Még mindig nyomorult 99, lassan október vége.

Ó, hogy én mennyire gyűlölöm az októbert. Az ősz a leggusztustalanabb évszak, mind közül! Nyálkás utak, gyakori eső és töménytelen undor az emberek arcán. Legalábbis az enyémen.
-Akárhányszor meglátom Lukast, valami furcsa szorítást érzek a gyomrom tájékán. - Szórakozottan arrébb rúgtam egy kavicsot, a szerencsétlen A Michigani-tó fenekére süllyedt.
-Szerelmes vagy. -Összegezte Lory, fázósan összedörzsölte tenyereit. - Könyörgöm, húzzunk el délre!
-Úr Isten.. Mekkora egy.. - Mielőtt még befejezhettem volna a mondatot, néhány vadkacsa hangos zajongás közepette húzott szét a nádasból, elképzelésem sem volt, mi zavarhatta meg a nyugalmukat.
-Biztos valami vad-izé. - Vélekedett Lory, követve tekintetem, mely a tó szélére tévedt.
-Ja. Biztos. De visszatérve a tárgyra.. -Tettem heves kézmozdulatot. - Ennek az érzésnek köze nincs a szerelemhez! Te nem látod, mit művel ez a tag!
-Csak nem rododendron bokrokat nevel az erkélyeteken?
-Nem! Kérlek, egyszer, csak egyetlen egyszer.. Képes volnál komolyan kezelni egy helyzetet?!
-Bocs. Folytasd..
Tovább sétáltunk, elgondolkodva figyeltem a tájat. Néhány nyugdíjason, és lézengő szerelmespáron kívül nem sokan látogattak el aznap a tóhoz, noha melegebb időkben úgy kellett kerülgetni az embereket.
-Nem tudok magyarázatot találni anyám érzéseire. Lukas borzalmas. Rátelepszik, parancsolgat neki, irányítja őt..
- A szerelem nem logika. Csupán..
-Nem engedi, hogy esténként elmenjen otthonról, persze ő nem egyszer ér haza későn!
-Anyád tudja, mi a jó neki. - Vont vállat. -Ez még nem akkora tragédia, Amelia. Ha igazán a terhére válik, úgyis szakít vele.
-Nem csak erről van szó. -Ráztam a fejem. - Te, te nem tudod hogy néz rám néha, és hogy beszél velem és..
-Hogy?
-Mint egy kéjenc!
Lory megtorpant. Pár másodpercig kifejezéstelen arcot öltött, mintha megdöbbent volna aztán egyszerre kirobbant belőle a nevetés. Térdére csapott, kissé összegörnyedt.
-Kellene neked egy fiú. - Szólalt meg végül.
-Hogyan..?
-Hallottad. Kell neked egy pasi. Szerelem. Szex. Meg ilyesmik.
-Jól megvagyok. - Vontam vállat, s talán túl feltűnően sétáltam tovább előre. Bőröm egyszerre égni kezdett, de az nem a zavartól volt.. Olyan érzéseket keltett bennem, mintha .. figyelnének..? Hátra kaptam a fejem, csupán egy nénike ült a padon, mely hozzánk a legközelebbre esett. Loryra vándorolt a pillantásom, ki szintén egy pontba meredt.
-Te is észrevetted? - Suttogtam izgatottan. Nem felelt. Ajka résnyire nyílt, szeme elkerekedett. Megindult, majd sietős léptei futásra váltottak. Alig győztem utolérni, mire én befutottam, ő már egy, a tó körül futó korlátnál támaszkodó srác vállát kocogtatta meg.
Szuszogva álltam meg, csendesen bámultam, amint két puszival, meglepett arccal üdvözlik egymást. Lory sokáig nézte a fiút, eztán jutottam csak eszébe. Felém fordult, egészen bamba arccal, különösen csillogó szemekkel.
-Amelia.. ő.. Matt.
A srácra néztem, aki erre barátságosan elmosolyodott. Magas volt, Lorynál jó két fejjel magasabb, noha barátném sem tartozott a magamfajta kis növésű nők közé. Barna haja és egyaránt barna szemei melegséget sugároztak, mégis egyfajta lefegyverző sárm áradt egész lényéből.
