Alsó ajkán felrepedt a bőr. Olyan erővel harapta tulajdon húsát, hogy az csaknem átszakadt. De semmi volt az ahhoz képest, mit többi pontján érzett, hol már nem saját maga volt szenvedésének okozója. Szeme káprázott, képtelen volt nyitva tartani, lehunyt szemhéjakkal, megtörten ernyedt el, már csak a láncok tartották talpon. Lélegezni éppen csak képes volt, de már megszűnt benne az a tartás, mely oly sokáig stabilan tartotta benne a lelket. Kiürült, helyét átvette a rideg félelem. A többiekre gondolt, miközben tébolyig kergették őt az alattomos csattanások, mi lesz velük, ha ő ..meghal.. Ennek gondolatára még utoljára megpróbált erőt venni magán, s megmozdulni. Éppen csak rángatózott egy aprót, mire Sian felnevetett.
-Nicsak, a Nagy Maximilian megtört? Ez a pillanat is elérkezett?
Talán visszavágott volna, ha van hozzá ereje..De ez már rég cserben hagyta őt. Valami -féle beazonosíthatatlan torokhangot hallatott, mely inkább hasonlított egy agyon gyötört kóbor kutya utolsó morgására, mit a vele kegyetlenkedő embernek szán, semmint valódi emberi hangra.
-Már válaszolni sem vagy képes? Ebben így semmi élvezet nincs..-Haladt el mellette, közben durván belemart sebzett oldalába. A szíjak végei azt is elérték ugyanis, nem is egyszer..Ajka megremegett a váratlan fájdalomtól. Csendesen, egyetlen hang nélkül... -Nem kínozlak tovább. -Mondta végül, mintha valamiféle hatalmas kegyben kívánná részesíteni. -Megöllek.
Mintha meg sem hallotta volna, úgy függeszkedett tovább, mozdulatlanul. Tán agyáig sem jutott el a mondat, talán már valahol egészen másutt járt, valahol a pokol és a föld között, hol még van fájdalom, de már nincs tiszta tudat, s egy lépésnyire áll csupán a kaputól, melyet ha átlép nincs többé visszatérés.. -Hallod, Maximilian? Meg fogsz halni..-Remegett meg Sian hangja. -Tudod, mit? Lassan foglak keresztüldöfni téged...-Sírásban tört ki, térdre rogyott áldozata mellett. Két kezével saját hajába markolt, egyikük a tudatba, míg másikuk a fájdalomba őrült bele lassan...S a kérdés tán jogos volna, hogy melyikük is az igazi áldozat..? Sian reszketeg kezekkel húzta ki hatalmas, frissen élezett kardját hüvelyéből. Arca elé emelte, a gyér fény megcsillant annak élén, fenyegetően tükrözte vissza a bolond, csillogó szempárt. Összeszedte magát. Felegyenesedett. Maximilian háta mögé sétált. Lapockája alá illesztette a kard pengéjének hegyét. Leheletnyire a bőrébe nyomta, vére kiserkent, de ugyan, mi volt az ahhoz a mennyiséghez képest, mit már elveszített..?
-Ég veled, szerelmem...-Zokogta, s lassan, fokozatosan húsába vájta a gyilkos eszközt. Maximilian halkan nyöszörgött, úgy, hogy csak ő maga hallotta, ha hallotta, vagy felfogta egyáltalán... Még utoljára felnyitotta szemeit, melyeket fájdalomkönny fátyolozott el, homályos látása előtt árnyak táncoltak, s fantomkép volt talán, de látta a meglibbenő szőke tincseket és az angyali arcot. Angel arcát. Eztán végleg elsötétült minden és már nem érzett semmit, csak jéghideget és végtelennek tűnő zuhanást, a sötétségen át...

**

Émelygett és szédült, végig lehunyt szemekkel, hasára szorított kezekkel, görnyedten üldögélt a helikopterben.
-Hé, Angel, jól vagy? -Tette vállára kezét Eugenia.
-Nem mondhatnám..
-Légi beteg vagy?
-Nem csak az...... -Morogta maga elé. Mit mondhatott volna..? Hogy kis híján összeesett, mikor az első lövések eldördültek? Hogy legszívesebben elrohant volna, mikor tulajdon szemével látta emberek testébe fúródni a gyilkos golyókat? Alig várta, hogy hazaérjenek..Milyen furcsa gondolatok ezek a rezidenciáról..Haza..Még is, valamilyen formában otthonának tekintette már a kastélyt. És valami furcsa érzést keltett benne az a tudat, hogy nemsokára Maximilian elé is büszkén állhat oda, mert igen, sikerült neki, megtette, amire kérte.. Ismét rosszul lett. Magától, amiért ilyesfajta érzések ébredtek benne és a hirtelen ereszkedéstől, mely azt jelezte, hogy megérkeztek...

