Epilógus

Létezik-e boldog vég? Nem tudom. Talán valaki egyszer megírja az enyémet is. Talán az idő múlásával feledésbe merül a nevem, és csak azok emlékeznek majd rám, akik valaha szerettek.. Aztán ők is meghalnak, és az én nevem is meghal velük együtt.
Nemzedékek váltják egymást és ez így van rendjén, de mit papoljak itt a véget nem érő körforgásról..?
Mikor Bennek elárultuk az igazságot nem kezdett el tombolni – noha mindnyájan számítottunk rá.
Ült a kényelmes, vele közel egyidős karosszsékében, pipaszárat rágcsálva, időnként barátságos füstfelhőt eregetve.. és csak mélyről, a lelke mélyéről sóhajtott fel.
-Nem mondasz semmit? - kérdezte Rose, fejét nem szegte le és szemében egy cseppnyi bűntudat szikráját sem véltem felfedezni. Én, aki úgy bújtam Aurenhez, mint egy védelmező óriáshoz igazán csodáltam őt..
-Mit mondjak? - nevetett fel váratlanul. - Azt, hogy mindig is sejtettem? Vagy hordjalak le egy ezer éve elkövetett bűnödért? Jó anya vagy Rose, és jó feleség és mindig is az voltál. És ezt te is nagyon jól tudod. Ezért nem látok most félelmet a szemedben.
Aurennel megilletődött pillantást váltottunk, mire Rose elmosolyodott.
-Reméltem, hogy így fogsz reagálni. - Szeretettel nézett Benre, olyasféle szeretettel, melyet az idő már szelíddé tett, mondhatni elnyűtte, akár a rossz rongyszőnyeget. De az a rossz rongyszőnyeg úgy simul az ember talpa alá, és a végére talán maga a talp is idomul hozzá.. csak egy egészen kicsit.
-Auren, te mindig is a fiam maradsz. - hümmögött maga elé, én pedig boldogan megszorongattam kedvesem kezét. - .. Hát, néha kivételes esetekben előfordulhat, hogy az ember fia és lánya egybekel.
Én voltam a soron. Azt hiszem még sosem kaptam olyan melegséggel teli, apai pillantást, mint akkor.

-..Igen.. - Rebegtem, még mindig megilletődve. A fátyolon át is láttam Auren magabiztos arcát, és ez újra megerősített. Alig múltam húsz, de tudtam, hogy nekem vele kell összekötnöm az életemet.
-Igen. - Mondta, és finoman elmosolyodott.
Lory felzokogott, imádkoztam, hogy idejében abbahagyja, mert akkor lőttek a tökéletes tanúmnak..
-Csókoljátok meg egymást.. - vagy valami ilyesmit mondhatott a kicsiny kápolna papja, elmosódottan érzékeltem a külvilágot.. Auren hátrahajtotta a mennyasszonyi fátylamat, és szenvedélyesen megcsókolt. Olyan érzés volt, mintha először csókolóztunk volna, bár kétség kívül új, közös életünk első csókját szenvedtük el akkor..
-Szeretlek. - Suttogta, miközben felhúzta az ujjamra a gyűrűt.
-Én is szeretlek... El sem tudnék képzelni nálad szebb jövőt magamnak. Még ha.. nem is látom a végét, akkor sem.
-Ne is akard. - Rázta a fejét finoman. - Na? Eldobod a csokrot?
Eldobtam. És ahogyan az a filmekben lenni szokott.. Nem, nem Lory kapta el. A csokor anyám kezébe repült, remegő ujjai közül kicsúszott és a földön kötött ki. Tiszta szívből ránevettem..
-Még nem tudhatod, anya, ne temesd el előre.. - Mondtam neki, és szorosan magamhoz öleltem. Mind ott voltak, a barátaim, a családom, Auren régi cimborái, még Sally is. Szerettem volna őket is átölelni, és szerettem volna magamhoz ölelni az egész világot. Boldog voltam, egészen a végéig. Egészen a végéig.