Halkan dúdolva indultam meg a földúton, mely a lassan megszaporodó házak közt vitt be egészen a piactérig, a főtérig. Néhány ismerős köszönt rám, és én kedvesen köszöntem vissza. Karjukon kosár pihent, míg a férfiakén hajításra alkalmas szuronyok, így mentek vadászni a közeli erdőbe.
Magam is gyakorta tettem kirándulást az erdőben, de sosem merészkedtem a szélénél beljebb. Az erdő állítólag végtelen volt, legalábbis a piaci mesemondó azt mondta, hogy nincsen neki vége..! Mikor tovább kérdezősködtem a rengetegről, felszólított, hogy adjak neki egy aranypénzt, és folytatja – de tudtam, apám megszidna érte, így továbbálltam.
Aznap kivételesen nem éreztem semmi oda nem illő illatot, friss kenyér melege sütötte az arcom, amint a pékség előtt haladtam el, éles füttyszó sündörgött lépteim közé, amint a kovácsműhely szélesre tárt ablaki előtt libbentem – az inas kihajolva nézett utánam, egész' addig, míg a mester fejbe nem kólintotta.
Jót nevettem rajta, és a templom teteji szélkakast követve lassanként kiértem a nyüzsgő forgatagba, a piactérre. Ahogyan kiléptem a két ház közül, és megpillantottam a fel-le ugráló tüzet, csaknem felsikoltottam.
Lábujjhegyre pipiskedtem, és láttam, hogy a piactér másik oldalán a tömeg egy helyet szabadon hagyott, jó néhányan körbeállják a mutatványosokat. Volt ott mindenféle, kardnyelő és csepűrágó, meg egy, aki valami felgyújtott dologgal zsonglőrködött. Egyszeriben elfelejtettem miért is jöttem, és könnyedén megindultam a mutatványosok felé.
 Vállam, felkarom szüntelen más testeknek lökődött, de nem érdekelt, mágnesként vonzott a hivalkodó játék. Megálltam a mutatványos bandát bámuló népség között, előre furakodtam, és olyan gyermeki izgatottság festett pírt az arcomra, melytől a legzordabb szív is mosolyra fakadt volna, ha látja. Volt ott két colos, vékonydongájú férfi, akik kalappal jártak körbe, és mindenki rézpénzt dobált a cilinderbe, volt, aki ezüstöt is adott. Középen egy szakállas forma mely a számomra kivehetetlen, meggyújtott tárggyal dobálózott – nem is értettem, hogy nem égeti össze a kezét..!
Tovább vándorolt a tekintetem, az ember, aki fogai között furcsa anyagot ropogtatott nem kötötte le túlzottan a figyelmemet, kezdeti lelkesedésem rögvest lankadni kezdett..
Ekkor azonban összeborzongtam, mint egy váratlan, hideg fuvallattól. Csakhogy szoknyám egy centimétert sem emelkedett a földtől, szegélye lábaim körül pihent, az érintés fülemet érintette futólag, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy egész testemben összeborzongjak. Az irányába kaptam a fejem, és az izgatott pír csakhamar zavarrá formálódott.
Szinte égetett az a szempár, mely mesterkélt ártatlansággal, s leplezni igyekezett tűzzel – igen, tűzzel, mert más hasonló forróságot nem éreztem még, mi így melegítette volna az arcom! - pislogott vissza rám.
- Figyeljen jobban a holmijára, kis hölgy. - mondta halkan, mutató és középső ujjával orrom elé emelte a fülem mögül kihúzott aranyosan csillogó érmét. Nem jutottam szóhoz. Az idegen fiú a kezemhez ért, lágyan, ám ellentmondást nem tűrő határozottsággal emelte fel azt, és tenyerembe hullajtotta a pénzt.
- A.. - halmódjára tátogtam, boldog lettem volna, ha a hangok hajlandóak kijönni kiszáradt torkomon, de szavaim megmakacsolták magukat. Az erszényemhez kaptam. Valóban hiányzott belőle egy arany, pontosan az, mely most a fiú jóvoltából helyére került.
- Szívesen. - biccentett, és mielőtt bármit is mondhattam volna eltűnt a tömegben. Még forgolódtam egy kósza másodpercig, akkor tűnt csak fel, hogy a megállni, megszűnni látszó világ csak nekem szűnt meg, a zaj csak az én bolond fejemen rekedt kívül; minden él, és minden változatlan rohamban haladott tovább.
A fiú után vetettem magam. Köszönetet akartam mondani..? Vagy egyszerűen újra belenézni a borostyánszemekbe? Magam sem tudtam, de a mutatványok iránti vonzódásom valami egészen másba csapott át. Különös módon löködtem félre az utamba kerülőket, méltatlankodásuk nem késztetett megállásra.
Akkor megpillantottam a barna inget, és mint a megkergült giliszta a friss földben, úgy furakodtam előre a piacnépe között.
Ujjaim kinyúltak, és sikeresen megragadtam a könyökét. Ahogyan megérezte a karjára fonódó ujjakat, azon nyomban megtorpant. Gyanakvás vegyült megkönnyebbült fellélegzésembe, lihegve álltam előtte.
