1.

Élnél-e egy olyan korban, melynek sötét romantikájával semelyik másik intervallum nem kélhet versenyre, s szépségének az a halál számít, mely tiszta és szenvedésektől mentes? Melynek rútságát a tomboló járványok, a kegyetlen pestis, a kíméletlen éhínség teszik, s ha netán bármelyikük nem venné magához áldozatát – úgy majd az egyház önkéntesei gondoskodnak a szerencsétlen végkimeneteléről?
Én éltem.
Éltem a korban, hol a sikátorok úgy kapaszkodnak össze a házak között, mint az áldozatra éhes ragadozók szövetséges karmai, elég, ha csupán egyikük fennhatósága alá kerülsz.. És akkor, barátom, feladhatod magadnak az utolsó kenetet!
Csordogáló ürülék, szennyvíz az, mi vér helyett e kor szívében folydogál, és legyél bárhol, bármily dicső rang kevély tulajdonosa, legyél az egy Isten kegyeltje, megmenteni a hited sem fog; ezt megígérhetem.
Sétáltam ezeken az utcákon, cipőm talpa alatt éreztem a kövek ridegét, és mikor a nap a horizont alá süllyedt le mertem volna fogadni, hogy mocskos ablakokon át maga az ördög vigyorog rám vissza.
Abban az időben azonban botorság lett volna említeni az ő nevét, és egy magamfajta, fiatal csitrinek, soha, eszébe sem ötlött volna. Így volt ez rendjén, a gonosszal és a mindenhatóval az egyház foglalkozott – meg legföljebb a vénasszonyok, a kofák, és a bolondok.
A bolondokra pokol várt, igazi perzselő, tüzes pokol, körül kacagó démonokkal..
Elárulom: Ez a pokol volt a máglyahalál, a főtér közepén, és a kacagó démonok személyében a városlakók pompáztak. Vágyta-e bárki is az ilyen halált..?! Még a bolond is inkább meghúzta magát az erdőben..!
Sötét kor volt ez, szavamra. Noha sokat nem tudhatok a régebbi időkről, de a nagyanyám – Isten nyugosztalja lelkét! - rengeteget mesélt nekem. Ő mondotta mindig: „Sötét kor ez, gyermekem, hová tűnt a rómaiak műveltsége, és a görögök előbbre valósága..? Csak pusztulás az, ami ránk vár.. Pusztulás. ”
A nagyanyám okos asszony volt, de én sosem hittem neki. Miért is tettem volna? Hol láttam én akkoriban ezt a világot olyan formátlannak, amilyen valójában volt? Sehol sem.. Számomra a világ kerek volt, kerek, és csodálatos. Araceli városa maga a tökéletes helynek tetszett egy olyan lány számára, mint amilyen én voltam. Csupa zöld, csupa lomb, csupa csoda..! Csupa növény és madárdal, és az idő, mely úgy ragyogott szüntelen, mintha kedvére akart volna tenni a lakosoknak.
Nemhiába éltem én ott oly boldogan, akár kicsiny hal a folyómederben, nem hiába vettem természetesnek mindent, ami elém került. Rangos család volt a miénk. A Prym família ősei mind, mind az uralkodó szolgálatában állottak.
Anyai ágon az összes szépanyám királyi rokon arája lett, amint bimbózó éveibe lépett.
S itt, komám, barátném, újból felteszem neked a kérdést.
Élnél-e ebben a korban? Ebben a korban, hol szerelem nincs, csak csupa érdek és haszon? Ha szíved dobban, csendre kell intsd, vagy vérezhet akár életed végéig. Élnél-e itt?
Én éltem. Átéltem. Sötét volt, valóban, úgy, ahogyan azt a kódexek, és nagyanyáink is megmondták. De még most is életben vagyok, nem haltam meg. Lélegzem és létezem, és talán ujjaimat ráncos, papírbőr koszorúzza, de mesélni.. Mesélni azt még tán tudok neked.

2.

Dögszag lengedezett mindenfelé. Bűze akár az egész' vékonyra hegyezett dárdáé, úgy állt bele az emberek orrába, hogy csaknem a vérük serkent ki tőle. Úgy kéthetente számolni kellett vele, hogy az ördögbe ne kellett volna, mikor a szél változását mi, közönséges halandó népek nem befolyásolhattuk?! Hát viseltük. Ki-ki kendővel az orcája előtt, vagy épp' tudomást se véve róla, annak, aki csatornák lakója volt éjjelente, annak már úgyis mindegynek számított.