Végre szilárd talajt érezhetett talpa alatt, ez végtelen megnyugvással töltötte el. A többiektől leszakadva sétált keresztül a kerten, bármit is készült tenni, de előtte még várt rá egy igen fontosnak ítélt beszélgetés Christiannal. Aznap hétfő volt, ami azt jelentette, hogy a rózsabokrokat meg kell öntözni..A felé vette hát az irányt, Christian messziről integetett neki. Pironkodva, szégyenlősen lépkedett oda.
-Szia. -Köszönt szemérmesen.
-Szia..-Nézett rá, kedvesen elmosolyodott, de arca egyből elkomorult.
-Nahát, mi a baj, nem örülsz tán nekem..? - Nézett rá ijedten.
-Jaj, dehogynem..
-Komor vagy. -Jegyezte meg.
-Igen..De nem számít..
-Mondd el, miről van szó..?
-Elolvastad? -Kérdezte hirtelen.
-Igen... És én..-Ismét érezte, hogy füle tövéig vörös lesz, nem lelte a megfelelő szavakat.
-Megértem, ha..
-Jaj, nem arról van szó, te olyan kedves vagy és annyira szépek a szemeid..-Nézett oldalra, nehogy véletlenül is találkozzon a tekintetük.
-Nem baj. Megértem..-Nyugtatta meg.
-De ugye nem ezért vagy ilyen..? -Sütötte le szemeit, félt, hogy az esetleges bizonytalansága keserítette el Christiant.
-Nem. Egészen más oka van. -Csóválta meg fejét, újra kezébe vette a locsolót.
-Miért nem mondod el?
-Menj be, Angel..Én csak egy egyszerű kertész vagyok itt. -Sóhajtott. -Bárki szívesen elmeséli neked itt..
-Az istenért, mi a fene történt? -Kérdezte ijedten, most már igazán megrémült.
-Menj és szembesülj vele te magad..
-Maximilian....? -Suttogta.
Christian nem felelt, elfordult és tovább folytatta tevékenységét. Angyal rohant, akár az anyatigris, kinek kölyke van veszélyben, s közben némán fohászkodott, hogy megérzései ne igazolódjanak be..

Izzadságcseppek gyöngyöződtek homlokán, teljesen kifulladt, alig bírta erővel belökni a nehéz kaput. Az előcsarnok díszes eleganciával fogadta, hihetetlen, hogy két napig volt csupán távol, de már is hiányzott neki a biztonságot nyújtó illat. Egy pillanatra megnyugodott, de rögvest eluralkodott rajta a pánik, mikor az egyik fotelban csendesen zokogó Eugéniába ütközött kutató pillantása. Odaszaladt a lányhoz.
-Mi történt? -Ragadta meg vállát, cseppet sem óvatosan. Most azonnal meg kellett tudnia..
-Maximilian..-Nyöszörögte a lány.
-Mondd már! -Hangja élesen csattant rajta, még inkább fokozva ezzel sírását.
-Sian...
-Eugenia! -Emelte fel állánál fogva durván. -Próbálj meg összefüggően beszélni!
-Maximiliant súlyos állapotban szállították kórházba. -Hangzott fel mögötte egy higgadt, mély férfi hang. Hátra pillantott, többször is látta már ezt az alakot..Mintha egy vödörnyi, jeges vizet zúdítottak volna a nyakába, levegőt venni is elfelejtett..
-Miért? Bemegyek hozzá. -Hadarta, nem is tudta hirtelen mihez kapjon. A kimerültség egyszerre elpárolgott testéből, agya vadul zakatolt.
-Higgadj le. -Helyezte vállára kezét. Megnyugtató, mélyen ülő, zöld szemei kiegyensúlyozottságról és igazi, belülről fakadó erőről árulkodtak. Angyal különleges nyugalom lengte körbe, de képtelen lett volna most azonosulni azzal..
-Az istenért, senki sem képes itt kinyögni, mi történt?! -Csattant fel idegesen, homlokát tenyerébe támasztotta.
-Sian csaknem halálra kínozta Maximiliant. -Szólalt meg rövid hallgatás után, úgy, mintha csak egy pohár vizet kért volna..
-Hogyan? -Kerekedtek el szemei, szíve egyszerre kezdett fájdalmasan dobogni, míg a gyűlölet lassan felizzította gyilkos lángjait odabent.
-Éppen végezni akart vele..Az utolsó pillanatban értünk oda, és ezt most úgy hidd el, ahogy mondom. Az utolsó pillanatban.
-Folytasd! -Emelte fel hangját, parancsolóan szólt rá a férfira, ki engedelmeskedett neki.
-Többet egyenlőre nem tudunk, már nem volt magánál, mikor sikerült betörnünk a lejáratot. Sian a régi börtönbe vitte őt, hogy hogyan sikerült neki..hát passz. De nyilván elkábította, máskülönben nem bírt volna Ravensteinnel. -Vélte. Angyal kezei ökölbe szorultak, fogai összekoccantak. Abban a percben úgy érezte, puszta kézzel képes volna Sianból kitépni azt a dobogó szervét, mit szívnek nevezni nem lehet..
