Álomtalan álmomból ébredve zajokra lettem figyelmes. Beszélgetés foszlányaira, melyek idáig hatoltak.
-..Mi? Itt?! Most?!
-Shh! Halkabban még felvered.. és különben is.. és..
-..Fel kéne kelteni..
-.. fáradt..
Megelégeltem. Felpattantam és félelmemet sutba dobva rohantam a nappaliba. Legnagyobb meglepetésemre az üres volt. Felfedeztem azonban még egy ajtót, mely mögül már jóval hangosabban szűrődött ki Rose és.. az apám vitája. Közelebb léptem, bekopogtattam. Elnémultak.
-Felébredt a lányod. - Rose derűs hangja furcsa nyugalmat csempészett a lelkembe. - Gyere csak, Amelia.
Félénken nyomtam le a kilincset. Már derengett.. Apa régi dolgozószobája, ahová tilos volt bemennünk. Most ott ült, az asztalnál, magas támlájú székében, pipaszárat szopogatva ajkai között. És egyenes rám nézett. Nagyokat pislogtam, szélesen elmosolyodtam.
-Szia, apa.. - Elérzékenyülten préseltem ki magamból a két, számomra oly régóta áhított szót. Jól esett végre valakit apának szólítani.
-Szervusz lányom. - Ingatta fejét. - Ezt a felelőtlenséget! - Fortyant fel, egyből letörölve arcomról a mosolyt.
Rose lesújtó pillantást vetett rá.
-Apa, megkaptad a levelem..?
-Meg! Válaszoltam is rá! De gondolom azt már nem olvastad el.. - Dühöngött.
-Hogyan olvashattam volna.. Azonnal el kellett jönnöm. -A szemeim megteltek könnyel.
-Kellett egy francot! - Rivallt rám. - Felelőtlen és gyerekes döntés volt! És nem mellesleg anyád azóta minden nap öt percenként hívogat. Eddig joggal nevezhettem idiótának, de most..!
Íme Ben O'Collonner. Úgy festett, akár egy sárkány, kinek orrából és szájából is dühös füst gomolyog. Kiugró állkapcsa és szögletes szemöldöke még gonoszabbá tette az arcát. Egyáltalán nem olyan volt, mint a képeken. És a hangja.. Reszelős és érdes és semmi kedvesség nem csengett abban.
-Apa.. Tudod mi történt..? Elolvastad a levelet..? - Próbálkoztam újra, lehunytam a szemem. Az emlékek.. Rose tehetetlenül nézte kettőnk jelenetét, neki most mellékszereplői kártyát osztottak le.
-Tudom! De ez a rendőrségre is tartozik! Még mindig nem tudom elhinni, hogy leléptél, ráadásul így!
-Elküldesz? - Megmerevedtem, végre álltam a tekintetét. Ugyanolyan konokul bámultam vissza rá, mint ahogyan ő nézett rám. Apja lánya.
Felmordult.
-A francba! - Felállt, dühében hatalmasat rúgott az ívesre faragott asztal lábába. - Nem elég, hogy az a pipogya, szerencsétlen, idióta Hank kétszer annyi fizetséget kért volna egy szimpla inaskodásért, mint más, még ez is. Mi jön még?!
-Inkább ki. Auren, majd késő este, ha minden igaz. - Rose mosolyogva átölelte a vállát. Megnyugtató légzése látszólag Benre is átragasztott valamennyit. - Nyugodj meg. - Súgta fülébe. - Megyek, megetetem a lovakat. - Kacsintott rám, azzal kettesben hagyott minket. Az ajtó csapódása után sokáig bámulta az íróasztal mögötti két könyvespolcnyi könyvet, bárhová, csak apám szemébe ne. Nem akartam.. S közben két éves korom környékéről derengeni kezdett egy piszkafa testű, borzas, fekete hajú, csillogó zöld szemű fiú. Abból a meglehetősen komoly életkorszakomból azonban nem maradt meg túl sok.. Egy-két évvel később pedig anya fogott, és elvitt Chicagóba. Azóta nem jártam itt.
-Nézz már rám. - Szólt végül, valamivel finomabban. - Azzal, hogy kerülöd a pillantásom, még tudok olvasni a szemeidből. - Hümmögött, mereven kémlelete az arcom. - Dühös vagy.. - Suttogta.
-Igen. - Sóhajtottam. - De megértelek. Egyik napról a másikra csak úgy beállítok ide..
-Közben meg úgy érzed, hogy ennyi jár neked, amiért nem neveltelek. Igaz? - Átható pillantása és tényszerű közlése újabb érzéseket szabadított fel bennem.
-Apa, nem ezért jöttem! Te is tudod, hogy nem.. - Horgasztottam le a fejem. - De nem akarok visszamenni oda...
-Anyád engedélye nélkül nem maradhatsz.
Felkaptam a fejem. Elmosolyodtam.
-Szóval maradhatok?
-Ahogyan mondtam, jár neked ennyi. De mint mindenkinek, aki itt él, segítened kell a háztartásban.
-Ez csak természetes. De csupán ezért..? Mert jár nekem? - Gúnyosan horkantottam. - Mondd, szeretsz te engem egyáltalán?! - Két kezemmel letámaszkodtam előtte, az asztalon.
-Szeretlek, mert a lányom vagy. - Felelte gépies hangon. - Most menj és hívd fel anyádat, hogy itt vagy és élsz. Akármilyen csapni való szülő is , de némi ösztön mégiscsak maradt benne, ha rájött, hogy ide fogsz jönni. - Mormogta.
