-Neked is.. - Suttogtam, parázsforró üres darabka lebegett már csak ajkaink között és én lehunytam a szemem, hogy teljesen átadjam magam az érzésnek. Megcsókolt. Hosszan és szenvedélyesen, elveszett az időérzékem és az erő is olyannyira kiszállt az ujjaimból, hogy nem is érzékeltem, amint kiveszi a kezemből, s oldalra teszi a poharat.. De azt, ahogyan hátradöntött a szőnyegen, beletúrt a hajamba, az teljesen hatalmába kerített és nem akart ereszteni. A szája finom volt és puha, a nyelve pedig hol lágy, hol buja és akaratos, de mindannyiszor végigperzselte a szívemet.
Szuszogva, lehunyt szemekkel feküdtem, nem akartam abbahagyni. Utánanyúltam, de elhúzódott.
-Mi volt ez? - Kérdeztem elhaló hangon. Homályosan láttam csupán, érzékeim őrült játékot űztek velem.
Auren vállat vont.
-Újévi csók.
-Aha. - Bólogattam sután és én is feltornásztam magam. -Miért? - Megsemmisülten öleltem át lassacskán kihűlő testemet.
-Ilyenkor ez a szokás, nem? - Kérdezett vissza közömbösen.
-Aha.. - Mondtam újra, próbáltam leplezni a csalódottságot a hangomban, nem tudom ez mennyire sikerült, de aztán a fiú elmosolyodott.
-Elmúlt éjfél. Megihatnánk a másik üveg pezsgőt is...
Hogyne! - Forrongtam magamban. - Hogy aztán újévi szokásaidnak eleget téve még az ágyadba is becsábíts!
-Inkább lefekszem.. - Mondtam végül.
-Heh..?
-Egyedül. - Motyogtam, és magam sem emlékeztem reggel, hogy hogyan, de a szobámig meg sem álltam.

A fejem hasogatott, a gyomrom émelygett és ótvar szarul éreztem magam. Ezzel nem lehettem egyedül, mert Roseék szobája is zárva volt, Ben horkolása messzire kiszűrődött onnan. Tán nekem is jót tett volna, ha délig alszom, de rosszullétem nem engedett pihennem.
A konyha felől zajokat hallottam. Fene tudja miért, de csendesen lopakodva közelítettem meg, pedig biz' Isten, eszemben sem volt hallgatózni..
Akkor még.
Az ajtó melletti falnak lapulva hallgattam ki a jelenlévők mondatfoszlányait.
-Auren.. - Suttogtam magam elé. - Marcy..?
Meghúztam magam és füleltem.
-Már holnap? - Hökkent meg a fiú. - Azt hittem tovább maradtok.. - Csalódottság csendült a hangjában és némi bánat is..
-Igen. Dolgoznom kell. Töltesz még tejet? - Kérdezte kislányosan, halk csordogálás fészkelődött a hallójáratomba. Auren nyilván töltött neki. - Aggódom érted. - Mondta váratlanul.
-Ezt már megbeszéltük.. - Némi türelmetlenség érződött Auren szavaiból, de Marcyt ez nem törhette meg.
-Nem beszéltünk meg semmit, öcskös. A lerázás nem egyenlő ezzel, tudod.. Gondolkoztál azon, amit mondtam?
Még levegőt venni is elfelejtettem.
-Nem. - Felelte flegmán. - Eszemben sincs elmenni.
-Pedig jót tenne a levegőváltozás, akkor talán..
-..”Nem juttatná minden az eszembe” - Fejezte be Marcyt utánozva.
-És szert tehetnél új ismertségekre! - Fakadt ki. - Két éve volt, Auren. Kettő éve! Azóta meg..
-Hallgass, az istenit, fogd már be! - Rivallt rá, gyilkos csend telepedett közéjük. Auren még velem sem beszélt így, soha.. De meglepett, hogy ebből a hirtelen és indulatos kiáltásból nem a harag sütött.. sokkal inkább a fájdalom. Mi történhetett két éve..? Vajon mi..?
-Tegnap este megcsókoltam Ameliát. - Mondta váratlanul, s én szinte magam előtt láttam Marcy lágy mosolyát, mely lassan terül szét az arcán..