-És Sian hol van most..?
Elhallgatott. Oldalra pillantott el, gondosan kerülve a lány pillantását. Néhány másodpercig csak Eugenia zokogása törte meg a csendet és Angyal mély légzése. Már sejtette...
-Megszökött.
-Ezt nem mondhatod komolyan! Még is hányan voltatok?!
-Nem érted..
-Nem és nem is akarom! Ti hagytátok, hogy ….-Torka elszorult. Hirtelen borzalmasan rossz embernek érezte magát. Ugyan, hogyan lehet képes még most is azzal a döggel foglalkozni, mikor Maximilian talán épp' a poklot járja meg, s ő nincs mellette..? -Vigyél el hozzá.
-Nem mehetsz be hozzá. Egyikünk sem mehet be.
-Az engem nem érdekel, hogy ti hová mehettek és hová nem. -Villant meg szeme, hét tenger haragjával, s a fölötte dúló vihar villámainak félelmetes erejével. -Nekem mellette a helyem.

**

Egy kisfiú, csendesen üldögélt az ablakban, karácsony szent estéjén, s az ablakon át figyelte a megérinthetetlen, gyönyörű hópelyheket. Kecsesen integettek szemei előtt apró, messziről láthatatlan tüskéikkel, melyeket a jég ültetett beléjük anyai szeretettel. Végigsimított saját karján. Semmit sem érzett. Lehunyta szemeit, elképzelte, hogy édesanyja melléje lép, finom, ápolt kezeivel megsimogatja fiacskája karját, közben szeretetteljesen kíván neki boldog karácsonyt. Mint minden más gyermeknek.. És elképzelte, hogy az édesapja megbarackozza fekete üstökét és segít neki összerakni a terepasztalt, mit karácsonyra kapott, ki tudja, mennyibe kerülhetett, s ki tudja, tán nincs is még egy olyan a világon... Még sem foglalkoztatta túlzottan. Ott feküdt a dobozában, felbontatlanul, ahogyan kicsi szíve dobogott odabenn fájdalmasan, kielégítetlen éhséggel, mivel a szeretet éhezte. Igen, mikor elképzelte szerettei gyengéd érintését, s úgy ért tulajdon, finom bőréhez, kellemes melegség áradt szét lelkében, de nyomban szertefoszlott a saját maga által kreált fantázia. Veszekedés hangjai szűrődtek fel odalentről, pedig a falak igen vastagon álltak a zajok útját. Még is, szinte tisztán hallott minden szót..”Megöllek.” Milyen félelmetes kijelentés ez, egy édesapa szájából, kinek felesége, s egyben gyermekének szülő anyja könyörög újra és újra az életéért. „Egy napon még megöllek..” A fiúcska kinyitotta szemeit. Valami elszakadt odabenn, mi eddig erősen tartotta benne még azt, kinek ezidáig hitte magát. Halovány szemeiből kihalt a gyermeki ártatlanság utolsó kis szikrája is. Felállt, kinyitotta az ablakot. Éppen csak felérte a kallantyút, de addig nyújtózkodott, míg nem érezte arcába csapni a kíméletlen, hideg tél éjjeli szelét. A csillagtalan, zordan ásító égre emelte tekintetét.
-Hallasz engem? -Suttogta, de nem volt benne egészen biztos, hogy egy földi gyermek szavai elérnek odáig, hol az Angyalok laknak. -Ha hallasz. -Emelte fel hangját, mely még nem volt egészen kiforrott, de már árnyat vetett benne az úri neveltetés, s a férfias jellem legfőbb vonása. -Akkor tegyél meg nekem valamit. -Mondta, szinte követelőző hangon. -Küldj nekem egy Angyalt. Egy igazit...Egy igazi Angyalt, aki csak az enyém, csak engem szeret, szíve minden szeretetével...
Szél támadt fel akkor, szent karácsony éjjelén, olyasfajta szél, mely hideg volt ugyan, de még sem pusztító, szem nem maradhatott szárazon, mit az elért. A kicsi Maximilian riadtan szorította össze szemhéjait, tenyerébe simuló fuvallatként érzékelte az angyali bőrt, mely bőréhez simult, az angyali kezet, mely kezére kulcsolódott, s az angyal csókját homlokán, az egyetlen, igazi Angyalét.

