályozni őket, de még jól is esett neki. Végtelenül dühös volt a férfira..
-Nesze. Jobb így? -Tépte fel előtte az ajtót, hanyagul dőlt neki az ajtófélfának.
-Sírtál..?-Kérdezte az, látszólag aggódva nézett a zokogástól kivörösödött szempárba.
-Nem.
-Mi a baj..? Sikerült beszélned a barátoddal?
-Meghalt. -Mosolyodott el, olyan fájdalom járta át testét, égette belülről, üvölteni tudott volna a kíntól. S most úgy mosolygott a férfira, mintha éreztetni akarná vele ezt a fájdalmat.
-Sajnálom..-Mondta, és tényleg sajnálta..De nem eléggé..
-Rohadj meg...-Szorította össze fogait, bevágta az ajtót az orra előtt.
-Hogy mondtad?-Az ő reflexei is kiválóak voltak, hasonlóan Angyaléhoz. Lábát a másodperc tört része alatt csúsztatta az ajtó és kerete közé. -Hogy merészelsz így beszélni velem?
-A te hibád!-Próbálta kirugdosni a férfi lábát. Az elkapta karját, harcias lábát pedig két térde közé szorította. -Ha nem tartasz itt bezárva, akár egy állatot, akkor beszélhettem volna vele! Most meg...oda megyek és közlik velem hogy..-Nem tudta befejezni zokogásba fulladtak a fájó szavak. Feje Maximilian kemény mellkasára hanyatlott, könnyei a férfi pólóját áztatták. -Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek..-Arcát egészen belefúrta, a szavakat talán csak ő hallotta, talán Max tudatáig is eljutott. Kezei még is, ennek ellenére is gyengéden, simogatóan érintették a szőke fürtöket.
-Sajnálom. -Hajtotta rá fejét a sírástól rázkódó fejecskére, mélyen belélegezte a haj bódító, természetes illatát. Kezei a lány hátára, derekára csúsztak, erősen magához szorította. Egész teste reszketett a felszakadó érzelmektől, könnyektől. Fájt, szenvedett és gyűlölt egyszerre, Maximilian pedig úgy tartotta, mintha azzal enyhíthetné a megsemmisülést.. Maga sem értette miért kapaszkodik beléje két kézzel, miért az ő vállán zokogja ki lelkét és miért az ő szemeiben látja a megváltást, de ott, abban a pillanatban állításával ellentétben cseppet sem gyűlölte Maximiliant.

-Na, elég ebből..-Tolta el magától óvatosan, de az nem engedett. -Ettől még Sybill nem fog visszajönni..
Ismét elgyengült, lábai megremegtek és ő erőtlenül dőlt vissza a férfi karjaiba. Az ajtóban álltak, hosszú percek óta, volt az talán fél óra is. Maximilian élvezte a helyzetet, hogyne élvezte volna..Ezek a különleges pillanatok, amikor a lány megingott és önszántából bújt oltalmazó karjai közé, a kedvencei voltak. Észrevétlenül befelé kezdte tolni a szobába. Az ajtó halkan csukódott mögöttük.
-Már így is mindenki azt hiszi, hogy én is egy vagyok a sok közül..-Emelte fel könnyes arcát.
-És nem vagy az? -Mutatóujja hegyével birizgálta végig a lány arcvonalát, egészen állig. Ott aztán tétovázott kicsit, majd a puha szájacskára vitte ujjbegyét. Apró puszit kapott rá, mi igazán meglepte..Elmosolyodott.
-Nem..Én nem vagyok a ribancod. -Húzódott el, zavarba jött a hirtelen támadt ösztönétől, mely arra késztette, hogy apró puszit leheljen a férfi kezére.
-Akkor mim vagy? -Lépett mögé, gyengéden vonta magához derekánál fogva. Színe sem volt benne az erőszakos természetnek, vagy az uralkodni vágyásnak. Egészen más költözött most kettejükbe, mely láthatatlan bilinccsel szegte őket a másiknak..
-Nem köt hozzád semmi..de..
-..Még is annyi minden. -Fejezte be helyette, a szoba közepén álltak, Angyal háta szorosan forró testének simult. Kezei óvatosan, alig-alig érintették a törékeny női testet, ruháin keresztül.
