- Meg fogod látni.. - mondta határozottan, és gyengéden terelgetni kezdett. - Erre gyere.
Szótlanul követtem, kis csapáson haladtunk végig, még utoljára az arany fényektől ragyogó városra pillantottam, de aztán tekintetem hagytam az ismeretlenbe veszni. Kémleltem a sötétséget szüntelen, a világért sem vallottam volna be, de kicsit tartottam attól, hogy netán eltévedünk. Elég terebélyesnek tűnt az alföld, melyet tapostunk, még az óriás erdő legszélső fáit is csak sejteni mertem a messzeségben. A folyó sem erre folyt, még csak hallani sem hallottam apámtól erről a részről. Talán ő sem járt itt soha.
- Még sosem voltál errefelé? - kérdezte mosolyogva, félve rápillantottam, de amint megláttam arcán a fölényes vigyort tartózkodásom háborgás váltotta fel.
- Nem, ugyan mi keresnivalóm lett volna nekem ezen a helyen, nincs itt semmi.. Még csak.. nehezéknek való se! - hőbörögtem, mire kirobbant belőle a nevetés. - Mi olyan vicces?
- Semmi.. - rázta a fejét, vagy a nevetéstől rázkódott? Rosszallóan összevontam a szemöldököm, megálltam.
- Egy tapodtat sem vagyok hajlandó mozdulni innen, míg el nem mondod miért nevettél ki!
- Sheyla, ne húzd fel az orrodat.. - békítőn átölelte a vállam, amitől kellemesen megborzongtam, szeme csak úgy ragyogott a sötétben. Egészen halványbarna színe volt, mint egy ártatlan kis őzgidáé.. Ám ez az ártatlanság megtévesztő volt. - Nem is rajtad nevettem, hanem azon, amit mondtál, kedvesem. - kedvesemnek hívott, és ettől ellágyult a szívem, bármennyire is próbáltam küzdeni ellene. - Ha nehezéknek való nincs is itt.. majd meglátod, hogy más bizony van, ami nagyon is figyelmedbe ajánlható, kis hölgy. Mehetünk? - kínálta fel karját, és én belekaroltam.
- Mehetünk. - egyeztem bele végül, lassan, kényelmesen sétáltunk tovább. Kabócák és tücskök ciripeltek körülöttünk, friss fű illata szállt a levegőben, és a fiatal éjszakáé. Csak úgy szikrázott az ég, egy fél barifelhő, annyi sem árnyékolta be a milliárd fénylő csillagot.
- Ismerem az apádat.. - szólalt meg váratlanul, és én érdeklődve fordultam felé.
- Igazán?
- Igen. Wimarc Prym. Godwin Van Tine tanácsadója, jobb keze.. a vénebbik Van Tine régi bizalmasa. Elég hírhedt neve van a családotoknak. - mondta.
- Valóban.. - ismertem el, és most először éreztem mellkasomat feszítő büszkeség helyett.. szégyent. Nem az apám miatt szégyenkeztem, mielőtt félreértés esnék..! Tisztelem, és becsülöm az apámat. Nem.. De az a kevély fensőbbrendűség, mely bennünket övezett, hirtelen lett inkább teherré, semmint előnyökkel járó ajándékká. - Minket elég sokan.. ismernek. - nyeltem egyet.
- És nem csak ezért.. - fűzte tovább szelíd mosollyal. - Az apám csinálta a király kardját. Egy nap Wimarc eljött a műhelybe, hogy készíttessen Godwinnak egy kardot. Én vettem fel a rendelését.
- Emlékszik rád?
- Nem hinném. Ha emlékezne, zavarna?
- Ugyan, miért zavarna?
- Vajon őt zavarná, hogy a lánya kezét fogom, és az éjszaka közepén vezetem valami ismeretlen helyre?
Önkéntelenül szaladt fülig a szám. Hogy zavarná-e..? Hah! Meghiszem azt..! Még a fejét is apró darabokra aprítaná, ha nem lenne kéznél más, akkor az Adam apja által készített uralkodói karddal. Ekkor még valami szöget ütött a fejemben, mit nem röstellettem kimondani:
- Nem is fogod a kezem.. - s abban a pillanatban éreztem Adam ujjait az enyémek közé furakodni, jóleső érzéssel töltött el, így sétáltunk tovább.