**

Könnyei patakzottak arcán, kiapadhatatlan forrásként. A kényelmetlen, műanyag széket szorosan az ágy mellé húzta, melyen maga, Maximilian feküdt. Jód illata, s friss gézé töltötte be az egyágyas kórtermet, orrába kúszott kegyetlenül és sehol sem volt mellette az a férfias, bódító illat, mely máskor mindig áradt belőle. Maximilian von Ravenstein, íme, ott hasalt előtte, legyőzve, megtörten, tán annyi élet sem maradt benne, akár egy eltaposott féregben.. Arca nem látszott ki karja mögül, melyet feje mellette pihentetett, haja félig rálógott vállára, eltakarva lehunyt szemeit. Mélyen és egyenletesen szuszogott, mely igazi álomról tanúskodott Angelnek. Ujjait a férfi tenyerébe csúsztatta, lágyan simogatta a bőrt. Furcsa tapintása volt, óvatosan emelte fel csuklóját, maga felé fordította gyengéden. Abban körmök nyomai rajzolódtak ki, mélyen vájhattak a húsba, mikor már képtelen volt elviselni a mérhetetlen kínt.. Angel szívébe mintha éles tőrt döftek volna. Valósággal átélte Maximilian fájdalmát, sírt, egyre csak sírt némán..Közben csendesen fohászkodott, hogy a férfi felébredjen, nevessen rá úgy, ahogyan régen..Olyan lefegyverző szemtelenséggel és gonosz bájjal, s mondja neki, hogy nincs semmi baj, ugyan már mi neki az a pár karcolás... De ez nem következett be. A kötések elfedték sebeit a külvilág, s ő, Angyal szemei elől, melyek mélyen szántották fel húsát és lelkét egyaránt. Talán soha sem tűnnek már el nyomtalanul onnét.. A lány finoman fektette vissza az elgyengült kart tulajdonosa mellé. Úgy simított rajta végig, mintha attól tartana érintése kárt tesz a meggyötört bőrben. Izmos vállán siklottak keresztül ujjbegyei, alkarja belső felén, hol a bőr olyan puha s finom tapintású volt, akár egy hamvas kisbabáé, végül elérte azt a kézfejet, mely máskor olyan erősen szorongatta meg őt..Most az is élettelenül pihent ott, a többi hússal ellentétben, s Angyal attól félt, többé már nem is költözik vissza beléjük az élet..
-Mit tett veled..?-Suttogta, apró köröket írt le a férfi tenyerén, közben folytak a könnyei, szíve s lelke majd' beleszakadt, képtelen volt elszakítani róla pillantását. Nem érdekelte, hogy fáradt, nem érdekelte, hogy Maximilian valószínűleg az éj folyamán már nem fog felébredni, nem érdekelte semmi..Érezte, a legősibb ösztön feléledt benne, s az súgta meg neki, mellette kell lennie, ha kell örökké, míg az idő kegyetlenül el nem tépi mellőle. De emberi erő onnét őt el nem mozdíthatja..-Melletted maradok. -Mondta, halvány, reszketős mosoly ült ki arcára egy röpke pillanatig, aztán el is tűnt a másodpercben, mikor a férfi ujjai erőtlenül, alig érezhetően, de megszorították a bársonyos, női kezet.
-Tudod, hogy itt vagyok veled, ugye? -Kérdezte, már nem sírt, csak könnyezett, az örömtől és fájdalomtól egyszerre, úgy érezte ezt már nem bírja feldolgozni ép eszével. -Hát persze, hogy tudod.. -Szorította meg kezét, s nem is várt feleletet, ott már nem volt szükség szavakra. Más világon jártak ők ketten.

Kettészakadt lény két fele pulzált egyszerre, szorosan egymásba fonódva, még is fényéveknek tetsző távolságra egymástól. E két ember egy kicsiny kórterem két végében aludt mélyen, látszólag zavartalanul. Még is, mindkettejük arcára tagadhatatlanul ültek ki a mélyen titkolt érzések, s ez egyik esetben sem volt pozitív. Hogyan is feledhette volna el Maximilian, az alig néhány órája átélt borzalmakat? Még álmában is elkísérték, időnként egész testében összerándult, ujjai görcsösen markolták a kórházi ágy szélét, homloka, teste jéghideg verejtékben fürdött. S Angel, kinek szíve majd' beleszakadt a fájdalomba, hogy így kellett látnia a férfit..? Ki míg csak tudott virrasztott mellette, kezét simogatta gyengéden, még is erőteljes bátorítással, egészen addig, mígnem szemei maguktól csukódtak le, delejes álmot vonva magukkal. Hiába a kitartás, az elszántság és a rendíthetetlen szellem, de a több napi nem alvás meghozta gyümölcsét, a fizikális kimerültség úgy uralkodott el rajta, mintha csak álomport hintettek volna a levegőbe.. Órák teltek el így, az idő is megfagyott, tán a föld is megszűnt forogni körülöttük. Olyasféle bensőséges intimitás lengedezett abban a kórházi, fájdalommal és egymásra találással teli levegőben, ember azt nem mérheti fel ép ésszel. Ki megéli, ki átéli, tán az fogja fel igazán a jelentőségét, de ha fel nem is fogja, érzi, minden porcikájával, őssejtjei sugalmazása ébreszti fel benne azt, mire született..
