Magam sem tudom, miféle erő hatalma alatt tettem meg az öt kilométeres utat gyalog, ráadásul futva de izmaim végleg feladták a szolgálatot. Összecsuklottam a magas kerítés tövében, mely a St. Martin Drive szélén húzódott végig, az oratóriumot védve, biztonsági kamerák kereszttüzében fetrenghettem éppen, de jelen esetben nem tudott foglalkoztatni. Majd ha visszanézik a szalagot, biztosan derülnek egy jót, nyilván abban a tudatban, hogy egy őrült liba idegösszeomlást kapott az éj közepén, az ő zöldre mázolt kerítésüknél. És milyen igazuk lesz!
Zokogtam és üvöltöttem, mindenem reszketett. Öklendeztem, de a gyomrom üres volt, így némi vizes, savas váladékon kívül semmi sem köszönt vissza rám. Marta a torkom, a szívem, meg akartam halni, semmivé foszlani a csípős, hajnali ködben. Ujjaim görcsösen szorultak rá Lukas slusszkulcsára, iratai ingem felső zsebében bújtak meg.
Elborult az agyam. El akartam tűnni, akkor és ott. Azonnal. Semmi más nem foglalkoztatott, csak, hogy minél messzebb innét... Soha többé nem tudtam Chicagóra nézni. Se anyám szemeibe.

-Kérlek.. - Ölelt sokadszorra magához, fejét az enyémnek döntötte, simogatott, ringatott egy hatalmas plédbe csavarva. Nyitott szájjal zokogtam, orrom csurgott, nyálam végigfolydogált államon. - Tessék? Próbálj megnyugodni, így nem értem amit mondasz.. Adjak egy nyugtatót? Kialszod magad és holnap majd..
-NEM! - Magamból kikelve ordítottam fel, kezét félrecsaptam, a plédet levetve magamról bukdácsoltam át a szobán. - NEM ALSZOM, NEM NYUGSZOM MEG, ELTŰNÖK INNEN A FRANCBA! - Térdre rogytam. Éreztem magamon Lory ijedt szemeit és még jobban zokogtam.
-Úr isten. - Suttogta. -Valami..
-Igen valami tragikus történt. - Hátra vetett fejjel nevettem fel, eszelős hangom megtöltötte a szobát.
-Az Istenért. Csak kérlek, csak egy picit.. Ha ezt meghallják a szomszédok még a végén ránk hívják a rendőrséget vagy a diliházat...
Remegő ajkakkal bólintottam.
Mesélni kezdtem, néhány másodpercenként felzokogva, a padlószőnyegbe markolva. Lory elborzadva, ujjait tördelve hallgatott. Csend borult a szobára.
-Hogyan szöktél meg?
-..Miután eloldozott.. Teljesen elborította az agyát a homály. Lukas..beteg. - Elfordítottam a fejem. Mit beteg..? Egy elfajzott fenevad.. - Csak simogatott és fogdosott.. Én pedig kikaptam a kést a kezéből és tövig vágtam a térdhajlatába.. Rohantam és.. - Kezembe temettem az arcom.
-Feljelentést teszünk. - Mondta. -Most azonnal.- Felállt, már indult is a szekrénye felé, hogy ruhát keressen nekem és magának. Megállítottam.
-Nem, elmegyek, elmegyek, elme.. - Görcsösen markoltam a vállait.
-Amelia! - Kezébe fogta az arcom, mélyen szemeimbe nézett. Nem tudtam megnyugodni, nem ment, akkor és ott nem.. Talán utólag.. talán.
-Nem érdekel, hagyj békén! - Sikítottam, hátra löktem, mire megtántorodott. - Csak el akarok tűnni!
-Mi? Nem mehetsz el csak így! Ne szórakozz.. Ez még viccnek is rossz. Lenyugszol, érted, aztán hideg fejjel átgondolod. - Erősen megszorította a karom, nem akart ereszteni. Elgyengülve dőltem neki.
-Lory, te vagy az egyetlen, aki még ideköt. Anyám ki tudja, most is hol van, szerintem nem is érdekelné, ha tudná mi történt és..
-Mit akarsz, mit tegyek? - Fakadt ki. - Látom, hogy szenvedsz, de nem tudok segíteni... Ez.. Szörnyű, még rosszabb, mintha én magam lennék a helyedben. - Lory elsírta magát.

-Csak adj valami pulcsit, míg hazaérek. - Sóhajtottam.
-..És aztán..? - Kérdezte, miközben kezembe nyomott egy frissen mosott, kék, bolyhos pulóvert.
-Írok egy levelet apámnak.

