Érdekes dolog az, mikor az ember szembe kerül önmaga egy apró darabkájával. Önkéntelenül mosolyodtam el, a lábaim elgyengültek. Marcy szemei ugyanolyanok voltak, mint az enyémek. Hatalmasak, gesztenyebarnák, értelemtől fénylő, fekete szempillák által keretezett bogarak.
-Szia.
Közelebb lépett. A b kategóriás amcsi filmeken ilyenkor a két elveszett árva egymás nyakába borul. Mi azonban csak ácsorogtunk ott, szótlanul, bambán. Rose végül összecsapta a kezeit.
-Na, mi van már, megkukultatok?
Mire Marcy bénán, zavartan nyomott két puszit az arcomra.
-Hát, jó, hogy megismertelek végre.. - Félmosolyt eresztett meg, de mire viszonozhattam volna, már Auren nyakába vetette magát. Rose elérzékenyülten figyelte őket, és én abban a percben borzasztó nagy elefántnak éreztem magam a békés kis családi idillben..
Auren viselkedése még inkább meglepett. Az a meleg ölelés, mely összefűzte őket közel fél percig, annyira nem jellemezte a fiút.. Még is, szelíden mosolyogva, Marcy hátát simogatva ölelte őt.. Engem vajon képes lesz egyszer negyed ennyire is szeretni?
-Auren, mikor megyünk már ki a..
-Charlie, majd holnap. - Bontakozott ki az ölelésből Marcy. - Menj inkább és vedd le a sáros cipődet, aztán takarítsd fel a koszt magad után. - Pirított rá.
-Hagyd csak. - Legyintett váratlanul Auren. - Úgyis ki meg kell mozgatni őket.. Nyugodtan jöhet Charlie és Bella is.
-Biztos nem gond? - Aggodalmaskodott.
-Biztos.
-Anya, akkor én segítek neked a konyhában.. vagy nem tudom.. Az igazat megvallva kicsit elszoktam már a főzéstől, mióta bejárónőnk van. - Pirult el.
-Menjünk, majd belerázlak én. - Nevetett Rose, s én már végképp nem tudtam, mihez kezdjek a helyzettel.
-Amelia. - Szólalt meg Auren ismét, a két kicsi szemei szintén rám szegeződtek. - Segítesz?
Döbbenten meredtem rá. Volt a pillantásában valami jelentőségteljes, amit nem egészen tudtam megfejteni, de azt éreztem, hogy igent kell mondanom.
-Aha.. - Feleltem foghegyről. Aznapra már túl sok volt ez nekem, és akkor még nem is sejtettem, mi minden vár még rám..

-Te, Auren.. - Mormogtam homlok ráncolva. - Akárhogy is számolom, ez eggyel több nyereg.
Valóban, előttem kikészítve négy nyereg pihent, kettő kisebb – a póniknak, és kettő normál méretű. -Marcy mégis velünk jön? - Érdeklődtem.
-Nem. - Szája sarka mintha felfelé rándult volna egy csöppet. - A negyedik a tiéd.
-Tessék?! - Hőköltem hátra ijedten, s riadalmam Lord Bayron is megérezte, mert idegesen topogni kezdett.
Közben Charlie és Bella ismét önmagukra találtak. Megunták a bújócskázást az istálló körül, most inkább Aurent kezdték nyúzni.
-Én nem akarok pónin lovagolni! Hagy üljek fel Talizmánra! - Kérte csillogó szemekkel a kis srác.
-Haha.. Megnézném én azt. - Fonta karba kezeit a lányka. - Szerintem még a közelébe se mernél menni.. Ha meg igen, Talizmán egyszerűen megenné a fejedet, a szemgolyóid meg kiköpné. Ugye, Auren?
-Öööh.. Igen. Vagyis.. dehogy! - Javította ki magát gyorsan, Charlie megszeppent arcát látva. Magamban jót mosolyogtam, de persze rögtön lehervadt a mosolyom, amint Lord Bayront vezette elém. - Lazítsd el a combizmaidat. - Szólt, és én csaknem valami rémesen perverzet szóltam neki vissza – csak úgy, csípőből. Cinegék kíváncsiskodtak az istálló ajtajánál. A hó elállt, a nap sütött, gyönyörű, téli idő volt.. Tökéletes a lovagláshoz.
-Auren, ez határozottan rossz ötlet. - Hátráltam meg.
-Nem, egyszer meg kell tanulnod. - Vigyorgott, s még utoljára ellenőrizte, hogy minden a helyén van-e. - Na, gyere. Segítek.
-Jézusom.. - Hunytam le a szemem. A lábam előre vitt, és én a kezébe adtam a kezem, hogy felsegítsen a lóra.
-A bal lábad akaszd a kengyelbe.. - Mondta halkan, és közben alig észrevehetően tenyerével térdhajlatom alá nyúlt, hogy lábam a helyes útra terelje. A keze puha volt, hideg, és végtelenül selymes. Kirázott a hideg. A két gyerkőc lélegzetvisszafojtva figyelt. Két percnyi szenvedés után büszkén feszítettem Bayron hátán. Oké, ha büszkén nem is, de legalább rajta ültem – még ha görcsösen markoltam a gyeplőt félelmemben, akkor is.