-Valahogy úgy. -Döntötte hátra fejét, nem félt. Tudta, hogy a férfi erős válla támaszául szolgál majd.
-Tudod, tudom.
-Mit?
-Hogy vágysz rám. Vágysz az érintésemre, a csókomra, és imádod mikor ..-Nyakához bújt, forrón lehelt oda, élvezte, hogy az összes kis pihe feláll a lány testén, kezei között remeg bele egyetlen kis leheletbe..-ezt csinálom. Vagy éppen ezt...-Megcsókolta az előbbi pontot, olyan természetességgel, mintha eleve oda tartozna a szája, a feszes, finom nyakra. Angelből hatalmas sóhaj szakadt fel, mely az egész szobát betöltötte.
-Ha így is van..-Mosolyodott el magában, hiszen maga előtt is kár lenne már tagadnia..-Akkor sem fogsz megkapni engem. Soha.
-Soha ne mondd, hogy soha..-Ujjai végigzongoráztak a vékony karokon, kedve lett volna levetkőztetni Angelt, mindenütt megérinteni, de tudta, ez még sokáig fog váratni magára. Érezte, hogy meg fogja érni. Csak egyszer kell elkapnia azt a pontot..
-Tudod, korábban soha sem tapasztaltam ilyesmit.
-Igen, már ezt is tudom..-Mosolygott finoman, ó, mennyire, mennyire megcsókolta volna..Gyengéden, finoman, érzékien, hogy bevezesse őt ebbe a világba, hogy megmutassa neki milyen is az igazi vágy.. -Bár először azt hittem, hogy megerőszakoltak, vagy hasonló..
-Miből gondoltad ezt? -Simított végig önkéntelenül az őt tartó karokon. Annyira jól esett neki megérinteni azt az erőtől duzzadó kart..
-Mikor..oké, nem szépítem, mikor magam alá gyűrtelek, mikor rád másztam..Annyira megrémültél..
-Azt hiszed nekem nincsen büszkeségem?
-Ajjaj..-Nevetett fel. -De még mennyi, talán több is, mint nekem, kicsi Angel.. Neem, nem erről van szó. Nem a méltóságodat féltetted, akkor és ott..Azt már régen sutba dobtad, mikor legelőször érintettelek meg igazán perzselően..-Nyomatékosítva szavait, kisujját végigvezette a nyaki ütőéren, fel, s le, hajszálpontossággal, leheletfinoman.
-Ahh..-Levegőért kapkodva markolta meg Maximilian combját, ott, ahol elérte. Talán nem is akarta megtenni, talán csak az ösztönei vezették oda szűz kezét, tán valami támaszt keresett csupán, de egyszerre hagyta el kéjes sóhaj ajkaikat.
-Látod? -Mondta nevetve. -Épp' annyira kívánsz engem, mint ahogyan én vágyom rád. Csak még..meg kell emésztened ezt a dolgot. De ne aggódj, Angel. Én hagyok neked időt..
Még utoljára mélyen belevájta fogait Angel nyakába, aki még erősebben markolta meg lábát, s már ő is kezdte érezni, hogy a forró láva elindul lefelé testében. Gyorsan, mielőtt bármi következménye lett volna tetteinek, magára hagyta szobájában a felhevült testű lányt.
Kilelte a hideg a másodpercben, melyben Maximilian forrósága nem melengette tovább, az ajtó csendes zárulása egyenesen belemart szívébe. Arcára simította tenyereit, olyan forró pír ült két orcáján, mintha borvirág bontogatta volna rajta vörös szirmait.
-Jesszusom..
Leült az ágyra, még mindig reszketett, öle furcsa lüktetése nem akart alábbhagyni. Szégyenkezve érintette meg magát ott, hol Maximilian akkora fájdalmat okozott neki a múltkor, s most még is ezen kellemes érzések kiváltójának tudhatja magát..Még tüzesebben égett, mint a bőre, valósággal izzott. Hátradőlt, nagyokat sóhajtva, szemei ködösültek lassan, majd teljesen lehunyta őket, hogy csak a sötétséget lássa maga előtt. S, hogy abból is a férfi fekete sziluettjét bogozza ki..