Szembe fordult velem, és csak mosolygott, mosolygott rám..
- Igen? - kérdezte várakozón, mire én újra eltátottam a számat. Erre aztán tényleg elnevette magát. Nem, cseppet sem volt gonosz, vagy csúfondáros az a nevetés, egyszerűen csak.. jóízű, finom és édes. Emlékeztetett valakiére, nagyon is emlékeztetett.. Tán én szoktam így nevetni, ha van, aki mosolyt csaljon a számra.
De szó ami szó, a nevetés mégsem volt itt ilyen fontos, mint az ok, ami kiváltotta. Az mégpedig abban mutatkozott meg, hogy nem tudtam mit mondani. Lesütöttem a szemem, cipőm orrával kapálni kezdtem a földet. Az embereknek látszólag nem tetszett, hogy a forgatag közepén bámészkodunk, mert hol véletlenül, hol szánt szándékkal löktek rajtunk nagyot.
- Csak meg akartam köszönni .. - emeltem fel égő arcom, és menthetetlenül újra a tekintetébe kapaszkodtam. Volt benne valami egészen különleges, amit ember szemében még nem láttam.. Valami őrült szenvedély, ami követelte, hogy megérintsem. - Bárhogyan is került hozzád. - tettem hozzá motyogva.
- Nem arra gondol talán, kegyed, hogy elloptam? - kiáltott fel tettetett meglepetéssel.
- Nem..! Azazhogy.. - az ajkamba haraptam, most vajh' szándékosan ugratott? Anyám nemhiába mondta; veszélyes népség a férfi!
- Jól van. - nevetett, és karon ragadott, amitől aztán megint kilelt a hideg. - Látom beszélni azért tud kend, hát miért nem megyünk innen, látja, csak zavarunk mindenkit. - egész közel vont magához, és támogatni kezdett a Késfaragó köz felé, melyben az egyik leghíresebb kovácsmester verte fel tanyáját nemrégiben.
- Hová megyünk? - kérdeztem, de azért vakon követtem őt, mi több, hagytam, hogy vezessen. Ha jó anyám látta volna..!
- A kovácsműhelybe. - felelte vidáman, egyszerűen és nekem elkerekedett a szemem.
- Mégis minek?
- Ne aggódjon már annyit! Az apám a kovácsmester. Ott nyugodtan tudunk beszélgetni.
És nekem nem is kellett több, és ficánkoló szívvel bíztam magam erre a különleges, új illatárra. Félhosszú, barna haja volt, kócosan ült meg a fején, hosszú, nyúlánk alakja ruganyosan mozgott és minden porcikájából áradt a tettrekészség. Valahogyan.. magamra ismertem benne.
A napfényből már nem jutott olyan sok a Késfaragó köz házai közé, túl magasra épültek, és túl közel egymáshoz – bár ez általánosan igaz volt Araceli szinte összes építménycsoportosulására.
Itt azonban macskakövezett járáson haladtunk, földút helyett, cipőm talpa ütemesen kopogott a grániton. A fiú vaskulcsot vett elő, és a kovácsműhely ormótlan zárába illesztette.
Finom kezei voltak, túl finomak egy kovácsinaséhoz mérten. Összevontam a szemöldököm.
- Mi a baj? - érdeklődött, úgy, hogy hátra sem fordult.
- Mi lenne? - mosolyogtam rá felvont szemöldökkel, pökhendin tettem csípőre a kezeim. Szépen vagyunk, még a végén jobban fogja tudni mi bajom, mint én magam..!
- Van valami, nem? - kinyitotta az ajtót, és előre tessékelt. Óvatosan, mintha tojásokon sétálnék, léptem be. Fa illata és vasé, és még por szállt az orromba. Nagyot prüszköltem. - Egészségére!
- Köszönöm. - motyogtam. - Nincs. Egy szóval sem mondtam, hogy van.
- Nem kell, hogy mondja. - vont vállat, és elmélyülten tanulmányozni kezdte az orcám. A helyiségben nem volt túl világos, igaz, sötét sem, így tisztán kivehettem a falra függesztett szerszámokat, az óriási satut, meg a pult mögötti táblicskák árjegyzékeit. A kirakatüvegre ponyvát húztak, így senki sem láthatott be. Csak mi ketten voltunk, és ez végtelenül izgatta a fantáziámat – kár is lett volna tagadni. Egy szemernyi félsz azonban még mindig ott gyökerezett ifjú lelkemben, egy jól nevelt lányhoz nem illett ez a viselkedés, a szüleim, a szomszédok, a szépanyáim s ki tudja még hányféle nép szólt volna meg ezért és..! Egyszerre elvigyorodtam.
- Semmi bajom nincsen az ég világon. - jelentettem ki. Minden veszélye ellenére is izgalommal telt meg, s vibrált a levegő. - Csak annyi, hogy még a nevét sem tudom.
- Ezen könnyen segíthetünk. - mosolyodott el, és elvette a kezemet, rá lágy csókot hintett. A szívverésem felgyorsult. - Adam vagyok.
