Az ablak megremegett, hangos kocogtatásra riadtam.
-Kisasszony, jól érzi magát? - Görnyedt hátú, kötényes férfi ráncos homlokával szemeztem épp, szeme vizslatón meredt rám. Sietve letekertem az ablakot.
-Persze.. - Motyogtam kábán. - Elszunyókáltam, ennyi az egész... - Összerázkódtam. A gyomrom összeszorult, számban a nyál természetellenesen gyorsan kezdett gyűlni. Mindennél jobban gyűlöltem a hányás előtti fázist. Kipattantam a kocsiból, az idegen hátraugrott a kivágódó ajtó elől.
Még egy fáig sem jutottam, ott, a parkoló közepén görnyedtem össze. Sugárban köszönt vissza rám az előző esti étkem.
-Hölgyem..? - Közelített meg.
-Áh.. - Hátra vetett fejemre tettem a kezem, a homlokom valóssággal lángolt. Hideg verejtékben fürdött az arcom és érezhetően a testem is. A nap elég alacsonyan volt. Vagy még nincs dél és én időben keltem vagy.. te jó ég..
-Reggel, mikor jöttem váltani a kollégám, a kocsiban aludt. - Csóválta fejét. - Most meg ki kellett ürítenem a szemetest és mit látok..? Minden rendbe'?
-Azt hiszem elkaptam valami vírust. - Mondtam.
-Akkor meg miért nem maradt otthon?
-Épp oda tartok. - Halvány mosolyt eresztettem meg felé. - Szerettem volna még ma Montanába jutni.. Szent ég, mennyi az idő..? - Morogtam. Előkotortam telefonom farmerom zsebéből. Délután négyre járt az idő, és én még mindig ezen az átkozott helyen időztem.
-Vissza kell mennem dolgozni. - Mondta. - Jobbulást..
-Köszönöm.. - Hátat fordítottam neki, felpillantottam az égre. Az most tisztán, és felhőtlenül kéklett, ragyogó, ám csalókán hideg sugarak tűztek a szemembe. Összeborzongtam. Nem tudtam, hogy a decemberi hideg, vagy a lázam okozta, de jobbnak láttam tovább indulni.
-A hányást meg majd én fogom összetakarítani, mi? - Még hallani véltem a boltos morgolódását. Elmosolyodtam. Itt is olyan furcsa tájszólással beszéltek az emberek. Nem voltam már messze a célomtól..

S valóban, nem tévedtem. Kezeim kissé zsibbadtak még a hőemelkedéstől, de a néhány mérföldre lévő – és jó néhány mérföldes körzetben az egyetlen! - patikában vásárolt lázcsillapító lassan, de biztosan hatni kezdett. Az autórádióból kellemes country zene szólt (hiába váltogattam az állomásokat, mindenütt csak ilyesféle muzsika eregette felém akkordjait). Esteledett, megint sötét volt, de már nem nyomasztott olyannyira a táj fokozatos kietlenné válása. Sőt! Élvezettel pillantottam újra és újra ki az ablakon, ahogyan elhaladtam a Roosevelt park mellett. Kerítései szinte szembe sem tűntek, vékonyak és zöldek voltak, beleolvadtak az természet zöldjébe. Mindenütt vadlovak lófráltak, legelésztek. Nyugalmukat nem zavart semmi, néhány ráérősen guruló kocsin kívül. S mintha még ezek is kevesebb füsttel és kisebb zajjal jártak volna, mint Chicagoban!
Magam sem tudtam azonban olyan gyorsan gurulni, mint szerettem volna. Ha eddig panaszkodtam az út ápolatlanságára, akkor nem szóltam semmit.. Itt, az autópályának nevezett betonúton még siralmasabbnak bizonyult a helyzet. Mintha a vadon az autósoknak szerette volna üzenni: Itt én vagyok az úr!
Szóval lassan haladtam előre. Sok mindenre figyelnem kellett, de éles szemem nem kerülte el az a barátságos külsejű kis bogár, mely kényelmesen, ám soha le nem maradva jött mögöttem. Néha ellepte a köd, de az utóbbi fél órában egyre közelebb és közelebb jött.
Köröttünk az erdő fái susogtak csupán, így lassan nem csak Lukas kocsijának, hanem a bogár menetzaját is hallani kezdtem.
Bepárásodott ablakomon letöröltem egy foltot a kezemmel bal oldalt. A kocsi mellettem jött, szorosan. Ablaka letekerve, sofőrje igyekezett úgy artikulálni szájával, hogy értsem amit mond. Nem értettem. Letekertem a saját ablakomat, hogy halljam mit mondd. A következő másodpercben egy browning csövével néztem farkasszemet.

