-Hallgatlak.. - Préseltem ki magamból. Nem kívánkozott ki ez az egyszerű szócska, de mégis kierőszakoltam. Mint egy kényszeredett koraszülés.. - gondoltam keserűen.
Auren pedig kíméletlenül kezdett bele. Arca merev volt, látszólag az utat bámulta, mely előttünk nyúlt el hosszan, és ködösen, ám szemei üveges mivoltán láttam – valahol egész másutt jár.
-Gretchen igazán nagyszerű ember volt. Többek között ezért is fogadtam őt a bizalmamba. Te már tudod, hogy nem vagyok egy egyszerű eset.. De ő, az első perctől kezdve elvarázsolt..
Nem úgy, mint én.. A borús gondolatok úgy kavarogtak a fejemben, mint a hideg szél a hegyek között. Ám ahelyett, hogy pusztító munkát végzett volna megkeseredett elmémben, csakúgy, akár a sziklákkal odafent, elkezdett építkezni. Sötét kockákból.. Sötét várat. Teli haraggal és csalódással.
- Olyan volt, mint a mesében. - Mondta színtelen hangon. - Mindenki szerint tökéletesek voltunk. Sőt, ami még borzasztóbbá teszi az egészet: szerintem is azok voltunk. Azt hittem sosem lehet vége. Én feleségül akartam venni azt a lányt.. aztán..
-Aztán? - Kérdeztem vissza szárazon, ám ő semmit sem vett észre hanglejtésemből.
-Aztán baleset történt. - Hunyta le szemét. - A lova, Hercegnő.. nála megbízhatóbb teremtményt még nem hordott hátán e föld. - Rebegte. - Aztán mégis.. Hazafelé tartottunk, lóháton. Kamionok jöttek, és én először meg sem néztem, mi van a ponyvára festve. Mindenféle riadalom nélkül húzódtunk az út szélére.. Két kamion, aztán három haladt el mellettünk minden egyéb nélkül. Aztán az ötödik – vagy a hatodik? Már nem is emlékszem.. Hercegnő olyan váratlanul állt a két hátsó lábára, hogy Gretchen nem tudott megkapaszkodni... - Auren torka elszorult. Az enyém is.
-Jézusom.
-Egy vándorcirkusz volt............. És az egyik kamion tele kígyókkal..
-A lovak félnek a kígyóktól. - Mondtam, mintha ezzel oly sokat árulnék el Aurennek.
-Gretchen.. Meghalt.
Nem mondtam, hogy sajnálom. Meg sem bírtam szólalni. Csupán melléje húzódtam, s elgémberedett jobbik felemmel megszorítottam a karját. Cserébe olyan hálás és szeretetteljes pillantást kaptam.. micsoda meghitt percek voltak azok.. De aztán Auren folytatta.
-Két év..két év telt el és én teljes kis erődítményt építettem magam köré. Aztán.. jöttél te.
Önkéntelenül is elmosolyodtam, ám a mosoly csakhamar arcomra fagyott.
-Ugyanaz a gesztenye haj, azok a borostyán szemek, az életteli, bátor tekintettel.. A hangod.. A nevetésed.. Nem tudtalak nem utálni, rá emlékeztettél, minden rohadt másodpercben, amikor csak rád pillantottam, vagy hozzám szóltál!
Kezem görcsösen szorította az alkarját. Elhúzta a kezét.
-Szóval ennyi? - Horkantottam gúnyosan.
-Beléd szerettem. - Mosolyodott el kesernyésen.
-Mert egy másik lányt láttál bennem.. - Suttogtam, és teljesen lehetetlennek érzékeltem mindent, ami történt. Az a nézés.. az a perzselő szempár nem is nekem szólt, nem is rám nézett. Hanem egy másik nő lelkére, akit bennem vélt felfedezni..
-Amelia.. - Nézett rám megütközve, de elkeseredésem csakhamar dühbe fordult át. S mily érdekes volt, hogy az idő és a természet mind, mint az én oldalamra álltak. Süvített a szél és zúgott és haragosan cibálta a fákat.
-Gyűlöllek. - Sziszegtem, felindultságomban nagyot rúgtam Bayron oldalába. A ló vágtázni kezdett, szorosan megmarkoltam a gyeplőt és előredőltem, amennyire csak tudtam. A szél elsüvített fülem mellett, Auren hangjának foszlányai elhaltak a távolban, melyet magam mögött hagytam. Összeolvadt a föld az éggel, a hópelyhek arcomba vágtak, le kellett hunyom a szemem, hogy ne csaljon ki onnét könnyeket a hideg.
Erőt vettem magamon és ismét felpillantottam. Sikoltani is képtelen voltam rémületemben. Bayron két hátsó lábára állt, nyerítését cafatokra tépte a szél..
-Amelia! - Üvöltött Auren valahonnét hátulról, s a következő, amit érzékeltem, hogy mellém szegődve lerántja a talajra Bayront. Előttünk, alig néhány centiméterre tövestül készült kicsavarni egy termetes fát a szél.
Magam sem emlékszem a részletekre, csak azt, hogy jobban féltem, mint bármikor. Tán az életem elvesztésétől..? Lehet. De azt tudtam, hogy egy hajszálon múlik, s Aurent is elvesztem. Aztán meg mit ér egy fél élet, ha a másikat kitépik a szívemből?
Lihegve caplattunk vissza az útra, melyről sikeresen letértem. Auren pár másodpercig elgondolkodva figyelt, zihált és olyan érzelmi játék ment végbe az arcán, melyből képtelen voltam kiolvasni bármit is.
-Elment az eszed?! - Rivalt rám váratlanul.
-Még neked áll feljebb? - Suttogtam fagyosan, állva a tekintetét.
A vihar ahelyett, hogy csillapodni kezdett volna, még erősebben tombolt. S a lelkem is vele együtt lázadt fel.
-Meg is halhattál volna!
-Mit érdekel az téged?
A fiú arca elsötétült.
-Lépésben haladunk. - Jelentette ki. - Veszélyes lenne a siettség.
-Így is veszélyes lesz. - Mondtam, s érdekes módon egyikünk sem akart visszafordulni.

