Az idő, mely karácsonyig hátra volt vészes sebességgel pergett. Tudtam, hogy hamarosan itt lesz az ideje telefonálni. Lorynak is. Anyának is.. még soha sem vártam ilyen félelemmel a karácsonyt.
Egy reggel aztán hangos csörömpölésre ébredtem.
-Mi a szar.. - Morogtam takaróm alatt, annak tökéletes hitében, hogy senki sem hallja.
-Ejnye, hogy beszélsz szent karácsony napján! - Pirított rám Rose. Tudtam, hogy ő a zaj forrása..
-Bocs. - Nyújtóztam nagyot, de eszemben sem volt felkelni az ágyból.
-Segítesz fenyőt díszíteni? - Kérdezte ő.
-Aha. - Ásítottam egy utolsót és talpra szökkentem. Ennyit a déli alvás tökéletes terveiről.
Pizsamában – amit a városban sikerült beszereznem – és mamuszban – amit Rosetől kaptam ajándékba – slattyogtam át a keskeny folyosón. Elállt a szavam. A nappali közepén plafonig érő, ezüst fenyő állt, méltóságteljesen, egyenesen és formásan, mintha egy mesekönyv lapjáról varázsolták volna ide.
-Hű. - Mondtam.
-Ugye szép? - Mosolygott Rose.
-De ez tegnap még nem volt itt.. - Állapítottam meg.
-Nahát, tényleg? - Kuncogott. - Látom még álmos vagy. Ben hozta ma reggel..
-Ja..értem. Tudod, mi Chicagóban mindig hetekkel előre megvettük a fát, aztán kitettük az erkélyre. A karácsonyi vásárokon nagyon felviszik az árakat, ugyanis. Igaz, azok fele ekkorák sem voltak mint ez itt.. - Újra végigjárattam szemem a fán. Jellegzetes, finom fenyőfaillat és gyanta keveréke terjengett a szobában, bár karácsonyi hangulatot nem idézett elő belőlem.
-A díszek abban a dobozban vannak. - Bökött a kanapén fekvő kartonra fejével. - De hol van Auren... ? Te nem láttad?
Csak a fejemet ráztam.
-Utoljára néhány napja, este.. akkor is veszekedtünk.
-Állandóan elkódorog, se szó, se beszéd.. Én meg persze aggódjam halálra magam. Persze, kész felnőtt, de egy anya..
-Jaj istenem. - Könnyek szöktek a szemembe.
-Mi történt? - Ijedt meg. - Csak nem tudsz valamit, ami..?
-Nem, dehogy.. Csak .. eszembe jutott anya. Fel.. kellene hívnom. - Szortyogtam. - Rendben. Akkor addig kimegyek..
-Kössz Rose.
Csigaléptekkel sétáltam el a vezetékes telefonig, mely a falra erősített kis polcon pihent. Felemeltem, és tárcsáztam. Kettőt csöngött, anyám búskomor hangja felszólalt a vonal végén.
-Anya..? - Kérdeztem és éreztem, hogy a hangom megremeg.
-Amelia. - Csendes volt és nyugodt, és végtelenül szomorú.
-Én csak.. bo.. boldog karácsonyt akartam kívánni. - Zokogtam.
-Boldog karácsonyt? - Ironikus és kegyetlenül szívszaggató, de továbbra is szinte néma hangon beszélt. Még mélyebbre vágta bennem a kést. - Itt vagyok, az üres lakásban, egymagam. Hát, köszönöm..
-Anya.. sajnálom.. Annyira.. - Sírtam és próbáltam összefüggően beszélni, de az érzelmeim hatalmukba kerítettek. A mindig racionális és hideg fejű Amelia meglapult, teret engedett a labilis és hisztérikus Ameliának.
-Ne sajnáld. - Mondta. - Neked is boldog karácsonyt.
Egyenletes, mély sípolások sorozata következett. Lerakta.
-A francba.. - Kezembe temettem az arcom, úgy sírtam, mint egy csecsemő. Valami puhán érintette a könyököm, és egyszerre nagyom hidegen. Kirázott a hideg, összerezzentem, aprót sikkantottam. Egyből rájöttem, hogy nem Rose volt az.
-Bocs. Lehet, hogy kicsit hideg a kezem. - Emelte fel védekezésképp a fiú. - Kint voltam és..
-Auren. - Ámulva pislogtam rá, egy percre még nyomoromról is megfeledkeztem. Velem szemben állt, kigombolt szövetkabátban, arcán halovány, pirosas foltok bujkáltak, ha nem lett volna ilyen közel talán észre sem veszem. Haja kissé csapzottan lógott, látszólag a kinti hóesés megviselte őt. De ami igazán felkeltette a figyelmem, hogy az arca egyáltalán nem volt mérges és feldúlt.
-Sírtál. - Jegyezte meg.
-Öh..
-Most jön az a rész, hogy letagadod, igaz? - Halványan elmosolyodott. Elállt a szavam.
-Te.. te.. - Hátráltam két lépést.
-Én? - Felvonta a szemöldökét. Finom vonásai még inkább ellágyultak, és éreztem, hogy a szívem háromszor olyan gyorsan kezd verni. Ez volna a testvéri szeretet...?
-Mosolyogsz. - Nyögtem.
Legnagyobb meglepetésemre elnevette magát. Közepes mélységű, édes, finom nevetést hallatott.
-Bocs. - Mondta hirtelen. - Túlzás volt.