Akkor nyitotta ki először szemét Maximilian von Ravenstein, s újra látott..Látott egy világot maga körül, mely egyszerre idegennek tetszett és ridegnek, nem olyannak, mit megszokott maga körül. Valami megváltozott, valami eltűnt, s valami megszületett. Nem tudta hol van, ugyan honnét is tudhatta volna? Néhány másodperc erejéig csak pislogott, próbálta visszanyerni az öntudatát, az érzékelését..Ó, bár ne akarta volna! A zsibbadás gyorsan (vagy tán végtelenül lassan, azt ő nem érzékelhette...) múlt, a fájdalomcsillapítók erejüket vesztették testében és háta fájdalmasan kezdett lüktetni. Különösen egy ponton, hol varrat éktelenkedett, örök nyomot vésve bőrébe azzal, mely egyfajta megbélyegzés is volt egyben. Felszisszent. Szinte még el sem hagyta a fájdalom e kicsiny hangja ajkát, már is mellette térdepelt. Ajkai résnyire nyitva maradtak, a csoda, melyet maga előtt látott, mindent felülmúlt, mit valaha képzelni mert..
-Én annyira tudtam...-Hunyta le szemeit, mint ki nem mer ránézni a délibábra, a fényes illúzióra, nehogy az tovaszálljon a pillanat varázslatával. Bágyadt hangja megremegett a levegőben, a lány még is tisztán hallotta.
-Mit? -Simította rá puha tenyerét szelíden a férfi karjára. Egészen közel hajolt hozzá, hogy hallja mit mond.
-Kértem az égtől, még nagyon régen. -Suttogta, szemei ismét Angelre meredtek, furcsa, csodálattal teli fény csillogott azokban. - Akartam egy Angyalt.. -Nyúlt keze után, gyenge volt a szorítás, mellyel a lány kezét láncolta sajátjához, még is erősebb minden láncnál..Még azoknál a kegyetlen láncoknál is, melyekkel Sian tartotta őt fogva, mert gyűlöletből, s gonoszságból kovácsoltattak azok. Az ő érintésükben helye sem volt annak..Csupa csupa szeretet és kötődés, olyannyira, mennyire két emberi lény között az csak lehetséges..Ők ennek a szintnek a legmagasabbikára jutottak akkor.. Bár a férfi talán a töménytelen gyógyszer és hatalmas sokk, s a még mindig álmatag elme hatására mondta azokat a szavakat, a lelke mélyén még is olyan igazan csordogáltak az ezeket igazoló érzések..
-Maximilian..-Mosolyodott el végre, először, szerette volna magához szorítani, még is úgy érintette, mintha porcelánból volna. S tudta, hogy lelke most valóban abból van, ő pedig egy karcolást sem akart ejteni a törékenységen. Nézte a csodálatos szemeket, s látta, hogy nem tiszta még a tekintet, hiányzik onnan a teljes tudás szikrája. Tulajdon szemei könnyel teltek meg ennek gondolatára..Bár ki lehetne törölni azt, mi már megtörtént, s Maximiliannak soha többé ne kéne emlékeznie a szörnyűségekre..
-Úgy fáj..-Hunyta le ismét szemeit, erősen vájta ujjait a finom bőrbe. Angyal passzív szenvedője volt most az övének, a lányt épp' annyira megviselte, mint őt.
-Mit tehetnék...-Harapott alsó ajkába. -Hívjak nővért? Jaj, de nem hiszem, hogy ez a sok gyógyszer jót tenne..
-Csak maradj itt..-Suttogta.
-Persze, hogy itt maradok. Nem hagylak magadra, érted..? Ameddig csak szükséged van rám, itt leszek..-Hajolt még közelebb, fülébe lehelte a szavakat lágyan. Kisimította arcából az izzadt tincseket, szája elé kapta kezét ijedtében. Maximilian arcán zúzódás éktelenkedett, melyet Sian ökle okozott.
-Vigyázol rám, Angyal? -Pislogott, látszott, hogy hamarosan ismét elalszik.
-Hisz' mondtam..
-Te vagy az én védőangyalom..-Mosolygott szendén, de mosolya fájdalmas fintorba torzult a bőrén végighullámzó fájdalomtengertől. Szúrt sebe, s az ostor nyomai egyaránt fellázadtak most, felnyögött.
-Maximilian..-Csordultak ki szeméből az újabb és újabb könnyek, egyre csak cirógatta az elkínzott arcot, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy csókjával enyhítse azt a belső lángolást, mely úgy mardosta a férfit.. Nem uralta többé ösztöneit, azok mind bőréért kiáltottak, ő pedig elveszetten hagyta, hogy ajkai rátapadjanak puhán a hideg és nyirkos homlokra, lágy csókot hintsenek Maximilian álmára.

Óvatosan rázták meg vállát, feje előre zuhant, majd gyorsan kapta fel, mikor már észhez tért.