Sokáig nem szóltunk, és lassanként orromat új, furcsa illatok környékezték, fülembe harsányuló susogás kéredzkedett be hívatlanul. Hamar beazonosítottam, a víz illata összetéveszthetetlen volt számomra, csakúgy, mint a hozzá párosuló nádas susogása.
- Egy tó..? - kérdeztem, és helyeslő választ kaptam.
- Úgy ám. Gyönyörű. Majd meglátod!
Lepillantottam és láttam, hogy a fű itt sokkal inkább le van taposva, mint másutt, mégsem lehetett olyan eldugott hely ez, ráadásul nincs is annyira messze a várostól, hogy ne ismerjék.. Bár való igaz, annyira közel sem.
Elértük a nádast, békák kuruttyolása és némi vízcsobogás vegyült a kellemes éji muzsikába, vidáman csaptam össze a tenyerem. Nem láttam ugyan a tó túl felét, de így is bátran állapítottam meg, hogy valóban gyönyörű. A Hold fényes ezüsthídat vetett lágyan fodrozódó felszínére, kissé összébb kellett húzódnom a kabát alatt, a szél itt erősebben fújdogált.
- Fázol? - kérdezte Adam, de válaszomat meg sem várva vont magához. A hátam mögé került, hajam dús függönyén át is érzékeltem forró leheletét a tarkómon, egyenletesen szuszogott. Biztonságban ugyan nem éreztem magam, mint azoknak a romantikus regényeknek a főhősnői, akik egyszer már százszorta szebben megírták az ilyesféle jeleneteket.. de a forróság elöntött, menthetetlenül.
- Már nem. - suttogtam. - Közelebb megyünk..?
- Ha szeretnél.
Eleresztett, lélegzethez jutottam, és csakhamar rádöbbentem, hogy hiányzik az érintése..
- Sétáljunk el arra..! - kértem, és a tó mentén húzódó kis ösvényre mutattam. - Még sosem jártam a városon kívül.. - tűnődtem.
- Tényleg nem? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem viccelek. - mondtam komolyan. - Afféle burokban élek.
- Rémes lehet. - fogta meg a kezem együtt érzően, és nem kis örömömre el sem eresztette eztán. - Pedig te pont olyannak tűnsz, aki nem veti meg a kalandokat. Pont.. mint én.
- Azért nem olyan rossz. Nem vagyok buta.. - emeltem az égre az arcom. Bár a csodás ragyogás rácáfolni látszott mondandómra, mégis éreztem a világgal együtt szavaim súlyát. - Sok veszély van ebben a világban, amitől nem óv meg a bátorságom, vagy ahogy apám nevezné – a vakmerőségem.
- Nincs háború. - vetette ellen. - Nincs mitől tartanod..
- Az útonállók? Hát a vadállatok? A tisztességtelen szándékú férfiak?
- És honnan tudod, hogy az én szándékaim tisztességesek?
Ezen elrágódtam egy darabig, de aztán ragyogó arccal hívtam létre éles nyelvemet.
- Az majd mindjárt kiderül, elvégre ígértél nekem valamit. És ha tisztességes vagy, megtartod a szavad, Adam. - kihívón néztem abba a kér borostyánszín függőbe, valósággal elbűvölt a vágyódó tekintet. Tudtam, hogy rám vágyik.
- Meg is tartom! - rikkantott, és akkorát rántott rajtam bal kéz felé – a tó felé - , hogy majdnem ráestem, bár kétségkívül megtartott volna.
Itt kettényílt a nádas, és a talaj egészen a tóig süppedt.
- Vigyázz, el ne csússz..! - szorított meg gyengéden, s óvatosan lépdeltünk a víz és a part határvonaláig. Néhány béka placcsant a vízbe méltatlankodó békazsongás közepette, molnárkák szaladtak szét a felszínen. Innen még fényesebbnek láttam az ezüstös holdárnyat, és még hidegebbnek és mélyebbnek tűnt a tó is.
- Tudod-e, hogy nevezik ezt a tavat? - tette fel a kérdést, de csak a fejemet ráztam. - A beteljesületlen szerelmek tava. - a név olyan dallamosan hangzott, vagy tán csak az ő szájából, az ő hangján tűnt annak, de valami furcsa libabőr futkározott végig tőle a gerincem vonalán.
- Miért..Miért ez a neve?
- Van egy monda, talán hallottad már.. A lányról szól, aki a nevelőjébe volt szerelmes.
