Felmentünk Rosezal a városba. Város.. Megmosolyogtam magam, amint e kifejezést agyamban forgatva nézelődtem a standoknál. Csupa csupa kedves arcú, élénk tekintetű ember sétálgatott közöttük, néhányan az eladókkal trécseltek, míg férfiak és nők karöltve korzóztak.
-Menjünk oda! - Böktem csillogó szemekkel és gyermeki lelkesedéssel egy mézeskalácsot árusító öreg hölgy felé, az édes-fűszeres illat szemtelenül kapaszkodott a levegő, a szél messzire vitte azt. Mélyeket szippantottam belőle.
-Menjünk. - Bólintott mosolyogva. - Bár én is terveztem, hogy sütök.. - Mélázott el, s miközben sétáltunk, apró hópelyhek váltak egyre, egyre kövérebbé közöttünk. Vettünk néhány darab mézeskalácsot, amelyeknek ízébe Rose természetesen belekötött, de nekem nagyon ízlettek.
Tovább sétáltunk, az orromat és a füleimet pirosra csípte a hideg, hajamba fehér pelyhek ragadtak, úgy tűnt soha sem akarnak leolvadni onnan.
Könnyűvé vált a lelkem, régen annyira szerettem a karácsonyt, és most, évek óta először újra éreztem a jelentőségét. Boldogan néztem el Stanford vásárlóutcává alakított térségét, annyira, annyira más volt ez a világ, mint a chicagói! Az emberek arcán nyoma sem volt a fáradt feszületnek és türelmetlenségnek, mind az ajándékozás öröméért, s az ünnepre való várakozással nézelődtek az ajándékok között.
Megálltam egy kézzel faragott, fajátékos sátornál.
-Azt hiszem küldök Lorynak és anyának valami apróságot. - Mondtam.
-Jó. Addig elmegyek díszeket nézni.. Bár Ben külön megkért, hogy semmit se vegyek, így is annyi kacatunk van otthon.. De hát ismersz. - Legyintett jókedvűen. - Itt találkozunk. - Futólag megsimogatta a vállam, és a szemem megtelt könnyel. Ez lesz az első karácsonyom.. Az első magányos-magányos, igazán magányos karácsonyom.

Késő délután érkeztünk haza Rosezal. Apám még mindig nem tartózkodott a birtokon, és én titkolni sem tudtam volna csalódottságomat. Olyan fancsali képet vágtam, mintha legalábbis temetésre és nem karácsonyra készülnénk..
-Mi a baj? - Sajnálkozott Rose.
-Semmi.. Asszem le kell foglalnom magam egy kicsit. - Sóhajtottam. - Kimegyek a pónikhoz.
-Ó.. Elfelejtettem szólni, hogy Joe ma elrendez mindent.
Mindenesetre úgy határoztam kinézek és segítek neki. Vagy ha mást nem is, adok répát a lovacskáknak – hátha jobb kedvre derítenek.
Valóban, a karámban egy magas, széles vállú, karimás kalapot viselő férfi vezette be sorra a pónikat. Zsebre vágott kezekkel és morcos képpel, de azért érdeklődve közeledtem.
-Hahó. - Nézett hátra válla felett, mire megtorpantam. Éles hallása van – gondoltam.
-Üdv. - Feleltem foghegyről.
-Bizonyára te vagy Amelia. - Mosolygott. - Segítesz? - Felém nyújtotta az egyik kötőféket. Lábam ösztönösen indult el előre, s mikor megláttam az arcát, egyből tovaszállt minden haragom. Azt hiszem, ilyen kedves és bohókás férfiarcot még sosem láttam. Joenak kerekded feje volt, hatalmas és melegséget sugárzó borostyánszín szemei és telt ajka, mely mindig mosolyra állt.
Némán bólintottam.
-Joe vagyok. - Nyújtott kezet, mikor odaértem.
-Amelia..
-Ja. Tudom, Ben mesélt rólad. Te vagy a lánya. - Mosolygott tovább.
-Mesélt rólam? - Elhűlten hagytam kiesni a kezemből a kötőféket, mire a pej póni dühösen prüszkölt egyet.
-Ej, Charity megsértődött, látod? - Nevetett. - De még mennyire, hogy mesélt. - Bólintott immár komolyabban.
-Aztán mit mesélt? - Hidegen testtartással vettem fel a földről a szárat, de közben azért nem mulasztottam el megsimogatni az állat buksiját, mit hálásan nyugtázott.
-Hogy nagyon szorgos és kötelességtudó lány vagy.
Elindultunk az istállók felé. Soha korábban nem találkoztam még ezzel az emberrel, mégis olyan érzéseket keltett bennem, mintha régi ismerősöm, mi több, segítőm lett volna. Gondterhes sóhaj távozott belőlem.
-Te pedig apám barátja vagy, ha minden igaz.. - Jegyeztem meg óvatosan.
-Úgy ám. - Biccentett. Kitekintettem a félig nyitva hagyott ajtón, sötétségbe borult az udvar, a fák sötét susogása hátborzongatóvá varázsolta számomra az aznap estét. - Biztosan mesélte, régen együtt találtuk ki a lovasiskola ötletét..
-Nem mesélte.- Morogtam.
-Igen.. régi szép idők. - Nézett fel nosztalgikusan. - Akkoriban minden máshogy ment. Híres volt az O'collonner lovarda, és még híresebbé tette azokat, akik itt tanultak. A legjobbjaink sorra nyerték a díjugrató versenyeket. Auren is közéjük tartozott. - Tette hozzá.
-Hogyan? - Egy pillanatra elgondolkodtam, noha magam sem értettem, miért lepődtem meg ezen oly nagyon.
-Úgy ám.
-És miért hagyta abba?
-Senki sem tudja. Egyszer csak kiszállt. Pedig messze ő volt a legjobb, kategórián belül.
-Értem. - Mondtam, bár egyáltalán nem értettem.

