2006. októbere. Szeles idők dúltak odakint, és én valójában soha nem szerettem Chicagót. Ezt az arculatát még inkább megvetettem. Mikor kénytelen vagy a szokottnál korábban felkelni, mikor az anyád kikészít, és mikor már úgy érzed nincs tovább, elérted a végleges mélypontodat, nos..
Rá kell döbbenned, hogy a Pokol másik fele az ajtó mögött várakozik.
Az, amikor a hátamon fekszem, mikor az arcom végre párhuzamba kerül a fakó mennyezettel, a napom fénypontjának számít. Ellenben a másodperc, melyben szemem felnyitni kényszerülök, és a természetellenesen magas hangot hallójáratomba eresztem.. Műugrás, a feneketlen szakadék sötéten tátongó üregébe.
-Megyek anya. Megyek. - Motyogtam, félálom, és rengeteg sajgó porc üvöltött csendért és nyugalomért. De épp' ettől vagyok ember. Az ember képes leküzdeni önmagát. Nem..?
-Amelia! Csípkedd magad! Bocsáss meg, a lányom néha..
Fogaim önálló életre kelve koccantak egymáshoz, kínos csikorgatást hallatva. Nem fésülködtem meg. Figyelem, nagyvilág! Lázadok. Csigalassúsággal nyomtam le a kilincset, az előszobában terjengő mézédes foszlányok dugig eltömítettek. Undorodtam.
-Íme. - Morogtam, de azért elmosolyodtam a kabátban álló, sálas, enyhén borostás férfi láttán. Nem szeretem, ha egy férfi sálat visel. Biztosan nem tudta. Ha anya meg akarja tartani, jó lesz tisztázni néhány játékszabályt, jó előre.
-Lukas, ő itt a lányom. - Csapta össze óvatosan tenyereit anyám, épp' csak tompán puffant egymáshoz a két húsdarabka. - Amelia. - Rám pillantott, és akkor végre láttam a szemében az őszinte büszkeség és szeretet maradványait.
-Örvendek. - Léptem közelebb, noha a legkevésbé sem vágytam a társaságára. Égessétek a bőrömbe, hogy ünneprontó, nem érdekel. Már az illata is taszított. Olyan kanszaga volt, mint hat másiknak, ami persze erős túlzás, de a márkás kölni messzire terjedt, a mi szűk kis lakunk keretein belül.
-Szintén. - Megnyerő, fogkivillantós mosolyt kaptam jutalmul, akár egy száraz-falatkát az engedelmes pulikutya. Kezeink összeértek, a szorítása valóban markáns és férfias volt, mégis óvatos, egész lényéből sugárzott az a.. fene nagy szexuális dög. Igen, ez a pasi értett a nők nyelvén. Ezt még magam is megállapítottam, aki nem beszélte a hímek egyszerűnek vélt, mégis összetett beszédét.
-Akkor talán induljunk.. - Vetette fel anya, apró köhintést hagyott nyomatékul. Talán feltűnt neki, hogy Lukasszal tovább merülünk el egymás kavargó tekintetében, mint azt kellene.
-Jó, csak utánatok. - Bólintott, kedélyes mosoly táncolt az arcán, édes gödröcskéket csalva rá. Szimpatikus volt és egyszerre rémisztő. Megmagyarázhatatlanul. Fiatalos arc, sokat tapasztalt szemek, s ennek tetejében a szürkés haj csalókán ült meg a fején. Ciccegve, fejcsóválva követtem őket.

Unottan könyököltem a barnás asztallapon, fenekem egy egyszerű bárszék tartotta távol a talajtól. Minden falon ott virított a McDonald's sárga logója. Ennyit a kedves kis étteremről, amit anya emlegetett, olyan lelkesen, hogy azt hittem elhányom magam. Mióta megismerkedett vele, azóta rá sem ismerek. Nem hisztizik a takarítás, és a nagyrészt rámaradó házimunka végett – ami természetesen nem igaz, én sokat segítek neki - , nem panaszkodik a fájós lábára, és a narancsbőrére sem. Talán a kapuzárási pánik idején ezt hívják szerelemnek.
-Mesélj még magadról. - Unszolt Lukas, miközben szájához emelt még egy sült krumplit. Alaposan ízlelgette, eztán nyelte csak le a falatot.
-Mit is mondhatnék. - Tártam szét a karom. - Tizenhét vagyok, kiskorú, boldog. Mindenem megvan. Igazán nem panaszkodhatom. - Mosolyogtam.
-Osztály és évfolyamelső. - Büszkélkedett anya.
-Nahát, igazán? - Lukas tettetett érdeklődéssel támasztotta le állát összefűzött ujjaira.
-Igen.. - Mondtam bizonytalanul.
-Egy ilyen szép és okos lányt biztosan körüldonganak a fiúk. - Kacsintott jelentőségteljesen. Reflexszerűen kacagtam fel, közben ujjaim egymásba kapaszkodtak idegesen, néhány ízület kellemetlenül roppant. - Valami vicceset mondtam?
-Bocsáss meg. Csak ez a kijelentés.. Inkább hagyjuk. És mondd, mi a foglalkozásod?
-Edző vagyok. Gyerekeknek tartok futballedzéseket.
-Izgalmas lehet. - Szóltam, s tűnődve néztem anyát, meg az ő csillogó szemeit. Ennek aztán végképp annyi....

