Ezernyi kéz-meleg tűként döfött belém a zuhanyrózsából kiáramló vízsugárcsoportosulás.
-Ébren vagyok. - Motyogtam, de rájöttem, e felől könnyebb lenne meggyőzni egy idegent, mint magamat. Tusfürdőt csorgattam végig a hasamon, elkentem, és leöblítettem. Az arcomba pocsoltam a vizet. Az eredmény nyilván csak a csukott szemhéjam fokozott tisztaságán mutatkozott meg. S akkor, abban a szent minutumban rájöttem mi is kell nekem. Kávé. Amint déli agyféltekem mezején kibukkant az apró szócska a gödörből, szinte beragyogta a fürdőszobát. Elzártam a vizet, hanyag rúgással kényszerítettem nyílásra a fülke ajtaját. Szempilláimon megülő vízcseppek elhomályosították a látásomat, vaktában tapogatóztam törölközőért.
Az ajtó halk kattanása hallatán kezem megállt a levegőben.
-Kopogni luxus? - Töröltem ki szememből a vizet ingerülten, kézfejem segítségével. A szürkés folt lassan élesedő körvonalai döbbent fintort csaltak frissen ébredt arcomra. - Lukas!
-Bocs. - Mentegetőzött, de szemeimben a sajnálat, vagy zavar legcsekélyebb jeleit sem fedeztem fel. - Nem tudtam, hogy bent vagy.
-Menj ki! - Kiabáltam, s sokkos állapotomból felocsúdva magam elé rántottam a törölközőt. Lukas lassan, nagyon lassan lépett hátra és az a csigatempóban vánszorgó idő, míg az ajtót becsukta.. Nos, a szemeit.. látni kell, ezt leírni nem lehet.
Felháborodva rántottam magamra a kikészített ruháimat. Egészen megfelejtkeztem a kávémról.

Különösen szétszórt voltam aznap reggel. Nem is Lukas hibája volt. Én nem fordítottam el a kulcsot a zárban.. Nyilván túlzottan hozzászoktam ahhoz, hogy csak mi ketten nők lakunk a lakásban. Optimista voltam és bizakodó, nyakon öntve egy valag cinizmussal és rátartisággal. Anya szerint apától örököltem az utóbbi két tulajdonságomat én pedig igazat adtam neki. Alig emlékeztem már apára, és arra, hogy milyen volt ő. Tizenegy éves koromig váltig meg voltam győződve róla, hogy bizony én vagyok az ő kicsi hercegnője, az egy szem Pöttöm Pannája. Később rá kellett döbbennem, hogy fénykép nélkül már az arcát sem tudom felidézni..
Mélyet sóhajtva próbáltam elterelni a gondolataimat. Chicagót gyönyörűvé varázsolta az ősz. Bár nem szerettem a betondzsungellé változtatott természet e formáját, jelen pillanatban mégis kitörő örömmel néztem a parkot, és a néhány dohányzó fiatalt, akik első óra helyett ott lebzseltek. Amint elhaladtam, hangos és éles füttyszó kísérte a léptem. Felhúztam az orrom, szándékosan nem néztem hátra. Hiába.. ez a hely soha nem változik. És ez így van rendjén.. Na de akkor miért nem vagyok képes belenyugodni ebbe?
Sietősebbre fogtam a tempómat, elértem végre az iskola kapuit, hihetetlen vagyok igaz? „Végre beértem a suliba.” Melyik épeszű tinédzser szájából hangzana ez el hétfő reggel? Én más voltam. Világ életemben szerettem tanulni, új dolgokat megismerni.. és mindennél jobban vonzott a kietlen, a civilizálatlan, a vadregényes tájak és.. mindenekelőtt Montana. És az apám. Ha lemondott rólam akkor is. Ha összetörte anya szívét akkor is. Próbáltam tenni ellene, de a véremet nem hazudtolhattam meg.
Ily gondolatok közepette caplattam fel a lépcsőn, néhányan rám köszöntek, ám a többségnek fel sem tűnt az érkezésem. Engem sem érdekeltek túlzottan, mit ne mondjak.
Mosolyogva léptem az osztályba, a színes hajzuhatag egyből látószögem középpontjába került. Óvatosan közelítettem meg.
-Szeva öreglány, hát te? - Lory hevesen fordult hátra, fülig érő szájjal üdvözölt, csakúgy, mint minden alkalommal.
-Szia. Hát..
-Épp' azt magyarázom Bobbynak, mekkora baromság, hogy tiltják a dohányzást az iskola területén és..
-Gyere egy percre. - Vágtam közbe. Elcsendesedett.
-Jó. - Bólintott komoly képpel és követett, ki a teremből, egy növényekkel teli, üres sarokba. Senki sem figyelt minket. - Mi történt?
-Anyámnak új pasija van. - Sóhajtottam.
-Azt hittem már megedződtél. - Vigyorgott, hatalmas rágógumit fújt, majd visszaszívta a szájába. Fogalmam sincs hogy csinálja, nekem mindig rádurrant a képemre..
-Rám nyitott zuhanyozás közben! - Csattantam fel hirtelen.
-És? Előfordul.
-Megbámult!
Néhány elsős kis kobak, akár a ventilátor, felénk fordult. Zavartan elmosolyodtam.
-Benyitott és.. nem jött zavarba, nem mentegetőzött, csak állt ott, akár egy sóbálvány ..
-Jó csaj vagy. - Mosolygott tovább.
-Lory, tényleg ennyire hülye vagy? - Háborogtam. - Anyám új élettársáról beszélünk.
-A pótpapád.
-Idióta.. Miért nem lehet veled komolyan beszélni?!
-Ne idiótázz engem!
-Bocs. Igazad van.
-Este megyünk Tommy papához? Porzik a vesém.
-Menjünk.
Lemondó sóhaj szakadt fel belőlem. Szeretem Loryt, de néha annyira komolytalan. Hiába.. a Föld egy nagy bölcsőde, és néha úgy érzem, én vagyok az egyetlen gondozónéni.. Mentsetek meg. Légyszi.

