Ralphnak igaza volt. Ez a tájékozódás sokkalta nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Montanaban nem voltak jelzőtáblák, nem voltak utcanevek.. Nem voltak utcák! Persze, Dakota után nem is számítottam semmire.. No de azért egy fából eszkábált valamit csak kitehettek volna a kereszteződésekhez!
Ezen gondolatomon elnevettem magam. Mégis mit írtak volna rá..? Hatalmas szikla jobbra. Még hatalmasabb szikla balra. Füves pusztasághoz forduljon a háta mögé és.. nézzen, ameddig a szem ellát! Igazi képeslapra illő arcát mutatta magából Montana. Gyönyörű, érintetlen, szűz hó pislogott felém ártatlanul mindenhonnét. Erdőségek, és hósipkás hegyek övezték az utamat.
Még tizenöt kilométer volt hátra - Ralph elmondása szerint. A táj megint csak úgy nézett ki, mint egy hatalmas tábla, melyet négy felé osztottak egy kereszt alakú betoncsíkkal. A negyedein – akár a Négy Évszak pizza, Loryval közös törzshelyünkön - különféle elemekkel. Mint például facsoportosulások, vagy elfogyni látszó, fagyott patakocska, esetleg egy idegen farm, amelynek kerítése mögött kopók csaholtak veszettül.
Ralph szívességből elhozott Stanfordon túlra is – noha csak a szemernyi városkában volt elintéznivalója. Hogy is fogalmazott..? Kár lenne ezekért a szép virgácsokért.
Ami Stanfordot illeti, megint csak mosolyra késztetett! El sem tudom mondani mekkora megkönnyebbülés a hatalmas metropoliszok forgataga után ez a nyugalmas kis fészek, hullámpapírra emlékeztető házaival, a túl széles utaival – partjain gyér kínálatot tartalmazó üzletekkel – és a „mindenki ismer mindenkit” effektussal, mely az emberek között természetessé vált.
Lejártam a lábamat is, a cipőm átázott, de legalább a kabátom megvolt, és nem veszett oda a többi cuccommal együtt, ami a kocsiban maradt. Magam is elcsodálkoztam, hogyan volt bennem ennyi tartás... Igen, összeomolhattam volna, hatalmas csapásokat mért rám a sors. Most azonban az egész kezdett meseszerű fordulatot venni.
Kitaposottnak tűnő ösvényen vezetett az utam, elbámultam a csodálatos monstrumként fölém, s az összes lanka és síkság és talán az egész világ fölé tornyosuló hegységeken. Azon a hegyen is, mely előttem ragyogott esthajnalcsillagként. Ralph azt mondta, csak menjek az irányába töretlenül.
Az O'Collonner farm neve eltűnni látszott ugyan, de még mindig ott élt mindenki emlékezetében – állította az öreg.
És mentem és mentem, a szél kifújta a számat, az orrom vörös volt, a szemem csillogott.. És haladtam előre, egészen addig, míg egy „Magánterület, belépni TILOS!” tábláig értem, mely szegecselt rácsú kapun függeszkedett.

Megnyomtam a kopott csengőt. Bevallom először féltem, hogy belém vág az áram. Semmiben nem bíztam, ami itteni volt.. Hiába is vágytam el régóta a városból, nem áltathattam magam azzal, hogy született vidéki vagyok.
A térdem remegett, a tenyerem izzadt a szám pedig kiszáradt, csakúgy, mint a torkom.
A kerítésen belül térdig érhetett a hó, egy köpcös, égővörös hajú, alacsony nő lépdelt felém nehézkesen. Már messziről is feltűnt orcáján a két pír, mely sohasem tűnt el onnét igazán, a hideg pedig még élénkebbre festette. Szeme zölden csillogott.. és nagyon ismerős volt nekem.
-Jó napot. - Szólalt meg először, jót derült zavaromon. - Miben segíthetek? - Megállt a rácsos kapu előtt.
-Jó.. napot.. - Leheltem, s felderengett egy régi emlék.. Nem sok mindenre emlékeztem négy éves koromról korábban, de a család jóbarátjára, aki mindig a térdén lovacskáztatott és finomakat sütött.. - Rose..?
