Halál. Miféle egyszerű szó az, mivel csak úgy dobálóznak az emberek, néha fel sem fogva valódi jelentését, vagy azt, miféle ürességet hagy maga után. A birtok erdejének tisztását nem rázta fel zokogás aznap délután. A tömegsírt felváltva ásták a férfiak, cseppnyi sajnálat, vagy szánalom, annyit sem kapartak földbe nehéz lapátjaikkal.
Az árulókat arccal lefelé temették. Mind körbeállták a gödröt, mely mély volt és bűntől fertőződött meg a másodpercben, mikor Christian Brownt elsőként taszították a legmélyére.
Nap sugarai törtek be lándzsák módjára a lombok között, megvilágították a kis tisztás gyér aljnövényzetét, s az egyszerű fakeresztet, melybe a bűnösök neveit vésték. Karok, lábak, fejek puffantak egymáson, amint egymásra hányták a tetemeket.
Angel kifejezéstelen arccal bámulta egy fa árnyékából az egészet. Nem akart belefolyni, őt már nem érdekelte az egész.. Gyászruhája csipkéi is elfordultak az események irányából, a szél jótékonyságának köszönhetően. A lány akkor valamiféle furcsa késztetést érzett a nevetésre. Nem boldog, s örömteli nevetés lett volna az.. Csupán irónia és gúny keveréke, azok iránt, kik egykor hüllőkként sziszegték rá hideg átkaikat, mert nem volt hajlandó fejet hajtani a nagy Ravenstein előtt. S most? Most ott fekszenek egymás hulláján, halomra. Mind elrontották. Vagy tán őket rontották el? Már soha nem fog kiderülni.

A kert azon nemes, márványkerítéssel ellátott részében gyűltek össze, hol a család tagjai nyugodtak. Angel nehéz szívvel, könnyes arccal magasodott a koporsó fölé. Maximilian olyan tökéletesen festett, mint minden alkalommal. A szomorú igazság csak annyi volt a dologban, hogy ez alkalommal már nem férfias hiúsága gondoskodott fess külsejéről. Arca a márványos kerítés fehérségével vetekedett, fekete haja szikrázott a nap fényében, az töretlenül sugárzott boldogan, mintha születést, s nem is búcsút akarna felkonferálni.
Angel leguggolt. Ujjait gyengéden végigfuttatta még utoljára a hamvas arcon, míg látta, egy apró reménység szikra ott táncolt szemeiben..
-Ideje végre elbúcsúznunk. - Suttogta reszkető hangon. Felállt. Nem nézett hátra. Tudta, hogy most csukják rá a fedelet a koporsóra, s ő képtelen lett volna végig nézni..
Hátra akart menni, a tömeg mögé, össze akart omlani egy fűz alatt, és csak sírni, zokogni volt kedve.. De Murder megállította.
-Hé. Minden rendben?
-Nem. Semmi sincs rendben.. Én nem bírom..
-Tudom, hogy fáj. - Ölelte át vállát. - Majd.. idővel halványul. Nem mondom, hogy elmúlik, mert sosem fog nyomtalanul kitörlődni, de halványul majd..
-Nem, Murder. Nem bírom. Én nem tudok itt maradni. - Nézett szemeibe.
-Mi..?
-Ne félj. - Mosolyodott el hidegen, cinikusan. Úgy, ahogyan Maximiliantól tanulta egykor. - Míg a gyermek megszületik, itt leszek. Megcsináltatjuk a tesztet. Addigra már úgy is megszokottá válik az, hogy a te parancsodra engedelmeskedik mindenki. De aztán..
-Aztán..? - Érdeklődését egyre inkább felkeltette a lány hűvös higgadtsága. Mintha előre kitervelte volna..
-Aztán, engedj engem elmenni.
-És a gyerek?
-Természetesen velem jön. Anyára lesz szüksége.
-De..
-Nem ezt az életet szánom neki. Újra akarom kezdeni. Újra akarok kezdeni mindent.
-Nem értelek. - Mondta őszintén.
-Nem is kell. - Mosolyodott el. - Te megkapod amit akarsz. Hatalmad lesz. Cserébe csak ennyit kérek.
-Maximilian mindig is különlegesnek tartott téged, és mi sosem értettük miért. Köszönöm, hogy végre megértetted velem, Angel Nightheaven.