-Egész éjjel bent voltál..? -Kérdezte Eugenia szelíden.
-Igen..Felébredt..-Szaladt át arcán halovány mosoly.
-És mondott valamit..?
-Össze-vissza beszélt..
-Ennyi fájdalomcsillapítótól nem csodálom..-Csóválta fejét a göndör lány bánatosan. - Ha egyszer elkapom Siant..Már pedig el fogom..
-Én fogom elkapni Siant. -Jelentette ki hűvösen. Eugenia felvonta szemöldökét. -Ne nézz így rám..-Fordította el fejét.
-Nyúzott vagy. Utánad küldtek, hogy vigyelek vissza..Ki fogsz készülni. -Nézett rá aggodalmasan.
-Már kikészültem. -Morogta. -De nem érdekel..Nem fogom őt itt hagyni..-Tekintett a mélyen alvó férfira. Szíve hevesen kezdett dobogni, valahányszor csak rápillantott, s már a puszta légzésének tudata is boldogsággal töltötte el.
-Visszajössz..Csak kérlek, aludj, pihend ki magad..Aztán ha felébred már nem lesz olyan kába, talán beszélni is tudunk vele és elmondja, hogyan történt..-Érvelt ésszerűen.
-Igazad van. -Egyezett bele kelletlenül, pillantását a világért sem szakította volna le Maxról. -Mennyit tudsz? -Fordult váratlanul Eugéniához.
-Nem sokkal többet mint..
-Én semmit sem tudok, ne feledd. -Emelte fel mutatóujját. -Amint megtudtam mi történt, egyből idejöttem..
-Akkor te azt sem tudod, hogy..-Arca fájdalom gyászruháját öltötte magára, szemei könnybe lábadtak.
-Mondd már!
-A rezidenciabörtönnek két kulcsa volt. Az egyik tulajdonos maga Maximilian, de Sian nem tőle szerezte meg a kulcsot..A másik Neela..volt...
-Mi az, hogy..volt..? -Hátrált önkéntelenül. Egész belsője hevesen tiltakozott az ellen, mit épp' meg készült hallani..Nem, az nem lehet...
-Sian megölte Neelát..De a profi, a gyilkos, a hidegvérű hibázott..Neela nem halt meg azonnal. Az ő érdeme, hogy Maximilian él. Kiválóan, hideg vérrel szimulált..De nem halt meg azonnal. Maximilian telefonja az éjszaka közepén csörgött, valaki meghallotta a kastélyból a folyosón..Nyilván Sian nem figyelt erre az apró részletre...És az illető akadt rá Neelára..Én nem értem Siant. Teljesen bekattant, szarvas hibákat vétett..-Meredt maga elé hitetlenkedve.
-Hogy vagy képes Sian eljárását elemezni, mikor Neela életébe került és majdnem Maximilianéba is?! -Taszított rajta hatalmasat, a lány falnak tántorodott.
-Hé! -Emelte fel hangját. -Az, hogy nekem esel, nem változtat semmin! -Lökte meg a már zokogó Angelt. Ő maga is sírni kezdett, fejét a szőke lány vállára ejtette.
-Esetleg valamelyikőtök hajlandó volna veszekedés helyett hívni a dokit? -Morogta a férfi hang, mire mindketten elhallgattak. -Mindenem sajog.
-Max! -Merevedett meg Eugenia, kitörő örömmel fogadta a férfi szavait. -Persze, már is..
Készségesen szaladt ki az ajtón, el is felejtette azon nyomban a félbe hagyott vitájukat.
Kettesben maradtak. Maximilian nem nézett rá, ő pedig várakozón kulcsolta össze kezeit maga előtt. Fél perc telt el így, talán egy is, végül összeszedte bátorságát, közelebb sétált az ágyhoz.
-Hogy érzed magad? -Érdeklődött kedvesen, hozzá érni azonban nem mert..
-Szerinted? -Mormogta alig érthetően, egy pillanatra sem volt hajlandó elvenni karját arca elől. Angyalba kissé beleszúrt a jogtalan durvaság, de továbbra is finoman mosolygott rá.
-Pocsékul, ha tippelhetek. De Eugenia már elment az orvosért, majd hoz neked fájdalomcsillapítót.
-Nahát, tényleg? -Horkantott gúnyosan, tőle egyáltalán nem megszokott mogorvasággal. -Ha ezt nem mondod, hülyén halok meg. Persze csak akkor, ha Sian nem bassza el.. -Tette hozzá sötéten.
-Maximilian...-Nem is tudta mit mondjon. Nem akarta bántani, eszében sem volt, noha ő is érezte, a férfi túl messzire ment..Egyszerre fájt neki a töménytelen keserűség, mely belőle áradt, bármit megadott volna érte, ha gyógyírul szolgálhatott volna ezekre, a belülről fakadó sebekre..