-Nagyon örülök. - Nyújtott kezet, s én elfogadtam.
-Én is. Amelia Bradshaw vagyok.
Szeme megvillant, mintha valami rendkívüli információt közöltem volna vele az imént. Kézfogása erős volt és férfias.
-Matt. - Motyogta Lory, rá cseppet sem jellemző félénkséggel.
-Hm? - Kérdezte ő, töretlenül mosolyogva.
-Rég láttalak. - Bökte ki.
-Akárcsak én téged. Felnőttél.
-Aham..Izé.. Szóval, hogy-hogy itt? - Sütötte le szemét, látszólag komoly erőfeszítésébe került a fiúra nézni.
-Egy barátommal van találkám, ami azt illeti beköltözöm hozzá, bizonytalan ideig.
-Értem..
Hallgattak, kezdtem magam kínosan érezni. Lory valamit morgott a bajsza alatt.
-Hogyan? - Hajolt közelebb hozzá Matt, mire a lány riadtan kapta fel fejét.
-..Semmi.. csak.. Furcsa, hogy pont itt találkozunk.
-Igen, kiszámíthatatlan az élet. - Vont vállat nevetve. - Van kedved.. Kedvetek – Pillantott rám futólag. - Beülni valahová esetleg? Valamelyik este?
-Persze! Úgy értem.. igen, jó lenne.
-Akkor.. - Azzal zsebéből névjegyet húzott elő, átadta Lorynak. Megfigyeltem, hogy Lory ujjai szándékosan simultak rá Matt kézfejére, amint elvette a papírt. - Mit szólnátok a péntek estéhez? Van már programotok?
-Nincs. -Vágta rá.
-Az jó. Akkor majd hívj fel, hogy mikor és hol. Örültem! - Intett, s elsétált, Lory hosszasan bámult utána. A szél feltámadt, a Nap is eltűnt lassan a rózsaszínes felhők mögé, a későőszi aranyhíd vékonyka hullámai elapadtak a tó közepén.
-Csak azt nem értem. - Szólaltam meg, mikor Matt már jóval hallótávolságon kívül járt. - Hogy, ha itt akart találkozni a barátjával, miért ment el az ellenkező irányba.

Szótlanul sétáltunk végig a buszmegállót követő hosszú útszakaszon. Sötét volt már, és borzalmasan hideg, hidegebb, mint amihez hozzászoktunk a chicagói október estéken.
-Hát akkor.. - Kezdte Lory, és hajolt volna a puszijáért, de én megállítottam. Tenyerem határozottan feszült neki bal vállának, kérdőn nézett rám.
-Mióta csak találkoztunk Mattel egy szót sem szóltál.
-Elgondolkodtam. - Szegezte szemeit a sötét betonra.
-Lory.. Két és fél órája volt.
-Jó. - Hatalmas levegőt vett, még egyszer utoljára körülpillantott, minta meg akarna győződni arról, hogy Matt nincs a közelben. - Szóval ő... Különleges személy az életemben.
Bólintottam.
-És.. hát..
-Igen..?
-Ő vette el a szüzességem..
-Azt mondtad nem emlékszel kivel volt és hol és..!
-Hazudtam! - Csattant fel, orcájára az a pír ült ki, mit már a délután folyamán is megfigyelhettem, mindannyiszor amikor a fiúra nézett. - Mindenre emlékszem. Én.. nagyon szerelmes voltam belé...
-Voltál? - Áthatóan igyekeztem a szemébe nézni, amolyan kikerülhetetlen falat alkotva félelmei valódi megtestesítőjeként.
-..vagyok. - Nyögte megadón. - Oké.. Szóval lelépett. Csak úgy. Egyik napról a másikra. És én még alig tizenöt múltam...
-És ő?
-Hát.. akkor volt huszonhárom...
-A rohadt életbe! - Dühösen dobbantottam a lábammal. - Kihasznált egy ártatlan gyereket! Ez ez..
