Átszeretkeztük az éjszakát és én úgy éreztem, még sosem szerettem annyira, mint most. Nem volt kérdéses az, hogy visszatérek -e, az egyedüli kérdőjel a mikor szócska felett lebegett.
Mikor Oliver reggel értem jött viselnem kellett Auren féltékeny pillantását, és még igazán meg sem szólhattam érte.. Mindent elmeséltem neki, nem akartam, hogy titkaink legyenek egymás előtt. Többé már azok sem voltak.
Oliver kocsijában halk zene festette alá Montana festői szépségét, country szólt – ugyan mi más szólt volna, hiszen itt csak ilyesféle adókat lehetett fogni a rádión. Kimerült voltam és végtelenül másnapos, már-már el is szenderedtem.
-Szereted? - A váratlan kérdés kiszakított álmaim lassan agyamra ereszkedő, jótékony világából. Laposakat pislogtam.
-Mármint A..
-Aurent. Igen.
-Remek, már utána is nyomozgattál? - Fintorogtam, a visszapillantóban karikás szemeket és gondterhelt arcot láttam. Nem olyat, mint két hónappal ezelőtt..
-Az egész családfád után, ami azt illeti. - Bólintott hegykén. - De csak felszínesen, nyugi. Tudnom kellett, hol vagy, hol keresselek..
-Ne magyarázkodj.. csak ne magyarázkodj!
-Nem magyarázkodom. Nincs is miért.. - Mereven nézte az utat, és mintha erősebben markolt volna rá a kormányra.
Hallgattunk. A beálló csendbe csakhamar újabb kérdés állt bele, a maga hirtelenségében.
-Tehát? Szereted. Értem. Azért.. legalább annyit mondhattál volna, hogy bocs, vége, ennyi..
-Nem mindegy? - Mormogtam, amint féloldalasan támaszkodtam a szám elferdült és a hangok érdektelenül, elmosódottan jöttek ki a számon. - Úgyis csak a nyomozás miatt csíptél fel, igazából nem is kellettem neked.
-Ez nem igaz..
-Ja, higgyem is el, mi?
-Nem számít mit hiszel.. Az számít ami van. Hitegethetted magadat hónapokig, megszökhettél, de attól még a problémák nem szűntek meg..
-Baszd meg, Oliver! - Kiegyenesedtem, a szemem villámokat szórt. -Nehogymár most kioktass!
-Én nem kioktatlak csak elmondtam a véleményemet, de neked fáj az igazság!
Közvetlen a kocsi mellett egy kamion húzott el, szinte súrolt bennünket. Ettől aztán észre tértünk.
-Az utat figyeld.. - Szóltam immár csendesebben.
Némán, leplezett indulattal nézte a sávot, de szeme sarkából végig engem pásztázott. Az igazság azonban az volt, hogy ez már cseppet sem izgatott. Hanyagul dőltem oldalra, és szundítottam el. Féltem, hogy mikor felébredek eltűnik a természet és csak felhőkarcolókat, autókat, meg rohanó embereket fogok látni. És féltem, hogy ennek a börtönnek a képzeletbeli rácsait majd újra rám zárják..

Valóban, mire felébredtem már rég áthaladtunk Montanan, de még közelében sem voltunk Chicagónak. Ablaknak támasztott homlokkal próbáltam újra elaludni. Nem sikerült. Órákig csak ültem mozdulatlan, szótlanul.. És az iszonyat átjárta a testemet. Ébren voltam és jelen voltam benne, Dakotán át egészen addig, amíg a monoton szürkeség – beszélek butaságot, az ezerszínű város lassan betódult a képbe.
Valami furcsa melegség öntötte el a szívemet. Montana az otthonom volt, de ahogyan Oliver kocsija begördült a St. Martin térre, rá kellett döbbennem, hogy Chicago mindvégig az maradt.
Lassan elmosolyodtam, és már az sem zavart, hogy Oliver átkarolja a vállam és halkan megjegyzi:
-Megérkeztünk.