-Találkoztunk má..? Te jóságos..! - Szája elé kapta a kezét, hatalmasat sikkantott. Tésztaragacsos köténye alól hatalmas és nehéznek tűnő vaskulcsot húzott elő, kapkodva nyitotta ki a zárat, közben egy pillanatra sem véve le rólam a szemét. Ahogy az út szabaddá vált hozzám rohant, és szorosan karjaiba zárt. Meg sem tudtam nyekkenni, levegőt nem kaptam a szoros öleléstől, megszólalni pedig még annyira sem voltam képes. - Amelia...! - Kisimított egy tincset a szememből, mélyen belenézett. - Te jó ég, te jó ég! - Jól megszorongatott, majd eleresztett. Újra végignézett rajtam. - Mondj már valamit! - Nevetett fel.
-Szia Rose. - Mosolyodtam el fáradtan.
-Nem fogom megkérdezni mi járatban, rémesen nézel ki... - Csóválta fejét. - Bejössz, iszol egy teát. Aztán ha úgy érzed, elmondasz mindent.
-Köszönöm..! - Szakadt fel belőlem hatalmas sóhaj, hálásan néztem rá. Karöltve sétáltunk be a birtokon. Az emlékek megrohantak, a lábam elgyengült. Rose sejtette, hogy baj van, és hogy nem hiába tettem meg ekkora utat.. Rose érezte az idegességemet, és nagyon jól tudta, hogy mikor láttam utoljára az édesapámat. Rose mindent értett.

Benn ültünk, a nappaliban. A televízió antennái a világ különböző égtájai felé álltak, itt is, csak úgy mint Ralphnál, kandallótűz melengetett bennünket. Oldalvást ültem a lángoknak, jól esett a meleg, ezernyi apró tűként böködte a bőröm, olyan régóta élveztem vendégszeretetét.
Mélyen beszívtam a szoba illatát, kellemes fa aroma keveredett a konyhából beáradó vaníliás, süteményillattal. Forró kakaóm gőze orromba szállt.
Újra és újra felsóhajtottam. Rose higgadtan ült mellettem, nem törte meg a csendet, míg végül az már bosszantóvá nem vált.
-Ben este érkezik. Elment a városba, hogy találkozzon az egyik lehetséges új alkalmazottal. Szeretnél vele beszélni először?
Bólintottam.
-Rendben. Megértem. Éhes vagy? Mindjárt megsül ez a vacak. - Mosolygott töretlenül.
-Nem, köszönöm.. - Úgy éreztem, hatalmas illetlenség volna megmondani, hogy szeretnék lepihenni. Hiába tartózkodtam egykori szülői házamban, mégis, az egész olyan volt, mintha idegen helyen ülnék. - Egyébként megkaptátok a levelem..?
-Ben nem mondta.. - Halkult el a hangja. Aggódva nézett rám. - Hé, hé. Nyugi. Lehet, hogy meg sem érkezett, talán késik a posta.. Mindenütt hatalmas a hó, ide meg amúgy is szökő-évente egyszer jut el az a szerencsétlen postás .- Igyekezett megnyugtatni, de nem származott belőle túl sok jó. Kétségbeestem.
-Apám látni sem akar. - Temettem kezembe az arcom. - Csak tudnám, mihez kezdek most.. - Könnyeimmel küszködtem, de már nem tudtam tovább visszatartani őket. Rose átölelte a vállam.
-Shh. Ide hallgass! - Suttogta hangosan fülembe. - Akárhogyan is, de te itt maradhatsz. Ez a te otthonod is, érted..? Mellesleg.. Most már nekem is van beleszólásom a ranch ügyeibe. - Pirult el.
-Csak nem? - Kaptam fel a fejem, szemöldököm hajtövemig szaladt.
-De.. Mrs. O'Collonner, teljes életnagyságban. - Vigyorodott el. -Apa nem írta meg. - Haraptam ajkamba. - Gratulálok, Rose!
-Köszönöm. - Nevetgélt. - Na gyere. Megmutatom neked a szobádat. Látom, hogy borzalmasan ki vagy merülve. Addig alszol, ameddig akarsz, és addig maradsz, ameddig szeretnél.
Végigkísért a nappaliból nyíló kis előszoba szerű, lambériázott folyosón, melyből három újabb szoba nyílt.
-Ez itt a toalett, bökött mentében az első, bal oldalba épített ajtóra. A következő meg Marcy régi szobája, de ő már nem lakik itt. Úgyhogy, ha megfelel..
Bekísért. Ledőltem az ágyra, s szinte azonnal elaludtam.
-Most pihenj. - Lehelte még az ajtóból. - Ha felébredtél mindent megbeszélünk, kedves.