Lory egyetlen kortyra húzta le az öt centnyi átlátszó, bűzölgő nedvet.
-Neked mit adhatok? - Bökte oda a Papa csak úgy, mellékesen. Eközben kiszolgált két kopaszodó, sörpocakos, festékfoltokkal tarkított nadrágban feszítő fazont. Hiába. Tommy Papa kocsmája a környék legaljának mélyén helyezkedett el. A normál chicagói tinédzserek a belváros valamelyik krém szórakozóhelyeinek egyikén töltötték az estét, színes koktélok, és helyes lányok, valamint srácok társaságában. Mi azonban mások voltunk.
-Azt hiszem egy szénsavmentes...
-Ide neki egy Puertoricoit, Papa! - Csapott az asztalra Lory, páran felkapták fejüket. Családapák, munkások, és alkoholisták. Velünk kiegészülve. Ez jellemezte a törzsvendégeket.
-Nem. - Mondtam határozottan. - Nem akarok alkoholt inni. Holnap dolgozatot írunk.
Papa fejcsóválva hozta ki a szokásosat. A szénsavmentes ásványvizemet. Ez voltam én. Amelia Bradshaw, apa nélküli, büszke, céltudatos, komoly teremtmény. Akit a maga módján mindenki rühellt. De nem érdekelt.. Úgyis tudtam, hogy nem maradok már itt soká'.

Az első, mi a lakásba lépve szemet szúrt, a konyhából kiáradó fényár. Lassan sétáltam végig az előszobában, lerúgtam a cipőimet, félig benyitottam. Lukas ült az asztalnál, olvasószemüveget biggyesztve az orrára, valamiféle könyv fölé görnyedt. Egyből felpillantott.
-Szép jó estét. - Némi gúny telepedett meg érdes hangjában.
-Szépet. - Biccentettem.
-Anya?
-Nincs itthon,
-Igen, Lukas, látom. - Feleltem kimérten. - De hol van?
-Dolga van. Te, hogy-hogy ilyen későn?
Ledöbbentem. Mi ez, kihallgatás?
-Kocsmában voltunk Loryval. - Vontam vállat. - Miért?
-Ittál?
-Igen. - Mosolyogtam szemtelenül. - Ásványvizet.
-Ó. Füst szagú a kabátod.
-Tudod, a kocsmák többnyire dohányzó helyiségek. - Bólogattam nagy komoly arccal.
-EZ nem egészséges..
-Lukas, édi, hogy aggódsz. - Rándult meg az arcom önkéntelenül. - De nem vagyok már hét éves.. - Sarkon fordultam, hogy lefürödhessek, ezúttal kényelmesen, biztonságban. Fél füllel hallottam csak, de biztos voltam benne, hogy utánam szólt. Megálltam.
-Sajnos már nem vagy.