Nyílt az ajtó, egy kedélyesen mosolygó, őszes nő jelent meg, fehér köpenyben.
-Szép jó reggelt. -Köszönt derűsen. -Látom felébredt.
-Rosszul látja.
A nő nem felelt, az ágy mellé lépett, szemügyre vette a kötéseket.
-Ezeket nemsokára lecseréljük. Fáj valahol?
-Mindenhol. -Felelte szúrósan, dühösen fújt egyet.
-Jó, akkor fájdalom csillapítót is hozok még fel. Hogyan szerezte ezeket a sebeket?
-Az nem tartozik magára.
-Vagy úgy. -Bólintott, látszólag kezdett kijönni béketűréséből. -Akkor nemsokára jövök.
Kifejezéstelen arccal hagyta el a termet, Eugenia csak erre várt.
-Mondd, hogy történt? Mit művelt veled az a rohadék..? Istenem, Max, ha tudnád..-Szenvedélyesen beszélt, fejben már is átélte azt, mit Siannal művelt volna legszívesebben. Ám a fagyos reakció őt is lehűtötte.
-Semmi közöd hozzá..Hagyjatok békén, tűnjetek innen...-Szorította össze szemeit, látszólag ismét hatalmába kerítette a fájdalom. -NEM ÉRTETTÉTEK?! EGYENLŐRE MÉG ÉN VAGYOK A FŐNÖKÖTÖK, ÚGYHOGY TŰNÉS! -Üvöltötte a beálló csendbe, a két lány összerezzent. Azonnal összeszedték magukat, s épp' indulni készültek, mikor csendesen tette hozzá. -Angel, te itt maradsz..
A lány megvárta, míg társnője utolsó aggodalmas pillantásai is eltűnnek a csukott ajtó mögött, majd megsemmisülten rogyott le a legközelebb eső székre. Csak nézte az előtte fekvőt és hagyta, hogy kitöltse a puszta fájdalom őt magát is..Át akart érezni mindent, meg akart vele osztozni, hogy ne kelljen egymaga elviselnie mindet..
-Gyere ide, kérlek. -Szólt, immár kérlelőn. A lány felállt, melléje sétált. Képtelen lett volna eltaszítani magától a kérőn feléje nyúló, erőtlen kezet. Erősen megszorította. -Bocsáss meg. -Nézett rá, aznap először, szemeiben tiszta szeretet és sajnálat fénylett, a megtörtség pajzsa mögött.
-Ugyan..-Legyintett.
-Nem..Ne mondd ezt. Tudom, hogy egész éjjel itt voltál..-Csuklott el hangja, egy pillanatra, mintha elérzékenyülni látszott volna, de aztán folytatta. -Halványan emlékszem, éjjel egyszer felébredtem..
-Igen..-Mosolyodott el szeretettel telien. -Nem voltál egészen magadnál..Jaj, ha hallottad volna, miket mondtál..-Pirult el.
-Jaj, inkább ne mondd el..-Nevetett aprócskát, de az élet első jele meg is halt nyomban, mikor ismét csak belehasított élesen a kés fájó emléke. -Még a végén letagadnám.
-Maximilian..
-Ne, nem mondj semmit. Tudod, szeretnélek most magamhoz szorítani. Végre nem tiltakoznál. -Vigyorodott el, Angyalt ez egyszer végtelen megkönnyebbüléssel töltötte el a jellegzetes kifejezés. Hát még sem törték meg teljesen! -De igen nehezemre esne felülni..Ahol Sian belém szúrta azt a szart, na valahogy annak a tájékán érzem úgy, hogy kettéesek...
-Ezt..miért mondod most el? -Kérdezte, őszinte csodálkozással.
-Mert a többiek kimentek. -Felelte, mintha magától értetődő volna.
-Óh.
-Nem akartam úgy beszélni veled..De értsd meg, ez..annyira megalázó..
-Megértem, hidd el. -Biztosította róla, finoman végigfuttatta ujjait alkarján.
-Itt fekszem, tehetetlenül, akár egy bábu, és mindenki kényére-kedvére rángathat...Ez a kiszolgáltatottság mindennél rémesebb...
-Senki sem akar bántani téged..Mindannyian nagyon aggódtunk, és majd ha Eugenia visszamegy, és elmondja nekik, hogy felébredtél, biztosan sok látogatóra számíthatsz..
-Csak azt ne! Ne, menj vissza és mondd meg nekik, hogy senkit sem akarok itt látni. Nem..Amíg a két tulajdon lábamon nem térek vissza, nem láthatnak meg! Értetted..?
-De..
-Semmi de!
-Akkor én miért? -Állt tétován egyik lábáról a másikra.
-Már meg ne sértődj, de cseppet el voltam ájulva, mikor bejöhettél, mert baromira nem emlékszem rá, hogy kaptál volna engedélyt. -Kacsintott rá, s Angyal nem rémült meg a kijelentéstől. -Fogalmam sincs mikor fognak kiengedni innen. Egyáltalán..mikor leszek képes normálisan mozogni..