Először Oliver lakásán voltunk. Furcsán éreztem magam, tán a hazatérés miatt, tán mert nem is mertem ráülni arra az ágyra, ahol utoljára örömet okozott nekem.. Talán csak visszavágytam Auren karjai közé, holott még egy nap sem telt el azóta, hogy utoljára láttam. Vagy tán mert Oliver épp az anyámmal beszélt telefonon..
-Igen, igen. Át megyünk, azonnal..Viszhall.
Elbambulva figyeltem a férfit, amint kávét hoz nekem és udvariasan leteszi elém az üvegasztalra.
-Egészségedre. - Mondta kedvesen és én hálásan néztem rá. Mást nemigen tehettem.
-Köszönöm.. - Motyogtam. Belekortyoltam szkeptikus képpel, de elhatároztam, hogy azért sem teszek rá megjegyzést.. Ám ekkor döbbenten nyeltem le a kortyot. Másfél cukor, fél adag tejpor.. ahogyan szeretem. Oliver félmosollyal figyelt.
-Ebbe most már igazán nem köthetsz bele..! - Nevetett aprót, de feszültsége nem hagyott alább.
-Hát emlékszel.. - Tűnődtem el csendesen, s a kávém parányi habjait figyeltem közelről.
-Hogyan is felejthetném el..? - Oliver mögém lépett, kisimította a hajam a nyakamból, és a fülembe suttogott. - Szeretlek.. értsd már meg!
Meghűlt bennem a vér. Egyszerre akartam ellökni magamtól, és egyszerre kívántam, hogy hozzámérjen. Az őrület csak néhány kósza pillanatig tartott, aztán határozottan álltam fel.
-Kérlek, vigyél haza. Anyámhoz.
Oliver leszegett fejjel, de méltóságából mit sem vesztve tett eleget a kérésemnek.

Hosszú percekig csak öleltem magamhoz a nőt, aki annyit szenvedett és általa én is annyit szenvedtem .. De az anyám volt.
-Azt hittem .. - hüppögte. - Jobb, ha nem is mondom ki.
-Nem haltam meg. - Mosolyogtam rá. - Ne félj, itt vagyok, élek..
-Élsz.. De ez nem nekem köszönhető.. - Végtelenül szomorúan csengett a hangja, és én nem tudtam neki semmi biztatót mondani. - Felelőtlen voltam.. Mindvégig..
-Ez így van. - Hagytam rá szemét módon, de a hazudozás ideje végleg lejárt. - De szeretlek. Az anyám vagy..
-És mondd.. Boldog vagy ott..?
-Montanában? - Kérdeztem vissza végtelen gyengédséggel. - Igen. Boldogabb, mint valaha...
-Mondd, nem tanulnál szívesebben? Jogot, kommunikációt, akármit! Amit akarsz..
-Anya.. - Simogattam meg a karját. - Engedd meg, hogy én döntsek, rendben? - Kedves voltam és finom, de határozott.
Megrázta a fejét.
-Ehhez nincs szükséged az engedélyemre. Felnőttél. És én nem voltam ott, mikor ez megtörtént.
Újra felsírt, én meg csak néztem, és azon gondolkodtam, mennyi mindent hagytam magam mögött.. Egyúttal újra mosolyra késztetett e gondolat.. Mennyi minden vár még rám!

Elmentünk anyával meg Oliverrel a rendőrségre. Oliver nagyon rendes volt, már jó előre felkészített a kérdésekre, és én tisztes kislányhoz illően bólogattam rá. Hamar túlestünk rajta, kétszer elmondtam mindent – úgy nagyjából. Aztán találkozóm volt Loryval.
-Úristen. - Még mindig csak ennyit volt képes mondani, de én már nem éreztem magam rosszul, könnyedén beszéltem róla. A történések halványulni kezdtek, az egész olyan volt, mintha csak egy álmot mesélnék. Felszabadultan kanalaztam a fagyimat a régi, kedvenc kávézónk teraszán.
-Hát igen. - Bólogattam. - De most már vége..
-Nem maradsz, igaz? - Kérdezte némileg szomorkásan, de azért velem együtt örült.
-Eltaláltad. De majd jövök látogatóba, ígérem. És te is jöhetnél a szünetekben. Megtanítalak lovagolni.
-Ó, a lovaglás nagyon jól megy! - Kuncogott, és ez már igazi Lorys nevetés volt. - Imádom Mattet.
-Hát, öreglány.. - Idéztem régi szavajárását kacagva. - A végén még mindketten boldogok leszünk.
-Na ne már. Mekkora gáz lenne..- Fintorgott, s szeme közben élénken csillogott.
-Az. Orbitális gáz.
Összeölelkeztünk. Magammal akartam vinni őt Montanába. Egy darabkáját magammal is vittem.. De ígéretem ellenére soha többé nem tértem vissza Chicagóba.