Immár tökéletesen és szabadon lélegeztem, ujjaim Oliver hajában kóvályogtak, élveztem a csókját. A kapualj tökéletes sötétséget biztosított, bár arcomra zavar helyett a romantikus tündér festett pírokat. Bele sem merek gondolni, hogy csilloghatott a szemem..
-Mennem kellene.. - Mormogtam.
-Miért? - Sóhajtott, de nem eresztett.
-Mert anyám új élettársa cirkuszolni fog. - Megvető fintort vágtam.
-A nevelőapád?
-Az hiányozna még! - Kiáltottam, de ez csak akkor tudatosult bennem, mikor visszhangja visszaköszönt a panelek ablakairól. - Hopsz. - Kaptam szám elé a kezem. Oliver megkockáztatott egy óvatos nevetést. Nem sértődtem meg. -Jól van na.. Az a helyzet, hogy nem igazán bírom az alkoholt.
-Tényleg? - Hökkent meg. - Nem is gondoltam volna.
-Szemét. Megyek.. Nem akarok botrányt... - Nagy nehézségek árán tudtam csak kibontakozni ölelő karjai közül.
-Miféle ember ez a Lukas? - Kérdezte.
-Lukas? - Szemöldököm a hajtövemig szaladt. - Honnan tudod, hogy Lukas a neve?
-Te mondtad. - Vágta rá, állta a tekintetem. - Nem emlékszel?
-Nem. - Feleltem halkan, a gyanú szikráját képtelen voltam eloltani. - De biztosan csak a pia miatt. -Tettem hozzá. - Noha tisztán emlékeztem, hogy nem említettem Lukas nevét. - Jó éjt, Oliver.

-Szerintem akkor is észrevette, hogy az első volt. - Erősködtem.
-Jó. Akkor észrevette. Elegem van, nem akarok tovább témázni ezen. Jó pasi, összejöttetek. Örülj.
-De akkor is, mit érdekli ennyire Lukas? Állandóan róla kérdez. Mintha belé lenne szerelmes, nem is belém. A legutóbb is, feljött hozzánk és mikor közöltem vele, hogy nem, Lukas nincs itthon, egyből...
-Hm. - Nézett fel az égre Lory, kabátját összehúzta magán, állát igyekezett minél mélyebbre rejteni sála mögött. - Havazni fog...
-Lukas biztosan patáliát rendezett volna, ha Olivert felviszem a szeme láttára. Komolyan, mintha féltékeny lenne..
-Az Istenért, ne kombinálj már annyit!
-Az életem egy pokol. - Fújtam ki a levegőt fáradtan. - Lory.. belefáradtam.
-Tudom. - Átölelte a vállam. - Tudom.
Tovább sétáltunk, a hidegnek már a vastag pulóverem sem állt ellen. Átfagyott a szívem is, a könnyek megdermedtek odabent, pedig ez egyszer jól esett volna zokogni.
Vállamat lehúzta a nehéz táska, s még ezernyi, ezernyi gond.
-Az én életem sem tündérmese. Ez van, Amelia.
-Inkább élnék én is egyedül... Anyám elviselhetetlen. Szerinted milyen érzés havonta új férfit alsógatyában látni az otthonodban..? Mostanában meg haza se jön.. Tulajdonképpen olyan, mintha Lukasszal élnék. Folyamatosan érzem magamon a tekintetét... - Kirázott a hideg.
-Hát az attól függ..
-Lory!
-Bocs. Nem úgy értettem. Én néha már annak is örülnék, ha nem kéne az üres lakásba hazatérnem este. Magányos vagyok. Borzasztóan. Apám fizeti a költségeket, köszönöm szépen.. De ennyi..
Egyszerre szakadt fel belőlünk újabb sóhaj.
-Mondd, szerelmes vagy ebbe az Oliverbe?
-Nem tudom. Nem.
-Gondoltam...