- És a nevelője viszonozta ezt a szerelmet?
- Mi az, hogy! A nevelője valójában az apja gyermekkori barátja volt. A kislány a szeme előtt nőtt fel. Aztán.. váratlan tűzvész sújtotta a kis falut, amely ennek a tónak a partján feküdt. Mindenki meghalt, csak a lány élte túl – a mai napig nem tudják, hogyan. És ismered az embereket.. egyből boszorkánysággal vádolták volna a kis teremtést, elégették volna elevenen. Ez a férfi pedig ideutazott, messzi földről, mikor hallotta a tragédiát. Úgy érezte ennyivel tartozik régi barátja emlékének. Gondjaiba vette a kislányt. A lány nőtt, cseperedett, igazi szépség lett belőle és hát..
- .. egymásba szerettek. - fejeztem be helyette és bólogattam, most már aztán tényleg nagyon érdekelt a történet vége. - Aztán? Aztán mi történt?
- Türelem. - mosolygott, és folytatta. - Elvitte az akkoriban alapuló Cytheria városába és egy ideig gondtalanul éldegéltek. Volt nekik egy szolgálónőjük, egy öregasszony, akit mindenki csak Crumplebottom néven emlegetett. Rút, gonosz öregasszony volt ez a Crumplebottom, álnokul ejtette át őket. A képükbe nevetett, a hátuk mögé meg borsot szórt! A szeme előtt zajlott minden, annyira megbíztak benne. De ő elárulta a titkukat, szétkürtölte a városiak között, hogy szerelmi viszonyt folytatnak, és ez bűnnek számított apja, és lánya között.. még ha nem is a vér köti össze őket. És ha ez még nem lett volna elég, azt is terjeszteni kezdte, hogy a lány elevenen elégett, de aztán sötét mágiával feltámadt a hamvaiból. A lányt inkvizíció elé akarták állítani, ám ekkor a szerelme magára vállalt mindent..
- Mi mindent? - kérdeztem mohón.
- Azt mondta igazából ő a lány, csak férfi képében született újjá, ezt a szerencsétlent meg mindvégig fogva tartotta és rákényszerítette az akaratát. Vállalta a bűnösséget.
A szám elég kaptam a kezem, Adam annyira csodásan mesélt, elképzeltem az egészet! A várost, a lángokat, a szerelmeseket.. S eztán a férfi halálát is.
- Négy lóhoz kötötték a testét, aztán a lovakra pálcával suhintottak. Négy felé szakadt, a vér meg csak úgy fröccsent. Egész korai Cytheria összegyűlt a kivégzésen. Mindenki a lányt sajnálta..
- Ez rémes. És aztán, mi lett a lánnyal?
- Belefojtotta magát ebbe a tóba.
Elnémultam, s a hallottak körül forogtak a gondolataim, aztán váratlanul elnevettem magam.
- Nahát, mi olyan nevetni való ezen? - Adam felháborodást színlelt.
- Hát.. gondoltam, ha már randevúra hívsz, valami vidám és romantikus történetet mesélsz majd nekem.. - kacagtam jóízűen.
- Ez csak egy legenda, Sheyla.
- Tudom. Na és a csillagok? - nyaltam meg a szám szélét.
-Add a kezed! - s elvette a jobb kezem, ő már fél cipővel a vízben állt, mélyen fölé hajolt. - Nézd!
Én is így tettem, derekam majdhogynem merőlegesen állt combjaimra. A vízen fodrozódni láttam a saját képmásom, és Adamét is. És a fejünk körül tucatnyi fényes pontot.
- Csaló. - húztam el a számat, de azért nevettem.
- Sosem mondtam, hogy tisztességes vagyok. - vont vállat, el nem engedte volna a kezem egy pillanatra sem. Feljebb lépett a víztől, magával húzott engem is. - De azért akkora csaló mégsem vagyok..
- Nem-e?
- A szemedben is látok egy pár csillagot. - egész' az arcomhoz hajolt, mélyen nézett a szemeimbe. - Két nagyon szép, zöldbe foglalt csillagot.
Apró csókot hintett a számra, ösztönösen hunytam le a szemem, és még akkor sem nyitottam fel, mikor elhúzódott kissé. Ezen felbuzdulván talán, vagy csak a varázslatos estébe bolondulva bele.. de igazán, igazán megcsókolt.