Rá gondolt és érezte, amint a kezei végigsimítanak az ő, vágytól égő testén. Látta őt maga előtt és gyönyörűséggel töltötte el az a kép, amint fölébe magasodik, és ő alig várja, hogy megízlelje meztelen felsőteste minden apró szegletét. Hallotta a hangját, ahogyan fülébe suttog pajzán szavakat, forró levegőt lehelve rá izgatóan..És azon kapta magát, hogy tulajdon kis ujjaival játszik saját testén, azokon a helyeken, ahol kívánja a férfi érintését. Mindenütt.

**

Kifejezéstelen arccal hallgatta Sian monológját, magában elfojtotta azt az undort, melyet legszívesebben beleordított volna a világba..
-..Szóval pontosan öt órára mindenképpen oda kell érnünk, bár az lenne a legjobb, ha előtte jóval a színhelyre érkeznénk..
-Állj,állj.. -Emelte fel ujját.
-Mi a baj, valamit rosszul csináltam?
-Nem. Nem is tudom, hogyan mondjam el neked, Sian..-Nézett a nőre mindenfajta bűntudat nélkül. -De te nem fogsz velük menni.
-Tessék?
-Sajnálom. -Mondta, de valójában egyáltalán nem sajnálta. Sőt, mi több, egyre csak fokozta örömét az üres részvét, mely káröröme kinyilvánítására szolgált.
-Ezt nem mondod komolyan! -Dühét még csak palástolni sem próbálta. Forrongott körülötte a kora tavaszi levegő, kész csoda volt, hogy nem gyulladtak meg a fák, melyek az erdő szélén magasodtak körülöttük.
-De, nagyon is.
-Nincs nálam alkalmasabb...
-Vegyél vissza, Sian. Épp' annyit érsz, mint itt bárki. Se többet, se kevesebbet. -Pillantott rá még utoljára, s tovább indult az erdő melletti, kitaposott sétányon. Szerette a birtok ezt a részét, emberi kéz nem hagyta itt lenyomatát, minden olyan tökéletesen természet formálta és valódi volt..
-Hazudsz. -Zárkózott fel mellé, kirívóan meredt rá, de nem sikerült felvennie vele a szemkontaktust, mert Maximilian kitartóan meredt előre. -Angyal Nightheaven. Ő a te szemedben többet ér nálam. Tovább megyek, Maximilian, ő a te szemedben az etalon, mindannyiunkat feláldoznál miatta ha arról lenne szó. Igaz? -Szemtelenül állt be Max elé, úgy emelte fel fejét, mintha ő lenne a főnök és a férfi az alattvaló. Pillantásaik egyetlen másodpercre egymásba kapaszkodtak, ott vívták meg a csatát, mely csak egy volt az ő titkos háborújukból, s még korántsem döntött el mindent.
-Mondd csak, nem volt elég a múltkori? -Hajolt olyan közel hozzá, hogy a két meleg lehelet összetalálkozott a levegőben, haragosan szugerálta a lányt, de érezte, most már nem tudja megfélemlíteni. -Mindenképpen azt akarod elérni, hogy én kínozzalak meg? -Sziszegte összeszorított fogakkal, legszívesebben átvágta volna azt a hófehér, alattomos torkot..
-Ha célravezetőnek érzed, Mester. -Pukedlizett elegánsan, de több volt abban az irónia, mint a tisztelet..Lehajtott feje ellenére is sugárzott belőle az a kegyetlen mosoly, mely levakarhatatlan volt arcáról.
Maximilian dühösen fújt egyet és tovább indult. Az ő arcán is mosoly játszott, de korántsem az a kegyetlen és dacos mosoly, mint Sianén. Nem, az ő eszközei kifinomultabbak voltak és már tudta, hogyan fogja letörni a nő szarvait. Csak megfelelően kell időzítenie.. Közben gondolatai már a fekete-ezüst szoba falai között jártak, a szőkeség ajkain, melyre égető vágyat ragasztott az ő érintése.

A szó szoros értelmében lihegett. Akár egy kutya, ki hosszú futkározás után nem lelt árnyékot a tűző nap elől. A földre rogyva, két térde között ült, kezeivel elől megtámasztva magát. Hosszú haja nyakába omlott, melegítve azt, ezzel csak fokozva teste izzadását. Agyában újra és újra végigpörgette az elhibázott feladata ritmusát. Képtelen volt rájönni mit csinált rosszul.