Mint ki meghazudtolni készült önmagát, úgy feküdtem Oliver karjaiban. Odakint viharos szelek tomboltak, a hóesés előtti elektromos szürkeség két napja derengett már a levegőben. Kellemes zene szólt, s gőzölgő kávé illata lengedezett közöttünk. Oliver ajkai piócaként tapadtak a nyakamra, az ezelőtt ismeretlen érzékek olyasféle reakciót váltottak ki belőlem, melyre álmomban sem mertem gondolni, soha. Remegett a testem, az ölem felé lágy melegség folydogált szüntelen. Lám szerelem nélkül is lehet ezt.
Ujjai blúzom alá kúsztak, játékosan szlalomoztak végig a derekamon, bizsergetően járta át nagyobb bőrfelületeimet.
-Oliver, hagyd abba.- Suttogtam, túl messzire ment már, így is.
Zokszó nélkül állt meg. Felült, elvette a maga csészéjét, óvatosan kortyolt a forró italba. Rám nézett.
-Egyre jobban tetszel nekem. - Mosolygott.
-Ugyan miért? - Cica módjára nyúltam végig a kényelmes, bőrborítású kanapén.
-Nem szeretem, mikor megjátszod a szerény és ártatlan kislányt.
-De tudod, hogy nem játszom. - Alsó ajkamba haraptam, láttam rajta, hogy majd' szétveti a vágy. Végignyaltam a számat, hajam kisöpörtem a nyakamból és neki nem kellett több sem, testünk ismét összepréselődött. Fogai óvatosan mélyedtek a bőrömbe, egyre csak szívta, én pedig tettetett felháborodottsággal toltam el.
-Na, ennek nyoma fog maradni. - Mérgelődtem.
-A hajad úgyis eltakarja. - Vont vállat.
Megnyugodva dőltem vissza hozzá, nem is sejtettem, hogy egy parányi folt indítja majd meg a végzetes lavinát..

Fáradtan és éhesen estem haza, későre járt márt az idő, és bár megrögzött este hat után nem evő embernek vallottam magam, most nem tudtam volna megállni. Kiéhezve nyitottam ki a hűtőt, mohón csillogó szemekkel. Lelkesedésem rögvest lelohadt, amint megpillantottam a néhány hetes sajt maradványait, egy doboz tejet – bele szagoltam, de a savanyú illat kellemetlenül facsarta az orromat - , és némi fagyott sárgarépát.
Kilestem az előszobába, de anyáék hálójából nem szűrődött ki fény.
-Hahó. Valaki..? - Kockáztattam meg félhangosan. Fáradtan sóhajtottam. Vagy alszanak, vagy nincsenek itthon. Épp készültem volna egy pohár vízzel kitölteni üres gyomromat, mikor léptek verték fel az elsőre tökéletesnek tetsző csendet. Összerezzentem.
-Estét. - Lukas halkan köszönt, már-már suttogva.
-Neked is.. Anya megint nincs.. - Kezdtem, de közbe vágott.
-Dolga van. - Felelt higgadtan, ki nem mondott kérdésemre. - De én bevásároltam.
-Mi dolga van? Napok óta beszélni sem tudtam vele, a telefonján sem érem el... A francba is! - Hangom talán kissé hisztérikusan csengett, de nem tudtam és nem is akartam kontrollálni magam.
-Hoztam a kedvenc narancslevedből. - Kényelmesen, kifejezéstelen arccal sétált a konyhaszekrényhez, annak felső polcáról leemelte a kék dobozos, száz százalékos dzsúzomat.
-Hát ez meg...
-Minden nap ezt iszod, figyeltelek.
-Lukas. - Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
-Tudom, hogy nem kedvelsz engem. De már én is a családhoz tartozom és úgy gondolom, meg kell tennünk mindent azért, hogy kijöjjünk egymással. Tessék, én figyelek rád. Anyádnak sok a dolga, nem volt ideje vásárolni, ezért megvettem neked...
-Jó! - Csattantam fel. Kitéptem a kezéből a dobozt, poharat vettem elő, hangosan koppant, csaknem el is törött, amint a pultra csaptam. Fogammal indulatosan szakítottam fel a dobozt, töltöttem. - Mintha egy átkozott narancslével mindent meg lehetne oldani.. - Dohogtam, s egy kortyra lenyeltem az italt. - Tudod Lukas, nekem nem is veled van ám bajom... - Ráncoltam a homlokom. Lassan elmosolyodott. Egy helyben álltam, mégis minden mozogni látszott. - Most meg miért bámulsz így rá...? Lukaaaas... - Imbolygó lépteket tettem a konyha ajtó felé, csak azt éreztem, hogy baj van, hogy menekülni kell, hogy nem maradhatok... Az ember ösztöne az utolsó pillanatban, mikor már nincs hová, már nincs tovább, mindig megpróbálja felállásra ösztönözni gazdáját. Kár, hogy a földről ájultan nehézkes a felállás.