Már délután ötkor sötét volt és én egész nap ki sem mozdultam a TV elől. Noha nem is figyeltem a műsorokra, de legalább úgy tűnt, hogy valami értelmes tevékenységet végzek a fal hosszas bámulásán kívül.
Nem gondolkodtam, minek is tettem volna? A fejem amúgy is fájt, nem kellettek a felkavaró agybajok még e mellé. A képbe egy koptatott, sötétkék farmer és egy fekete bomberdzseki csúszott be. Méltatlankodva felmordultam.
-Bocs. - Szabadkozott az illető, akinek nagyon is Auren hangja volt. Felsandítottam.
-Nem látok. - Mondtam.
-Szarul vagy még? - Vigyorgott bűntudatosan.
-Aha. De még mindig benne vagy a képben. - Intettem morcosan.
-Jössz sétálni?
-Hogy mi?
-Mondom, jössz sé-tál-ni? - Tagolta lassan, még gesztikulált is hozzá.
-Hogy én? - Fortyantam fel idegesen, valamiért bosszantott a tegnap esti viselkedése, na meg az is, hogy fogalmam sem volt, mi történt két éve – bár ez utóbbiról nem is ő tehetett, meg egyébként sem volt hozzá sok közöm.
-Amelia.. - Bizonytalanul megérintette a homlokom. Beleborzongtam. - Jól érzed magad?
-Aha, persze. - Álltam fel szórakozottan. - Akkor megyünk?
-Hová? - Kerekedett el a szeme.
-Hát sétálni.

Tágas, viszonylag egyenes ösvényen haladtunk, a közeli erdőben. Auren keze az enyémre kulcsolódott és én nem húztam el. Negyed órát sétáltunk szótlanul, egyszerre ő törte meg a csendet.
-Mindenki szerint a legjobb volna, ha lelépnék. - Mondta.
-Miért? - Tettem fel a logikus kérdést, mire aprót szorított a kezemen.
-Nem is tudod még.. - Csapott a homlokára, s folytatta. - Ügyvédnek tanultam.. Aztán.. Abbamaradt. -
-Miért?
-Az nem fontos. - Hárított. - De anyám szerint itt az ideje folytatni. Marcy szerint is.. Ben-t meg már meg sem mertem hallgatni. - Emelte az koromfekete, fák szegélyezte égre a tekintetét.
-Hát.. - Kezdtem zavartan. - Tudod, nem az ő életük és nem ők élik meg helyetted. Ha te maradni akarsz maradj. Ha meg menni, akkor menj. Ilyen egyszerű. - Mosolyogtam.
-Na persze. Könnyű azt mondani. - Mormogta.
-Ne hidd.- Álltam meg s elhúztam volna a kezem..de nem hagyta. Szemben álltunk egymással, sötét volt, de a szeme szinte világított, a bőre meg égetett és veszetten vonzotta az ajkaimat.. -Én is megtettem, nem a levegőbe beszélek..
-Az más.
-Miben? Én..
-Jaj, mit tudsz te? - Rántotta el a kezét ezúttal ő és ha akartam sem tudtam volna újra megfogni. - Engem ideköt a gyerekkorom, bár ez még nem is döntő mértékű.. De az emlékeim!
-Az emlékek emlékek, és nem azért vannak, hogy hátráltassák az embert és..
-Mondom, hogy szart sem tudsz erről! - Kiabálta, dühös hangja visszhangzott a fák némaságában.
-Talán mert szart sem mondtál!
-Ó, mert te annyi mindent meséltél nekem magadról, mi?!
-Te sosem mondtad, hogy érdekel!
-Ez nem igaz.. - Mondta halkan.
-Pf, na most meg találd ki hogy igazából mindvégig kedveltél, csak a hecc kedvéért bunkóztál velem.
-És ha azt mondom, hogy így volt, akkor arra mit fogsz felelni? - Kérdezte komolyan.