Izgatottan dobtam le magam az ágyamra, kezemben a barna borítékkal, melyen a szinte olvashatatlan írással ott állt a feladó, valamint annak címe. Minden hónapban egyszer, bedobták a postaládánkba a barna borítékot. Ez egyet jelentett csupán. A vér szerinti apám továbbra sem felejtkezett meg a létezésemről. Kopogtattak.
-Gyere. - Szóltam, s közben már körmömmel szakítottam fel a boríték tetejét.
-Mit ír?- Kukkantott be anyu, egy fél uborka lógott le a szemhéjáról.
-Még nem olvastam. - Hagytam, hogy a vékony levélpapír az ölembe szállingózzon.
-Vagy úgy. Na és..? Mi a véleményed?
-Miről?
-Lukasról.
-Hát, átfogó véleményt nem tudok alkotni. De szimpatikus ember. Szereti a gyerekeket, és kedves is. Meg figyelmes.
-Az. Akkor..
-Furcsa a hangsúlyod. - Jegyeztem meg, mintegy mellékesen. Kényelmesen végignyúltam a meleg takarón, laposakat pislogtam.
-Igazából szerettem volna veled beszélni.
-Soha jobbkor. - Ásítottam hatalmasat, így a szó fele érthetetlen mélységig torzult el.
-Ha álmos vagy, hagyjuk. - S már csukta volna be az ajtót, de kezemmel visszahúztam azt.
-Mondd csak. Ne hagyd félbe, tudod, hogy utálom. - Kissé vádlóra sikeredett ez a néhány szó, mert anya arcán a megszeppenés apró jelei bontakoztak ki. Végül elmosolyodott.
-Hasonlítasz apádra. Szóval. Arról lenne szó.. Bánnád, ha kicsit kibővülne a családunk?
-Ó, te jó ég! Terhes vagy!- Ugrottam fel, izgatott lettem és.. talán egy cseppet féltem is.
-Nem, dehogy. Egek, Amelia.. - Halvány mosoly ült ki arcára, de csakhamar visszanyerte komolyságát.
-Ah. Értem már. Ide akarod költöztetni a nagyit.
-Nem a nagyit.
-Hát kit?
A beálló csend megölte a maradék családi bensőséget közöttünk. Jól emlékeztem még, milyen volt az, amikor anya legutolsó barátja hozzánk költözött. Minden csupa vászon, meg ecset. A mosdó pedig egy az egyben fekete olajban úszott. Nem, köszönöm.. Nem kérek több depresszív hajlamú Rembrandtot!

„Drága Amelia!
Lassan be kell fűtenünk, és az én szívem is egyre hidegebb. Sokat gondolok rád.A következő leveledben írd meg, mit szeretnél karácsonyra.
Szeretettel ölel: Apád, Rose néni és a többiek.”
Csalódottan eresztettem le a papírt. Csupán az olvasólámpám fényénél derengett a rövidke üzenet, értetlenül fürkésztem a sebtiben odavetett sorokat. Mi történhetett? Apa eddig több oldalnyi leveleket írt nekem. Mesélt a farmról, az időről, a rokonokról, a városiakról, a lovakról és a tehénszaporulatról. „Az én szívem is egyre hidegebb”.. Ez nem jelent túl sok jót. Istenem, bár felhívhatnám.. Bár .. bárcsak ottmaradtam volna. Most minden másképp lenne.
Párnám alá csúsztattam a levelet, szinte éreztem, hogy egész fekhelyem átmelengeti, ellenben lassacskán szemeimre kúszó álmomat csupa kétellyel tölti meg. Miért szakítottak el tőled, apa? Miért?