Az öreg Van Tine unottan dobolt az asztalán, tenyerével burkot formálva kampós orra elé, de csakhamar megunta ezt a tartást; az orrlikából kiálló, ősz sörték csiklandozták ugyanis. A hálójuk ajtaja zárva volt – még mindig. Csaknem három és fél órája szül már – gondolta keserűen. Bújjon ki az a gyerek, vagy ne bújjon ki, de akkor hagyja már abba, mert megőrülök..!
S ekkor, mint parancsszóra vágódott ki a két szárny, odabentről friss vér, mindenféle bensőséges folyadékok és izzadtság szaga kúszott ki, ekkora az öreg Van Tine úgy vélte tényleg elájul. A dögbűz, no meg ez az egyedi egyveleg ténylegesen ütős kombinációt alkotott.
A bába, a kövér dadus, akinek egyébként a kert gyomlálásán, meg a szobák takarításán kívül jutott ez a rögtönzött szerep, lihegve, verejtékezve rontott ki.
- No mi az? - kérdezte türelmetlenül.
- A felesége sajnos belehalt a szülésbe. - horgasztotta le fejét mélységes bánat közepette.
- Ne azt mondja! - hordta le, azon a kesernyés hangján, folyton úgy beszélt tőle, mintha köhögnie kellene. - A gyerek..!
- Gyerekek, nagyuram. - mosolyodott el szelíden. - Hárman vannak.
- Hárman..! Meghiszem azt! Remélem, nem mindhárom lány, mert akkor biz' Isten én..
- Nem, uram. Mindhárom fiú.
Az öreg Van Tine levegőért kapkodott, s hirtelenjében haragjáról is megfelejtkezett, mely aziránt gyúlt, hogy félbe merte szakítani egy közönséges szolga. Hatalmasat rikkantott, visszhangzott bele az egész királyi vár talán, de a szoba ódon, hűvös falai kísértetként verték vissza azt a boldog hangzavart.
Az öröm nem volt alaptalan. Cytheria, Araceli és Delores vidékén még soha korábban nem volt arra példa, hogy három, törvényes férfiú üljön a trónra – bár ezt én nem tudhatom, hisz' még Rosalie Van Tine gyermekeinek születésekor tervbe sem lehettem véve.
- Had lássam őket! - Van Tine örömkönnyek közepette vágtatott be a szobába, orrát már nem is facsarta olyannyira a bűz. Szétrántotta a selyemfüggönyöket, a napfény beáradt az ablakon.
Megvilágította szépen az ágyon szétvetett lábakkal fekvő, elkínzott arcú, ébenfekete hajkoronával egykor büszkélkedő nőt, és kedvesen megcirógatta a három kisded arcát, kik most fából eszkábált, puha ágyaikban pihentek.
A király lassan haladt végig a három, a szoba három sarkába felállított kiságy mentén, tenyereit lefelé feszítve húzta végig felettük. Az elsőnél mindjárt fájdalmasan rándultak össze arcizmai, és valamit motyogott alig érthetően:
- Blackwin.
- Hogy mondja uram? - kérdezte a bába, de Van Tine dühös szemvillanásától elállt a szava.
Amaz továbbsétált, a következő kiságynál szélesen mosolygott, újra megszólalt, mintegy magának mondván:
- Godwin.
Az utolsó kiságy a legmesszebb feküdt tőle, de már attól is csak lépések választották el, és a fapadló vidám nyikorgása úri cipője alatt mindenképpen jó jelként volt értelmezhető.
Megállt az ágy előtt, hosszasan elnézte a kisfiú arcát.
- Pont, mint az anyád.. - elérzékenyülten könnyezett, de közben egy pillanatra sem lohadt le arcáról a mosoly. - Gladwin, minden uralkodók legnagyobbika..
A kisgyermek édesen aludt, feje búbja nem volt kopasz – mint a többi kettőé -, azon fekete, hollófekete hajszálak serkentek, és a szemei, az égszínkék kis csodák most még lehunyva pihentek.
- Három nap múlva ünnepséget tartunk. - jelentette be. - Eltemetjük a feleségemet, és megünnepeljük e három hercegecske születését. Menjen, jelentse be!
- Igenis. - húzta ki magát, és rezgő fenékkel sietett el.
Itt kezdődött hát e vidék felvirágzása, e vidék, mely magába foglalta a három várost, és törvényszerűen három Van Tine uralkodott itt, mióta világ a világ. Ekkor még sejteni sem lehetett a bajt, ki gondolt volna vészre, mikor olyan történt, mi a történelem során még sosem? Nem kell majd kuzint, nagybácsit, vagy egyéb Isten háta mögül szalajtott rokont a trónra ültetni sebtiben, lesz jogos örökös, igazi uralkodó, ki kézben tartsa a népet – és a gonosz testvért is, ki még most, csecsszopó korában nem mutatta ki foga fehérjét, hiszen nem volt neki egy darab se.