-Amelia, nyugodj már le! Tizenöt évesen sem voltam ártatlan gyerek. - Bűntudatosan elmosolyodott.
-De..
-Nem ismertél.
-Ez igaz.. - Hagytam rá. - De akkor is ez..
-Mindegy. A lényeg az, ami most van. Azóta eltelt két év.. És én álmomban sem gondoltam volna ezt..
-Te végig belé voltál zúgva. - Vontam le a következtetést. - A csendes óráid, amikor senki sem értette mi bajod van..
-Amelia, nekem alig voltak csendes óráim.
-De mikor voltak akkor..Akkor igazán voltak!
Elnevettük magunkat.
-Igen. - Mosolya halványulni kezdett. - És hát.. ezért beszéltem mindvégig olyan könnyedén a szexről, meg a fiúzásról, meg a többiről. Mert igazából egyik sem számított.
-Sajnálom, hogy nem mondtad el. - Sóhajtottam.
-Én is. De.. ugye eljössz pénteken? Kérlek! - Karomba kapaszkodott, szemei vadul csillogtak.
-Te még.. ezek után el akarsz menni?
Szélhámos nevetése megint beragyogta az estémet. Így hát joggal tettem fel magamnak a kérdést.. Izé.. mi is volt a kérdés?!

Lukas nem volt otthon, és ez némileg feldobta a hangulatom.
-Szia! - Anya vidáman csengő hangja szűrődött ki a konyhánkból, meleg pára, s finom illat lengedezett a bejárati ajtó előtt.
-Szia. - Nyitottam be mosollyal arcomon. - Nincs késő a főzőcskéhez?
-Nincs. - Legyintett. - Lukas ma későn jön. Biztosan jól esik majd neki..
-Miért?
-Mert éhes lesz? - Kérdezett vissza kedves gúnnyal.
-Nem. Miért jön későn? Ki az, aki este tízkor viszi edzésre a gyerekét? - Lazán a konyhaszekrénynek támaszkodtam, kritikusan figyeltem anya minden mozzanatát. Kezében elvétve megremegett a sótartó. Nem felelt.
-Nem fáztatok?
-Ne tereld el a szót!
-Nem terelem!
-Meg akarom látogatni apát.
Megmerevedett, a kés pengéje a fali csempének koccant, miközben kiesett a kezéből. Fagyos arccal folytatta a zöldségaprítást.
-Mi van? Miért nem válaszolsz? - Horkantam fel. - Az apám, és jogom van, hogy..
-Az apád borzalmas ember! - Csattogott. - Ha annyira látni akarna már rég keresett volna..
-Minden hónapban levelezünk és..!
-Azt hittem felnőttebb vagy ennél. - Nézett rám fájdalmasan. - Havonta egy levél.. Mondd, a legutóbbiban mit írt? Montanáról? A lovakról? Megkérdezte egyszer is, hogy vagy? Vagy szükséged van-e valamire? Ben O'Collonner még életében nem tett semmi olyat, ami ne a saját javára szolgált volna!
-Bezzeg Lukas maga a megtestesült angyal, ugye? Rád sem ismerek anya...
Nem sírtam. Azt hiszem tizenhárom évesen bőgtem utoljára, és akkor is csak azért, mert rájöttem, hogy már képtelen vagyok megkönnyezni a fájdalmas dolgokat. Egy fiatal lánynak ez nagy trauma.
Most azonban tényleg fájt. Cseppnyi sértettséget nem éreztem, mégis elvonultam a szobámba, még az ajtót is becsaptam. Az az igazság, hogy rettegtem anya igazától. Mi van, ha az apám tényleg nem akar látni..? Ha még a létezésemről sem akar tudni, talán a leveleit sem ő maga írja meg...
Nem. Lehetetlen. Előkotortam a fiókomból a levélpapírokat, és egy tollat. Leültem, gyér megvilágítás mellett próbáltam megfogalmazni magamban a kérdést, ami igazán foglalkoztatott. Akárhogyan is dobálóztam a szavak halmazával, képtelen voltam papírra vetni az egyszerű kérdőmondatot. „Mondd apa, te akartad, hogy így legyen?”