-Micsoda? - Néztem rá zavartan.
-A múltkori.. - Fújt nagyot. - Csak hát, Talizmán nem épp' a szelídségéről híres. Akár meg is haraphatott volna. Nem igazán szokta meg, hogy hozzáérjenek. Rajtam kívül nem is ültek még a hátán.. -Magyarázta.
-Oké. El van felejtve.. de azért visszavehetnél egy kicsit..
-Hogyan? - Hitetlenkedve bámult rám. Lassacskán kezdtem magam megint egy oktalan, hülye gyereknek érezni, ami Chicagóban sosem fordult elő velem. Bántotta az önérzetemet.
-Mit szépítsem? Bunkó vagy velem. - Acélos tekintettel válaszoltam, mitől mintha észhez tért volna kissé.
-Hát bocs. - Fordított hátat nyeglén. - Nem vagyok hozzá szokva, hogy valaki csak úgy rám akaszkodjon aztán..
-MI VAN?! - Kiáltottam ingerülten, de nem fordult vissza. Kifelé indult, azonban Rose útját állta.
Kötény volt rajta, keze pedig már a tésztától ragadt.
-Ti már megint balhéztok? - Ráncolta homlokát. - Épp' az előbb hívott Marcy mobilon. Délutánra várható az érkezésük, úgyhogy neki kellett állnom sütni. Auren, légy szíves segíts Ameliának a fadíszítésben, aztán etessétek meg a lovakat, együtt gyorsabban végeztek. - S azzal eltűnt az ajtó mögött. Aurennel egyszerre sóhajtottunk fel beletörődően és végtelenül fáradtan.

Némán aggattuk fel a gömböket, csak úgy, elszórtam, mindenféle szín és méret szerint. Ujjamba bele-beleálltak a szúrós fenyőtűk, de nem zavartattam magam. Igyekeztem úgy pakolászni a díszeket, hogy ne találkozzak szembe Aurennel.
Ujjaimra egyszerre négy-öt gömbit is felaggattam, s így nem kellett olyan sokszor fordulnom. Fényes nappal volt, mégis olyan furcsa, délutáni szürkeség uralkodott a szobán – azt hiszem ezt hívják tökéletes, fehér karácsonynak. A hó zuhogott odakint, a sütemény illata lassan belengedezett a szobába is, a nyál önkéntelenül futott össze a számban.
Mikor elfogytak a gömbök ismét a dobozhoz sétáltam. Auren törökülésben ült, kezében égősorral. Látszólag idegesen, türelmetlenül tépkedte a csomókat – mondanom sem kell, hogy eredménytelenül.
-Mit csinálsz? - Döntöttem oldalra fejem érdeklődve.
-Megpróbálom kibogozni ezt a szart.. - Morogta.
-Segíthetek?
-Nem.
-Jó. Akkor megyek visszaalszom, majd ébressz ha végeztél. - Szúrtam oda aprót. Ledobta az égőket, és felállt.
-A franc essen belé.. - Leírt egy kört, majd visszaült. - Jó. - Mondta rám nézve.
-Mi jó? - Mosolyogtam.
-Bogozd ki...
-A kutyának meg légyszíves?
-Légyszíves bogozd ki. - Sóhajtott.
-Jó.
Öt és fél perc alatt, kellő gyengédséggel, türelemmel és odafigyeléssel egyenes, színes füzért varázsoltunk a gomolyagból.
-Tartsd a végét.. ! - Kértem, és elindultam körbe a fenyő körül. Szakértőn helyeztem fel az ágakra, melyek kissé meghajlottak a súly alatt. Ezzel is hamar végeztünk, bár a tetejénél már székre kellett állnom.
-Mi van még? - Néztem körül.
-Csillag. - Felelte foghegyről. - Akarod te feltenni?
-Nem érem el. - Nyújtózkodtam ki, de a fa akkora volt, és olyan terebélyes, hogy csak ujjaim hegye érintették a tetejét. Félő volt, elejteném a csillagot.
-Hm. Akkor majd én.
Helyet cseréltünk. Elnéztem, amint nagyobb erőfeszítés nélkül felhelyezi az arany csúcsdíszt.
-Ez meg volna.- Könnyeden leugrott a székről. Csípőre tett kézzel néztük a fát. A kettőnk első, közös művét.
-Egész jó csapat vagyunk. - Állapítottam meg, szám sarkában igyekeztem elfojtani az apró mosolyt.
-Ja. És akkor most a lovak...
De nem tudta befejezni, mert az előszoba gyermekzsibongástól lett zajos, kis lurkó rohant be a szobába cipőstül, sárosan. Alacsony volt, és Aurenéhez hasonló fekete hajjal büszkélkedett, mely kócosan ült meg feje tetején. Belecsimpaszkodott a fiú karjába, aki nem állta meg vigyorgás nélkül.
-Auren bácsi! - A gyerek szája fülig szaladt. - Menjünk lovagolni!
A lány, szőke, kék szemű, igazi kisméretű Barbie, édesanyja mellett állt illendően és szúrós szemekkel nézett a testvérére.
-Ejnye, Charlie! - Szólt rá a nő erélyesen. Hagyd békén Aurent, majd kicsit később..
Mindketten az érkezőkre pillantottunk, s a nő szava elakadt, mikor rám vándoroltak szép szemei.
-Amelia..? - Suttogta a nővérem megilletődve.