Lett aztán három nap múlva olyan mulatság Cytheria városában, hogy még a másik két város is emlegette..! Tudni való, hogy Cytheria volt a legnagyobb, legszebb, és legjelentősebb város mind közül – ezzel együtt a leggazdagabb is. Gótikus templomának csipketornyai az égig nyúltak, ha megszólalt a harang mindenhová bekúszott a bongása, patakok, kristálytiszta patakok szelték át a térséget, bennük vízimalmok hajtották a vizet.
Dolgos parasztok és szolgák sertepertélésétől volt hangos a délelőtt, friss legelőre hajtották az állatokat, az agyagedényekben finom tej csordogált – azt csereberélték a piacokon.
Persze alapjában nem különbözött a középkor városainak képétől – a szennyezettség itt is gyomrot fordító volt, bár korántsem annyira, mint másutt, a házak szűkösen épültek, túl sokan éltek egy fedél alatt, betegségek mekkájává válva ezzel.
Időnként megtizedelte a lakosságot egy-egy súlyosabb nátha, vagy himlő, de a Cytheriaiaknak pestissel sohasem akadt dolguk.
És az öreg király már azt is pontosan tudta, hogy melyik városba, melyik fiút fogja helyezni.
Az ünnepségre meghívta a barátait Araceliből és Deloresből, mindjárt kiemelném közülük Wimarc Prym-et, az apámat.
Szabadtéri ünnepséget tartottak, az idő alászolgált a lakomának, hosszú, faasztalokat toltak össze, melléjük padokat vittek, így ültek most egy, hatalmas sorban a királyi várudvarban a tisztes vendégek.
Szolgál sürögtek-forogtak, almabor folyott a kupákba, serlegek koppantak az asztalon. A fácán kívánatosan gőzölt a tányéron, mellette gyümölcsfogások és torták roskadoztak, végeláthatatlan kupacokban. Jóízűen ettek, többször – talán többször is a kelleténél – koccintottak az új hercegekre.
Mikor már mindnyájan bormámorban mártóztak, orcájukra vörös rózsákat festett az almabor jótékony művészete, akkor az öreg Van Tine a balján ülő Wimarchoz fordult bizalommal.
- Hogy ízlik az étel, barátom? - kérdezte kedélyesen, de mindketten tudták, hogy ez csak afféle bevezető.
- Fenséges. - bólintott, szemében várakozás, és nem csekély kíváncsiság ült meg. Araceliből érkezett, mely csaknem másfél napnyi szekérútra volt Cytheriától. Araceli is szép város volt, csaknem olyan pompázatos, mint maga Cytheria, de azért azt mégsem közelíthette meg.
- Hát aztán, mit szólsz az új uradhoz? - kacsintott, és jót derült Wimarc zavarán.
- Fenség.. Bátorkodom megjegyezni, hogy fenséged talán elfelejtette közölni, melyik herceg fog majd egyszer Araceli trónján ülni..
- Nem felejtettem el. - villant meg szeme, mire Wimarc halántékán apró verejtékcsepp indult útnak. -Hanem szándékosan nem szóltam róla. - sejtelmes mosoly terült szét az uralkodó arcán, és Wimarc nem volt buta ember – jól tudta, hogy nagy szerepet fog még kapni ebben az új történetben, talán túl nagyot is.
- Most már aztán igazán kíváncsivá tett, fenség. - vigyorgott ravaszul, s akkor még nem keretezte mosolyát három csinos kis szarkaláb szeme sarkában. Fiatal volt.
- Godwin lesz a ti városotok ura, és szeretném, ha igazi, jó uralkodóvá válna.
- E felől nincs kétségem fen..
- És te fogsz neki segíteni ebben. - csapta össze kezeit, a boros kupa szélét épp csak érintette, de az azon nyomban feldőlt. A vörös nedű végigfolyt az asztal deszkáin, lecsurgott kétoldalt, eláztatott mindent, mi az útjába került. Egy szolgáló rögvest ott termett, és igyekezett felitatni az italt, de a király elzavarta. Zavartalanul folytatta hát. - Az én megérzéseim jók, már-már csalhatatlanok. És köztünk legyen szólva, de a fiam nem a legélesebb elme, mit a hátán hordott a föld. Megvan benne a jóság, és a talpraesettség, de kell mellé valaki aki..