Másnap végre Ben is előkerült. Unottan rágcsáltam a pirítósom, miközben révedezve bámultam kifelé az előző nap óta szakadatlanul eső hópelyhekre, mikor is leült mellém.
-Amelia. - Szólt és én összerezzentem.
-Szia..apa. - Mondtam, és lenyeltem a falatot. Vizslatón nézett rám, nem mosolygott, de éppenséggel ellenséges sem volt az arca, mint érkezésem napján.
-Emlékszel Maryre..? Bár biztosan nem, mert még kicsi voltál.
-Nem. - Ráztam a fejem. - Nem igazán rémlik.
-Féltestvéred. - Bökte ki gyorsan. - Rose és az én lányom....
Gyomrom összeszorult. Nem mertem feltenni a kérdést, de ő folytatta.
-A nővéred..
Kedvem lett volna felkiáltani.
-És itt töltik a karácsonyt. Ő, a férje, meg a két kicsi..
-Ó. - Csak ennyire futotta. Néztem a tányéron pihenő sárgás rántotta maradványait, és arra gondoltam, hogy belőlem is ennyi fog csupán maradni, ha ez így folytatódik. Túl érzékennyé váltam az utóbbi időben.
-Remélem majd megkedvelitek egymást. - Komorult el.
-Mi a baj?
-Semmi.. Semmi. - Ingatta fejét, s láttam, hogy menni készül.
-Apa..
-Igen?
Mély lélegzetet vettem. Szerettem volna mondani valamit neki. Akármit. Vagy ugrálva integetni – hahó, a lányod vagyok! Lehorgasztottam a fejem, lehunyt szemekkel. Mire felnéztem már nem volt ott.

Trágyáztam és csutakoltam és őszintén szólva nagyon élveztem. Szerettem a lovak körüli munkát, sokkal inkább lefoglalt, mint a hostesskedés Chicagóban. Az állatok legalább meghálálták az ember munkáját, igaz, a maguk módján, de semmi képmutatás nem volt abban a fajta hálában.
Talizmán szőrét különösen sokáig fényeztem, Auren lova mind közül a legjobban tetszett nekem. Gyönyörű volt, fekete.. Igazi telivér.
-Mit csinálsz? - A rideg hang ostorként csattant rajtam.
-Szia. - Dermedtem meg, kezemből csaknem kiesett a kefe. Gyerünk, te lány, szedd össze magad! Ő csak egy fiú, ugyanolyan, mint a többi, nem kell félned tőle, azért, mert kicsit nagyra van magával. Ez..
-A lovammal. - Tette hozzá, szeme megvillant. Volt benne valami eszeveszett düh, amitől úgy éreztem, elevenen tudna ketté tépni..
-Én csak lecsutakoltam. - Mondtam.
-Az ÉN lovamat? - Háborodott fel, hangja két oktávval feljebb kúszott, haját meglibbentette az ablakon beáramló jeges szél. Mintha kígyók sziszegtek volna felém.
-Igen! - Vágtam vissza, szintén ingerülten. - Tudod, nem tudtam mikor szándékozol hazajönni, úgyhogy..
-Te ne merd számon kérni rajtam! - Sziszegte, s közeledni kezdett. Meghátráltam. Most tényleg meg fog ölni, vagy csak viccből van ökölben a keze..?
-Én nem..
-Soha nem fekszem le úgy, hogy ne láttam volna el a lovam.
-Ne beszélj így velem. - Gyűlölködve néztem rá, s ez az utálkozás ezúttal szívből jött. Miért ilyen velem..? Miért? Mivel szolgáltam én erre rá? Az igazságnak megfelelően egyáltalán nem gyűlöltem, egyszerűen bántott és.. fájt.