-Auren. - Suttogtam, mert tudtam, hogy a hangom megremegne, ha hangosabban beszélnék. - Mi lesz ha ledob? - Remegtem meg.
-Nem fog ledobni.
-Biztos?
-Persze, hogy biztos. Ez a ló még soha életében nem bántott senkit.. Nyugodt és barátságos. Régen ő volt a legkeresettebb az iskolában. - Biztosított.
-És akkor ez engem most miért nem nyugtat meg? - Kérdeztem összeszorított fogakkal, miközben Auren lassan kivezette a lovat az istállóból.
-Próbálj egyenesen ülni.. a csípőd és a törzsed legyen egy vonalban.
-Próbálom..áú..
-Szorítsd jobban a térdeddel. Ne zötykölődj annyit.
-Ameliának holnap izomláza lesz. - Szólt kajánul Charlie.
-Szerintem meg jól csinálja. - Mosolygott rám bátorítón Bella.
-Szerintem meg hozzátok a pónikat és induljunk végre. - Forgatta a szemét a fiú.

Szakaszosan haladtunk az országút mentén. Szélcsend volt, és a hó sem esett, ellenben a nap lassan elbújt a gyülekező hófelhők mögött. Néma csend volt, egy szem autó, annyi sem száguldott el mellettünk út közben. Jó volt így, csendben lovagolni. Auren ment legelöl, időnként hátra pillantva rám, vajon egyben vagyok-e még? Ilyenkor próbáltam kedvesen rámosolyogni, de mindannyiszor visszafordult. Nem volt már szemét velem, inkább egyfajta szkeptikus közöny jellemezte a viselkedését.
A csípőm egészen átvette a ló ritmusát, már nem feszített és nem fájt annyira. Szoknom kellett még ezt a lovaglás-dolgot, de valahogyan még is olyan jól esett összhangban mozogni az állattal..
Végtelennek tűnő, egyenletes patakopogás után Auren egyszerre jobbra fordult. Balra pillantottam, az elágazás egyik fele erdő felé vitt tovább, míg ott, hová mi készültünk menni, hóborította pusztaság húzódott, ködbe vesző szegélyeivel, ameddig csak a szemem ellátott..
A kicsik egyből vágtára váltottak.
-Ne menjetek messzire! - Szólt utánuk, persze azok, mintha meg sem hallották volna.
Lovaink némán lépdeltek egymás mellett, Auren a kietlen tájat fürkészte révedő tekintettel, én pedig akarva-akaratlanul időztem el arcán. Ahogyan a szél a hajába kapott, ahogyan szemei gondolatainak ködös fátylában úsztak.. Magamnak sem vallottam be, de kedvem lett volna megcsókolni őt..
-El akartam mondani valamit. - Szólt hirtelen, továbbra is a messzeségbe meredve.
-És pedig? - Igyekeztem olyannyira melléje zárkózni, hogy végre rám nézzen.
-Nem is tudom, hogyan mondhatnám ezt el neked, nem vagyok a szavak embere.
-Csak egyszerűen. - Biztattam. - Nem sértődöm meg..
-Nem a sértettségről van szó. - Rázta fejét és meglepetten állapítottam meg, hogy zavarban van. - Szóval, neked fura volt, miért vagyok veled ilyen hideg, amikor testvérek vagyunk.. jobban mondva volnánk, persze, hogy azt hitted. Nem a te hibád..
-Heh? - Vontam fel a szemöldököm, a szél felerősödött, egyre hűvösebb lett.
-Mi nem vagyunk testvérek. - Végre rám nézett és én megrémültem a tekintetétől. Tiszta volt és őszinte.. és éreztem, hogy a hatalmába kerít és ez az a pont, ahol elvesztem. A megérzéseim helyesek voltak hát.. Nem lehet testvéri szeretet az a forróság, amely mindannyiszor elöntött, akárhányszor megláttam... - Nekem nem Ben az apám. Úgy gondoltam, ezt jobb ha tudod.
-Hát.. mit is mondhatnék.. - Haraptam alsó ajkamba megilletődöttségemben. - Kössz..
-De szeretném, ha ezt nem hangoztatnád.
-Jó. Hallgatok. Bízhatsz bennem..
-Akkor ezt megbeszéltük. - Sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Vissza kéne mennünk. Vihar lesz..
Begyűjtöttük Charliet és Bellát és feszített tempóban haladni kezdtünk hazafelé.
-Auren.. - Szólítottam meg félúton, még volt valami, ami nyomta a lelkemet és amit szerettem volna megosztani vele, ha már úgy is a nagy vallomások napját tartottuk.
-Hm?
-De azért még.. nem kellene ennyire gyűlölködnöd.
-Én nem gyűlölködöm.
-De igen..
-Nem. Csupán nem vagyok barátkozó és kedves ember. Ez még nem jelenti azt, hogy utállak. - Vont vállat.
-Akkor meg miért vagy velem általában egy tahó? - Morogtam.
-Nem'tom. - Vigyorodott el. - Valahogyan jól esik.