-Nagyon fáj..?
-Eléggé.
-Akarod, hogy kimenjek, mikor lecserélik a kötéseidet? -Nézett le rá reménykedve. Mellette akart maradni..
-Nem lehet valami szép látvány. Még a végén rosszat álmodnál..-Viszonozta a kedves pillantást.
-Ugyan..
-Figyelj, ha annyira csúnya, mint amennyire fáj, akkor jobb, ha nem látod. Sian órákig csak ütött azzal a szarral...-Húzta el száját, szemeit lehunyva derengett fel benne ismét az emlék, arca megrándult.
-Rémes lehetett...
-Á, ugyan. Élveztem ám..-Nevetett óvatosan, de egyből meg is bánta, bőre amint megfeszült, úgy kezdett perzselően égetni.. -Ahh.. -Szakadt fel belőle egy apró sóhaj, pici nyögés, de Angelre még is úgy hatott, mintha üvöltene a fájdalomtól.. Letérdelt, kezét óvatosan csúsztatta végig tarkója mentén, átkarolta nyakát. Maximilian keze az ő derekára csúszott, ujjait finoman vájta húsába. -Mindjárt jobb..-Suttogta lehunyt szemekkel, bár nem sok ereje volt, de ami még maradt, azzal egyre inkább magához húzta a lányt. Homlokát az övének döntötte. Mindketten csukott szemekkel, magukat átadva a pillanatnak, pihentek így összeérve. -Menj vissza..-Szólalt meg nagy sokára, halkan.
-Nem hagylak itt.
-Pihenj. Aztán majd bejössz..Sőt, el is várom, tekintheted akár parancsnak is..
-Vettem, főnök..-Mosolyodott el szelíden.
-Ezt is megértük..a makrancos Angel Nightheaven az első szóra engedelmeskedik..-Simogatta meg hátát. - Ha azt tudom, korábban megpróbálom megöletni magam.
-Nagyon vigyázz magadra...
-Tudok itt mást csinálni? Egész nap csak hasalok és alszom...
-Fel kell épülnöd..
-Tudom. Kérhetek valamit?
-Akármit...-Csúszott ki száján, s egy pillanatra megrémült, hogy netán erkölcstelen dologra fogja felszólítani..
-Tartsd kézben a dolgokat oda haza.
-Én? -Csodálkozott el.
-Igen, te. Ki más? Most te leszel az én hangom, az én kezem..Figyelj oda rájuk egy kicsit..Ne hagyd, hogy elharapódzanak a dolgok. Na menj..-Taszított rajta gyengédet, a lány még mindig nem akarta elengedni. -Menj már..-Noszogatta kedvesen, s akkor olyan történt, melyre talán a legkevésbé sem számított, noha azt hitte, mindenre felkészült, mire csak fel lehet..A távolság egyszerre megszűnt köztük, ajkaik úgy forrtak egymásba, olyan tökéletesen, mintha egy mozaik két hiányzó darabjaként kerültek volna a helyükre.
Egy perc, tíz, talán húsz..Jelentőségét vesztette az idő. Az a puhaság, a nyelveik lágy ölelkezése feledtette velük minden gondolatukat. Angyal teste elernyedt, s bár jelenleg fizikailag erősebb volt Maximiliannál, lelkét még is a férfira bízta. Nem is lehetett volna másként, hisz' a pillanatban, mikor ők ketten összeértek, feloszlott ott minden tartás a lassan nővé érő lány részéről, hagyta átvenni maga felett az uralmat, mi több, élvezettel nyílt meg előtte. Ujjai a hollófekete tincsek közé furakodtak, teste rezdülései elárulták, mily régóta vágyta már.. S Maximilian egyszerre erőre kapva akarta birtokolni mindenét. A testét és a lelkét, a gondolatait és szívét és más vágya sem volt már, mint csókolni, halálra, az idők végezetéig. Gyengéden csókolózott a lánnyal, ő vezetett ismét és ez rendkívüli erőt adott neki, visszatért beléje a pislákoló élet, olyan érzékien, finoman vezette be Angelt ebbe a világba, akár hűséges kutya a világtalant. De ő érezte, a lányból egyetlen érzék sem hiányzik, mi szükségeltetik számára, mi több, most kezdenek igazán felébredni benne ezek. Megérte hát várni..
Mit soha nem akartak abbahagyni, annak még is vége szakadt, de az elválás is olyan bensőséges és lágy volt, szinte újra csókra invitálta magányosan maradt ajkaikat. Arcuk nem távolodott még el egymástól, érezték egymáson forró leheleteiket, Angel lehunyt szemekkel pihegett. Agya lassan tisztulni kezdett, de vére még forró volt, így hát hagyta, hogy a simogató ujjak arcára kússzanak cirógatóan.