- Sheyla Prym.. - leheltem, éreztem, hogy a térdeim összekoccannak a szoknya jótékony takarásában. - Azt hiszem.. Azt hiszem tegeződhetünk.
- Jó. - bólintott. Kulcsra fordította az ajtózárat, és én aggodalmas arccal néztem, amint zsebébe rejti a kulcsot. - Ne vágj olyan riadt képet, nem akarlak megszégyeníteni, se megölni.
- Ez megnyugtató. - nevettem zavartan.
- Azt viszont be kell vallanom.. - és itt vészes közelségbe kerültünk, mert ellépett az ajtótól és egészen odahajolt az arcomhoz. -, hogy én csentem ki az erszényedből a pénzt.
- Egek..!
- Sss! - mutatóujját finoman az ajkamra helyezte, mitől elakadt bennem a szusz. - Tetszettél nekem. - mondta egyszerűen, és közben a szemembe nézett, de képtelen voltam állni a tekintetét. Inkább az állát bámultam, meg az arcvonásait. Magamban megállapítottam, hogy nagyon helyes arca van, és bár még felfedezni véltem egynéhány gyermeki és finom vonást, de a későbbi férfi már kibontakozóban volt. Ugyanakkor arcán szüntelen ott ült az a szemtelen vigyor, míg szemeiben mélységekig nyúló tűz lobogott.
- És azért loptál meg? - fenyítő akart lenni a kérdés, de csupán leheltem a szavakat.
- Nem. Azért, hogy aztán kihúzhassam a füled mögül a pénzt. Mint most. - és halvány mosoly kíséretében újabb aranypénzt csent ki hajtincseim közül. Kezem az erszényre vándorolt. - Nézd meg nyugodtan.. - mosolygott továbbra. - Nincs ott.
- A.. ! - kiáltottam, pajkos nevetés volt a válasz.
- Tessék. - kezembe adta a pénzem, és én mosolyogva vettem át.
- Mi vagy te? Valami mutatványos?
- Aha.
- Tényleg? - ragyogott fel a szemem. - És mit tudsz?
- Bárhonnan, bármit ellopok neked. - kacsintott. - Még a csillagokat is az égről. Meg a Holdat, ha kéred. A szivárvány színeit..
- Hazudsz. - mondtam, de azért nem álltam mosoly nélkül.
- Nem hiszed?
- Nem én!
- Akkor bebizonyítom!
- Hogyan? Mégis..! Hisz a csillagokat.. odaszögelték az éghez. - bizonygattam, inkább magamnak mint neki. Azt a csodaszempárt elnézve.. tényleg képes lehetett lehozni bármit, odafentről. Nade a csillagokat..!
- Ki mondta neked ezt a sületlenséget? - nevetett, és ismét a karomhoz ért, immár sokadszor.
- A .. Az nem lényeg. - haraptam el a mondatot.
- Hát gyere ki este. Sötétedés és szürkület határán pont, az erdő széléhez. Majd én megmutatom neked, hogy igenis letudom hozni a csillagokat, ha akarom.
- Sötétedés után nem mehetek ki. - csendesültem el, és nem mertem ránézni.
- Hát mondd a szüleidnek, hogy velem jössz. Majd vigyázok rád. - büszkén kihúzta magát, mire fájdalmasan elmosolyodtam. Méghogy mondjam el nekik..! Jó vicc is volna, igazán mulatságos. Láttam is lelki szemeim előtt szegény apám arcát; egyetlen lánya a kovács inasával, holmi mulattató komédiással közösködik..! Eltorzult az arcom. - Mi a baj? - kérdezte gyengéden.
- Nem lesz jó. - ráztam a fejem.
- Akkor szökj el!
Elszökni.. A szó rútsága megbotránkoztatott. Ezt nem érdemlik a szüleim. Bármily tűzről pattant és feleselő voltam, és akaratos is.. de ilyet nem tettem volna velük. Vagy tán csak hittem, míg szívem lángra nem gyúlt..
Szüleimre gondolva eszembe ötlött anyám kívánsága, meg a tej, meg a szőke kofa..
- Szent ég! - ugrottam meg ijedten. - Nekem még tejet kéne vennem!
- Elkísérlek! - mondta, de a fejem ingattam ismét.
- Ne! Igazán sietek. Eressz ki, kérlek!
- Hát jó.. - némi csalódottság csendült a hangjában, de rátartisága hamar visszaköltözött belé. - De akkor mondd meg hol laktok. Majd csendben odalopózok az ablakod alá.
- Apám majd jól elkerget a furkósbottal. - nevettem.
- Az legyen az én bajom!
- Hát jó. Tudod hol van a város széle? Ahol a patak majdnem körbeér, és egy kis híd szeli át, hogy ne kelljen akkorát kerülni.
- Tudom hát.
- Az a mi házunk.
- A ti házatok? - aznap először Adam meglepődni látszott, s mintha veszített volna egy cseppet magabiztosságából.
- A miénk. - bólintottam.
- Annak a háznak a birtokába eső patakhoz a király hét embere épített hidat. - jegyezte meg, és okos szemében a felismerés szikrája gyulladt meg. Már mindent értett.