Epilógus

Hat évvel később...

Húszas évei közepén járó nő tolta maga előtt bevásárlókocsiját, a sarki szupermarketben. Tekintetével a sorokat pásztázta, látszólag kosarának hiányzó darabját kereste. Ám mikor megpillantotta az éj fekete kobakot, amint eltűnik az édességállványok mögött, dühösen felcsattant.
-Nem hiszem el ezt a gyereket... - Motyogta, miközben lépteit megszaporázva igyekezett semmit sem leverni a polcokról.
-Max, mit csinálsz? - Szólt rá erélyesen. Még idejében észrevette, hogy fia eltűntet egy csokit ingujjában.
-Semmit. - Felelte az hátra pillantva, angyali arca semmiről sem árulkodott volna neki, ám ő nem tudta nem észrevenni szemei vad csillogását.
-Akkor mehetünk fizetni? - Kérdezte higgadtan. Kíváncsi volt rá, mit kezd majd a riasztóval.
-Még egy perc, anya.
-Rendben. - Mosolyodott el megnyugodva, hagyta, hogy a kis Maximilian ismét eltűnjön szeme elől. Lustán támaszkodott a kocsira, öt perc telt el így, s gyermeke ismét megjelent.
-Kitetted? - Sandított rá.
A fiú hirtelen meglepetésében szóhoz sem jutott. Fehér arca most vöröses színekben táncolt, szemeit lesütötte.
-Ki.. - Motyogta, inkább cipője orrának, mint anyjának.
-Akkor gyere. Menjünk haza. - Fogta meg kezét, szülői szigort erőltetett arcára, noha cseppnyi haragot sem érzett. A nevelési tanácsadóban megállapították, hogy Maximilian kleptomániás. Mikor a doktornő szemébe mondta az szomorúnak vélt igazságot, magában csak jóízűt kacagott. Tudta, hogy a vér nem válhat vízzé, s ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha tőle ezt a tulajdonságát örökölte, akkor apja hagyatéka is idejekorán megmutatkozik majd személyiségében. Ez volt az, mitől igazán tartott.
A hosszas, unott kígyó módjára tekergőző sor végére álltak. Angel mélyet sóhajtott. Mire hazaérnek már bőven tíz óra lesz, és neki még rengeteg papírmunkája maradt másnapra. Ilyenkor önkéntelenül is eszébe jutottak a kastélyban eltöltött idők. Nem kellett azzal foglalkoznia, hogy időben felkeljen, alhatott délig, ha kedve tartotta. Néha el kellett lopnia ezt-azt, de az akciók többségét még élvezte is.. Persze, az idő megszépíti az emlékeket, tudta ezt jól ő is. Egyet azonban mégsem sikerült. Akárhányszor fiára nézett, villámcsapásként vágott tekintetébe az a szempár, melynek most alig hat éves változata pislogott rá ártatlanul. Egyenlőre ártatlanul. De mi lesz később, ha felnő..?
A fiúcska már most is sokat kérdezősködött apja felől, s ő minden alkalommal azt mondta neki, hogy Maximilian von Ravenstein odafent lakozik, az angyalok között. Noha ebben korántsem volt biztos... Még is képtelen lett volna az igazságot rázúdítani a romlatlan és tiszta gyermeki szívre. Egyszer, majd úgy is eljön a nap, mikor el kell neki mondania. S ha az a nap eljön, akkor eljön az is, mikor látni akarja majd a kastélyt, és a féltő anyai gondoskodás már édes kevés lesz az olthatatlan tudásszomjjal szemben. Angel mindennél jobban rettegett tőle, hogy gyermeke apja nyomdokaiba kíván lépni, hiába hangzott ez még a jövő muzsikájaként, akkor is alattomosan duruzsolt fülébe az elkövetkezendő idők szólama..
Egyenlőre azonban nem tehetett semmi mást, minthogy meginduljon előre a sorral együtt, s a futószalagra helyezze a holnapi ebéd hozzávalóit.
-Segíts pakolni, kérlek. - Simogatta meg fejét szeretetteljesen, Max pedig boldogan állt neki, hogy a kosár tartalmát rekordidő alatt a fekete gumiszalagra varázsolja.