Jó másfél órát tettünk meg, dacolva, akár malacka a szembe széllel. Dühödten haladtam előre, és úgy éreztem, ha ez a harag nem feszítené a testem, akkor azonnal leszállnék a lóról.
Auren két lépéssel haladt mögöttem, éreztem a tekintetét a hátamban, szinte égetett és fájt a szúrós szempár pillantása, mely lézersugárként égett a bőrömbe.
Legszívesebben hátra fordultam volna és olyan erővel estem volna neki, hogy belesajduljanak azok a lágyan csókoló ajkak. Nem tettem meg. További egy órával később azt kívántam – bár mégis megtettem volna.

-Mikor érünk már oda? - Nyafogtam. A lábaim fájtak, a hideg mindenemet hatalma alá vonta, a szívemről nem is beszélvén.
-Látod ott azt az elágazást? - Mutatott előre, apró foltként értelmezték fáradt szemeim az út kettéválását. - Ha balra fordulunk, akkor az út emelkedni fog. A hegyhez vezet majd, lábánál egy erdő fekszik, nem igazán nagy és elég ritkás, úgy egy órányi járás az erdő, plusz fél míg azt elérjük. Ha minden igaz két óra múlva már tető lesz a fejünk felett. - Hümmögött, s attól fogva nem szóltunk semmit.

A hóesés csendesülni kezdett, bár nem állt el teljesen. Az erdő gyönyörűségesen szikrázó fenyői körbefogtak minket, és valamiféle biztonságot éreztem köztük. A szűz havat taposni azonban mindennél rosszabb volt.. és akkor végre megpillantottam. Faház volt ugyan, látszólag nem a legjobb állapotú, de azért még ház.
-Jesszus. - Motyogta Auren.
-Mi a baj? - Hirtelenjében még sértettségemről is megfelejtkeztem.
-Ez.. még nem volt ilyen állapotban, mikor utoljára itt voltam...
-Mikor voltál itt utoljára?
-Több, mint két éve. - Felelte kurtán és elindult előre.
Basszus. Az is lehet, hogy teljesen lakhatatlan. Sötétedett. Nem fordulhattunk vissza, éjszaka... Vagy mégis? Nem tudtam, Auren mit tervez, de egy éjszakai túrához nem fűlött a fogam. Még a végén tüdőgyulladást kapok, vagy felfázom.
Auren babrálni kezdett a kulcsokkal. A zár nem akarta megadni magát, farkasvonyítás hangzott fel a távolból, hosszas visszhangot verve.
-Farkasüvöltés. - Borzongtam össze.
-Az.. - Nézett körül összehúzott szemekkel. - De messze lehetnek..
Ahogyan ezt kimondta, vagy tucatnyi, zöldessárga szempár villant köröttünk. Auren kezéből kiesett a kulcs.