Nem tudtam mióta fekszem a hóban, már nem éreztem a hideget, se azt, hogy fáj. Az első tíz percben sikoltani és zokogni akartam. A jeges hó az ingem alá hatolt, hasam és hátam vízben tocsogott, arcom belefúródott a latyakba. Mégsem mertem felemelni a fejem, a tarkómnak szegezett fegyver szinte perzselte a bőröm. Nem tudtam pontosan, hogy négyen vagy öten voltak, az arcát pedig egyiknek sem jegyeztem meg. Éreztem, amint több kéz is a zsebeimbe nyúl.. Megtalálták a kulcsot, az iratokat és a mobilt . Egyiket sem hagyták nálam.
Másodpercekkel később már csak a két motorzúgás távolodó neszét hallottam vissza.
Felegyenesedtem. Reszkettem, a lázam felszökött. Hatalmas, havas térség volt, mely közepén álltam, mellettem az országút nyúlt a ködös és koromsötét messzeségbe, jobbomon az erdő fenyegető sustorgása... S előttem egy méterekre magasodó fehér tábla, rajta fekete írás, vörössel áthúzva.
Észak Dakota. A viszont látásra.
Szívem kihagyott egy ütemet.
Megkerültem.
Üdvözöljük Montanában!
Halvány mosoly táncolt arcomon, szememre fátyol kúszott. Utolsó erőm is elhagyni készült, a betegség győzni látszott.. itt vagyok, Montana! Itt vagyok... Összeomlottam, mély, mély álomba szenderülve.

Szédelegve ültem fel. Homlokomról nedves rongy csúszott le, kezembe kaptam a szövetet. Aprót sikkantottam. A kezdeti sokk lebénított, fel sem fogtam mindazt, mit magam körül láttam. Hangulatos félhomály, s vidoran pattogzó kandallótűz vonta meleg derengésbe a faburkolatú szobácskát, ahol feküdtem, egy takaros, fehér dunnás ágy közepén. Puha vánkos, mely a fejem alatt pihent ezidáig, most benyomódva várta, hogy visszadőljek rá. Lehunyt szemekkel adtam meg magam elnehezült testemnek.
Néhány percig szuszogtam, igyekeztem nem gondolni arra, hogy hol vagyok. Egy másodperc erejéig megfordult a fejemben, hogy ez most Chicagó legjobb elmeotthona.. Vagy, hogy az egészet csak álmodtam.
De az ajtó nyílása, és a rajta belépő, cowboykalapos, kockás inget viselő, kopott farmerban feszítő ráncos orcájú, de annál kedélyesebben mosolygó férfi látványa meghazudtolta pillanatnyi elmebajomat.
-Szép jó reggelt! - Szólt vidáman, mutatóujjával megbökte kalapja karimáját, mintegy tisztelgésképp'. Ismét felültem.
-Jó reggelt.. - Dörgöltem meg a szemem. - Hogyan..?
-Nagyon nagy mákja volt kisasszony. Ott találtam magára, az erdő lábánál. Hoztam a teheneket Dél Dakotából. Ha nem olyan a szemem mint a sasé, bizony tüdőgyulladást is kaphatott volna reggelig abban a hidegben! - Hegyeznem kellett a fülem, hogy minden szavát értsem. Szokatlan volt számomra az itteniek hanghordozása, kiejtése.
-Köszönöm. - Motyogtam zavartan.
-Nincs mit. Majd behajtom. - Kacsintott, mire ijedten hátrahőköltem.
-Na, nem kell úgy kétségbeesni. Errefelé nem olyan ám, mint ahonnan maga jött. Biztosan városi. - Kuncogott.
-Miből gondolja? - Érdeklődtem óvatosan.
-Az a fene úrias beszéde, na meg a hacukája.. - Csapott térdére, látszólag jól szórakozva. - Na de árulja el, mit keres itt, az Isten háta megett?
-Az apám itt él. - Feleltem egyszerűen. - Hozzá igyekszem.
-Gyalog? - Csapta össze kezét elkerekedett szemekkel. A tűz szikrát vetett, mintha ő is nevetni akart volna. Egyszerre elmúlt a búskomorságom és kilátástalanságom. Lám, a sors is mellém állt, Fortuna végre rám mosolygott.
-Nem.. Útközben kiraboltak. - Haraptam alsó ajkamba.
-Sejtem kik lehettek azok. - Komorult el arca egy pillanatra. - Az erdőben van egy tanyájuk, banditák.. Vigyázni kell errefelé. A hegyek irányában már biztonságos, de itt, a határi erdőnél nem tanácsos egyedül lófrálni. - Ingatta fejét.
-Magam is rájöttem.
-És most? Merre megy?
-Ha tudnám.. - Húztam el a számat.- Esetleg tudna nekem adni egy térképet..? Hogy behatároljam hol vagyunk? És akkor biztosan megtalálnám, amit keresek..
Felnevetett.
-Adhatok én magának ezer meg egy térképet is, kisasszony. De a jó büdös életben nem fogja itt megtalálni „amit keres”.