- Vigyázza a lépéseit. - fejezte be finomkodva, szája szegletében bujkáló mosollyal Wimarc.
- Úgy van. - bólintott elégedetten. - Legyél a tanácsadója. A jobb keze. A szeme is ha kell, és ha másként nem megy, akkor a hangja is legyél! Mert az egyik fiam rossz.. velejéig romlott, kapzsi, önző király lesz belőle. Ti ketten, meg a harmadik fiam, Gladwin, akit Cytheria trónszékébe ültetek, ha eljön az idő, nektek kell együttesen visszafogni a harmadikat. Nem tudom, megérem-e, de azt tudom, hogy be fog következni. A békesség egyszer véget ér a vidéken, és akkor majd a ti feladatotok lesz, hogy helyreállítsátok.
- Számíthat rám, fenséged. - hajtott fejet, és kedve lett volna hasát fogva kacagni. Már látta maga előtt a fényűzést, bár eddig sem éltek szegényes életet, ő meg a kedvese Salyna. El sem tudta még képzelni, legfeljebb sejthette, miféle előnyökhöz juttatja majd ez a poszt, ahogyan azt sem, mennyi aranyat hozhat nekik. Éppen elegendőt, hogy biztosítsák születendő lányuk jövendő frigyét; az én házasságomat.

3.

Azon a reggelen is úgy ébredtem, mint minden más reggelen. Bizsergett a gyomrom, talpam furcsán tettre késztetett és legszívesebben világgá mentem volna egy batyuval. Nem mintha olyan rossz dolgom akadt volna odahaza; szép nagy házunk volt, akkora, hogy jutott nekem saját szoba, még egy kis fésülködőasztalkám is volt a szoba sarkában.
A háznál nem tartottunk szolgálót, annyira nem vitte fel az Isten a dolgunkat, de édesanyám nem állott lusta asszony hírében.
Aznap is, ahogyan kisétáltam az étkezőhelyiségünkbe, az ablakon kitekintve meghajló derekát pillantottam meg – virágot ültetett. Ami számomra egyet jelentett a tavasz tényleges megérkezésével.
Kiszaladtam hozzá a kertünk hátsó részébe, úgy amint voltam, mezítláb, hálóruhában, kócosan, és kipirult arccal. Rám nézett, és széles, angyali mosoly terült szét kerek arcán. Bezzeg ha apám látott volna így..! Talán még el is látja a bajomat, amiért így mutatkozom, elvégre akármelyik szomszéd megláthat, és akkor oda a becsületemnek.
Ravaszul elmosolyodtam.
- Apám? - kérdeztem csípőre tett kézzel.
- A királynál. - mondta lágyan, és én olyan szeretettel néztem végig kövérkés alakján, kedvem támadt szorosan megölelni. - De jobb is neked, azt hiszem! Eredj vissza és öltözz fel! Aztán meg menj, hozz tejet a piacról, de nehogy nekem a félszemű kofától..
- Tudom, tudom! A szőkét keressem, a szőkét.
- Igen, azt. Gyere ide! - intett, és én közelebb léptem, lábfejem a friss, hideg földbe süppedt, olyan illatokat engedett szabadjára ezzel, hogy beleborzongtam a gyönyörűségbe. Anyám egy kis erszényt csúsztatott a kezembe, kitapintva úgy három aranytallér lehetett benne. - Előbb moss lábat..! - utasított, és én szapora bólogatások közepette hátráltam.
- Úgy lesz, anyám, úgy lesz..! - a vége azonban már nevetésbe csuklott, és én villám módjára öltöttem magamra egy hosszú szoknyát, lenvászon, de cseppet sem parasztos, csinos blúzzal, hajam gyorsan felkötöttem a fejem tetejére, ám néhány kósza, vörös tincs arcom körül pöndörödött továbbra is rakoncátlanul. Belebújtam a topogómba, és már kint is voltam újra a szabadban. Az ajtó visszhangozva csapódott mögöttem, és míg elértem a patakon átívelő fahidat, anyám szentségelése kísért.
Ott aztán lassítottam. Beszívtam a levegőt, míg nem értem a város szívébe tiszta volt, akár a látkép, mely engem fogadott. Tavaszodott, rügybe borult fák lengtek a lágy szélben és bimbózó virágok cirógatták a lábszáram, melyre kevés föld is tapadt reggeli rosszalkodásom eredményeképp. A virágok pont úgy bontogatták szirmaikat, mint én a sajátjaimat. Igazi kis szépség voltam, és naiv fejemmel nem sejtettem hányan kívánkozhatnak a kegyeimbe. Bezzeg az apám.. annál jobban tudta azt!