A sporttáska pántja vágta a vállam, örültem, hogy nincs hosszú sor a postán. Expresszel adtam fel a levelet, így nem csekély összeget kellett ráfizetnem. Nem érdekelt. Minden megtakarított pénzemet eltettem, a legfontosabb cuccokkal együtt. Kétezer kilométer.. Még sosem vezettem a városon kívül. Elszorult a torkom. Még huszonegy sem múltam, nem vagyok nagykorú.. Ha lebukom, akkor mindennek vége. Elhatározásom fikarcnyit sem gyengült azonban. A kezem meg sem rezdült, amint átnyújtottam a hölgynek a levelet.
Kiléptem a szabadba, világos volt, Chicago rég felébredt, hisz' már a hajnali órákban is autófüsttől köhécselő emberek rótták az utakat.
Hosszú és kemény út elébe néztem ráadásul úti célom csak körül belülre tudtam behatárolni. Stanfordtól délre, a hegyek lábánál élt a farmer, népes családjával és állataival, boldogan. Rég volt. S ki tudja, ma mi igaz belőle..?

Decemberbe lépett át a hónap. A jeges szelek és a hóesés még váratnak magukra, de Wisconsin utcáin dermedt pocsolyák nehezítik a járást. Eddig még nem sikerült eltévednem, noha még sosem jártam erre. A térkép és az emberek segítségemre vannak. Itt mindenki olyan közvetlen! Ég veled Chicago, az egyik lányodat most végleg elveszítetted.
Lory lelkemre kötötte, hogy naponta felhívom. Na persze. A pénzem meg egy hét alatt elfogy, nem? Lorynak fogalma sincs róla – egyelőre - , hogy új SIM kártyát tettem a telefonomba. A régit kettétörtem. Ha minden igaz, hajnalra már Montanaban leszek. Talán alszom egyet a kocsiban, míg felkel a nap, és kora reggel kérdezősködni kezdek az O'Collonner birtok felől. Régen mindenki ismerte őket. Régen, mindenki ismert bennünket.

Öt óra, és már besötétedett. A hó egyre növekszik a kerekek alatt, hiába a hatalmas autópálya, Minnesotán átkelni tovább tart, mint gondoltam volna. S ez a fránya hó! Még nem sózták fel az utakat, így nehézkes a közlekedés, különösen számomra. Szívem nyugtalanul ficánkolt a mellkasomban, túl voltam már a megaláztatás pillanatnyi nyomorán, túl a kínok kínjain, csupán fájó emlékük maradt meg rajtam tátongó sebként. Mégis, emelt fővel tekintettem előre, az ismeretlenbe. Hosszan kígyózó kocsisor, s két oldalt hatalmas erdőségek, melyek messze terülnek el, körülölelve a várost. Fázott a kezem, épp' csak összedörzsöltem volna, de a sor lódulva indult meg. Elmosolyodtam. Megyek, Montana, csak győzz várni! Megyek.

Azt hittem Minnesota után nyugodalmas utam lesz, de Dakota hatalmas, és én kicsinek, és elveszettnek éreztem magam benne. Sötét volt, vaksötét, s kezdtem kétségbeesni. A félelem nem hagyott volna aludni, noha éreztem, szemhéjaim nem bírják tovább tartani magukat. Figyelmem egyre lankadt.
Éles dudaszó riasztott fel, a kamion néhány centiméterre húzott el mellett. Amelia, most nem alhatsz el! Szedd össze magad, öreglány, gyerünk! Észak Dakota .. Mit vétettem én ellened?
Gyomrom hatalmasat kordult, és elhatároztam, hogy megállok pihenni. Hajtottam még néhány kilométert, csak úgy, találomra az utcák között. Kisebb település volt az, melyen most jártam, így hamar találtam parkolót, s egy nonstop boltot. A kenyér már nem volt friss, de éhségem lecsillapította.
Furcsán fázni kezdtem. Eddig úgy gondoltam, csupán az izgalmak és a stressz okozta végtagjaim ilyen furcsa nehézkességét, de a hideg, mely végigfutott rajtam beigazolta lázamat. Homlokomra tapasztottam a kezem, csak úgy lüktetett és lángolt.
-Nagyszerű. - Morogtam. - Már csak ez hiányzott.
Keresgélni kezdtem a táskámban, hátha találok lázcsillapítót. De nem rémlett, hogy azt is elpakoltam volna..
Kimerülten dőltem hátra az ülésen. Soha korábban nem aludtam még egyedül egy parkolóban. Féltem, és.. Nem. Nem akartam hazamenni. Montanába akartam menni, az apámhoz.
-Amelia O'collonner vagyok és.. meg fogom találni. És minden rendbe jön majd.. - Szipogtam kettőt, nem akartam sírni. Erős vagyok és független és hegyeket tudok megmozgatni ha akarok..
Zokogni kezdtem. Egész testemben reszkettem a láztól és a hidegtől, Lukas kocsijában nem volt fűtés, Dakotában pedig semmi arra utaló jel nem volt, hogy jó úton haladok.