-Rendben.
Kissé csalódottan ugyan, de elhagytam a szobáját. Ez lett az apám..? Vagy mindig is ez volt..?
Összeszorult a szívem. Talán anyának igaza volt.

-Amelia!! - Üvöltött, eltartottam a kagylót a fülemtől.
-Úgy sajnálom anya.- Mondtam. - De értsd meg..!
-Istenem, jól vagy? Megsérültél? Az a szemét..! - És csak ömlött, ömlött belőle a szó és a könnyek.
-Kérlek, hagynál végre szóhoz jutni? - Sóhajtottam a telefonba tíz perc után, mikorra végképp meguntam a jajveszékelését. Nem akartam a szemére vetni, hogy azt a szemetet ő választotta maga mellé, és ő nem dobta ki, mikor kezdett a fejünkre nőni.. - Itt vagyok, apánál.
-Tudom. Gondoltam, hogy egyből oda fogsz menni! De most már semmi baj. Visszajöhetsz. Lukas előzetesben van és..
-Pont ez az. Eszemben sincs visszamenni.
-Mi..? Ezt..hogyan gondoltad? A iskola? És ÉN?
-Írass ki az iskolából. Te pedig menj el egy szanatóriumba és kezeltesd magad. - Jó. Ez talán kemény volt, de nem tehettem róla.
-NA IDE FIGYELJ KISASSZONY! AMÍG KIS KORÚ VAGY ÉN DÖNTÖK..
-Ha nagykorú leszek pedig szó nélkül fogok újra lelépni. Anya, a történtek tudatában úgy gondolom nem fair a részedről, hogy még itt pattogsz. Elegem van, érted? Soha nem beszéltem veled így, soha nem is akartam.. De a rossz döntésed csaknem megerőszakolt. Fel tudod ezt fogni?
-...
Döbbent csend, s csak a szapora légzése hallatszott a vonal végén. Mindketten zokogtunk.
-Majd itt beiratkozom a Standfordi iskolába. - Mondtam, bár végig sem gondoltam igazán. Naponta annyit gyalogolni..?
-Amelia.. - Reszkető hangja esdeklőn kúszott bőröm alá. - Annyira sajnálom. Rossz anya vagyok.
-Szia. - Letettem.
Tucat évnyi titkolózás, hazudozás, üres piásüvegek. Igen, rossz anya voltál. De már nem érdekel. Új életet kezdtem.

Az este csendje rám is bús melankóliát terhelt. Kabátot vettem, s kimentem, hogy kiszellőztessem a fejem. Nem akartam elhagyni a birtokot, eszemben sem volt.. Az önmagában is elég nagynak tűnt, hogy sétáljak egyet. Két istállót pillantottam meg, az egyik jóval nagyobb volt, mint a másik, mely a háztól távolabbra esett. A kettő között elterülő, hatalmas lókarám most üresen, havasan várta a reggelt. Szerettem volna egy pillantást vetni a lovakra, mindig is igazán kedves állatok voltak számomra.
Felpillantottam a fekete égre, apró hópehely hullott az arcomra. Felsóhajtottam. Nem szabad a múltamon rágódnom. Ha ezt teszem, sosem leszek boldog, sosem teszem túl magam ezen az egészen. A nagyobb istálló felé indultam kíváncsian, a hó valóban térdig ért, ahogyan azt elsőre is gondoltam. Elgémberedett kezem az ajtó retesze felé nyúlt, ám abban a szent minutumban hatalmas erő rántott hátra vállaimnál fogva, felsikoltottam.
Hideg fémet éreztem a torkomnál, pupilláim kitágultak, a szorítás egyre erősödött karjaimon.
-Hogy jutottál be? - Fülembe sziszegő hang forró párája érkezett. - Felnyögtem.
-Eressz!
-Ezt a csinos kis pengét fogom mindjárt beléd ereszteni, ha nem válaszolsz. Erre felé nem szeretjük a tolvajokat, tudod? - Gonosz kacaj szaladt ki az idegen száján, s én ficeregni kezdtem, mire kiderült – nem tréfál. Enyhén bőrömbe nyomta a pengét, éreztem a vágás csípését, vérem kiserkent.
-Nem vagyok tolvaj! Amelia O'Collonner vagyok, Ben lánya. - Szorítása enyhülni kezdett, kezében megremegett a kés.
Rose sietett ki lihegve.
-Mi ez a zaj..? Auren! Jó ég, ne hadonássz azzal a késsel, a végén még megsérül szerencsétlen!
Az Aurennek nevezett személy eleresztett. Dühösen fordultam szembe vele, nagyot löktem rajta. Meg sem tántorodott, hidegen mért csupán végig.
-Azt hittem, hogy megint egy lótolvaj. - Nézett Rosera. - Sajnálom. - Mondta nekem címezve, de hangjában cseppnyi megbánás sem érződött.
-Jaj gyerekek. - Sóhajtott Rose. - Megyek visszafekszem. Jó éjt.
Immár ketten álltunk ott, mozdulatlanul. Néztem az arcát, s úgy gondoltam, tudom ki ő. Gyerekkorunkban biztosan találkoztunk.
-Jól rám ijesztettél. - Eresztettem meg felé egy mosolyt, barátságosan.
-Mint mondtam, sajnálom. Az ember soha sem lehet elég óvatos.
Vetett rám egy utolsó pillantást rideg, méregzöld szemeivel, s magamra hagyott a decemberi hóesésben.