Bármennyire is szerette volna a fiú, nem engedtem, hogy az árusnál tovább kísérjen.
- Nem..! - tiltakoztam - Még a végén azt fogják gondolni..
- Gondoljanak amit akarnak. - vigyorgott, és magához vont, de ő újra és újra elhúzódtam. Heves természetű voltam és vadóc, ám az erkölcsöket belém nevelték mélyen. Furcsa ellentmondásba került egymással e két féltek, és mégis, ezzel együtt számított kerek egésznek.
Többször is visszanéztem vállam felett, egészen addig, míg Adam el nem tűnt a szemem elől.
Akkor aztán futásnak eredtem. Szaladtam, szaladtak velem együtt a házak és az emberek is, igaz, pont hogy az ellenkező irányba. Fél kezével szorítottam testemhez a kannát, melyben a tej lötykölődött buborékosra, másik kezem felhasználva egy mozdulattal megszabadítottam hajamat a bilincsként ráfeszülő hajtűtől. A dús, vörös korona elszabadult kiscsikóként szaladt le arcom mentén, vállaimon nem ült meg nyugton, lobogott a szélben, mi több hadat üzent neki.
Felszabadultan nevettem. Sok férfi érdeklődött irántam, de ez most egészen másnak számított. Ez a fiú helyes volt, igazán helyes, és a szívem úgy dobogott, ha rá gondoltam akár egy riadt kisnyúlé, pedig hát egyáltalán nem az a fajta lány voltam, aki megriadt volna az ellenkező neműektől.
Kislány koromban több ízben fejem búbjáig sárosan mentem haza, amiért aztán ki is kaptam rendesen – csakhogy másnap újra a csibészek társaságában garázdálkodjak a város elhagyatott sikátoraiban.
Már-már úgy éreztem magam, mint akkoriban.. Arcomon szégyenfolttal, bár meglehetősen boldog szégyenfolttal igyekeztem haza, és előrevetítettem magamnak a fejmosást, amit az anyámtól majd kapni fogok.
Átsétáltam a hídon, egy másodpercre elidőztem, mint mindig, követtem szememmel a patak rohanását, mely aztán a városon kívül vékonyka folyóvá duzzadt, és az erdőbe kanyarodott.. Oda, ahová már nem mentem utána..
Az anyám arcát véltem látni az ablakban, amint kissé megemeli a függöny szegélyét. Összeszorult a gyomrom. Sietősre fogtam lépteimet, s azon kaptam magam, hogy a ház hűvöse már bőrömet éri.
- Hol voltál ilyen sokáig?! - dohogott, közben megkavarta a levest, és az az érzése támadt, hogy az étel talán nem is a tűztől forr a bográcsban, hanem az édesanyám haragja forralja azt.
- Elpletykáltunk Mariannal. - vontam vállat hanyagul, a rögtönzött kis hazugság, és a szemtelenség, mellyel megtoldottam igazán hatásosnak bizonyult. Szülőm mérges volt ugyan, de még csak a gyanú sem merült fel benne az idegen udvarló iránt.
- Engedett legalább a tej árából? - fortyogott, néhány kósza szál szabadult el kontyából, mely katonásan feszített feje búbján.
- Nem! Egy garast se.. - mesteri felháborodást színleltem, aztán óvatosan megkérdeztem.
- Apám mikor jön?
- Néhány óra múlva. Jó lenne, ha addig kisepernél, aztán még van egy kevés kerti munka.
- Igen, anyám.
Azzal munkához láttam, ahogyan az egy dolgos, aracelii lányhoz ildomos.

4.

Messze a barátságos kis házunktól, melynek falai olyan hűvös otthonosságban tartottak bennünket, és messze a határtól, hol a patak folyóvá serkent, ám nem olyan messze a kovácsműhelytől, még egy jó húsz percnyi járóföldre..
Ott magasodott az uralkodói vár. Nem olyan nagy, mint a híres Cytheriában – noha eddig még sosem jártam ott, ezt is csak hallomásból ismerem - , de azért bőven felülmúlta a köznemesek, sőt még a főnemesek lakait is.
Annak második legnagyobbik termében, a trónteremben üldögélt apám aznap délután, mert szégyellnivaló, avagy sem, de oly sokáig húztam el az időt, hogy bizony hármat is ütött az óra, mire visszaértem.
Wimarc Prym ekkor még javában teendőit látta el. Még sosem jártam a kővárban, de gyanítom olyan hűvös lehetett ott, mint a mi hajlékunkban.
A trónteremben szerte pajzsok lógtak a kőfalakon, meg címerek, és a régebbi uralkodók portréi; azt azért meg kell vallani, hogy elég fura portréi, a festészet nem a mi korunkban élte fénykorát. A legtöbb mű Istenhez kapcsolódott, meg a szentekhez, meg a halál tudja – pardon, az ég tudja miféle népekhez, akik a mennyek szolgálatában álltak.
Tehát apám nagy gonddal ült az asztal felett, és bőszen böngészte a pergamen lapok statisztikáját. Korai ráncokat festett homlokára a sok gondolkodás – de hát ki gondolkodott volna a királyi udvarban, ha nem ő?
- Fenség.. - kezdte, és ujjával követte az olvasott szöveget. Büszke volt rá az én apám, hogy tudott olvasni, de még milyen büszke..! Hát arra milyen szeretettel gondolt, hogy engem, egyetlen szem lányát is megtudott tanítani erre a művészetre.
- Igen? - kérdezte Godwin érdektelenül. Godwin egészen jóképű férfi volt, bár rendkívül buta, és még inkább érdektelen a gondok iránt. Jósága némileg ellensúlyozta ezt, de ha az apám nem lett volna...
- Gond van az adókkal. - szólt finoman, és ahogyan azt várta, Godwin király kerekded, pirospozsgás arca fintorba torzult.
- Éspedig? - hosszasan és elnyújtottan tette fel a kérdést, mintha ezzel késleltethette volna a kellemetlen választ.
- A parasztság csupán a háromnegyed részét keresi meg a jelenlegi adónak. Megemelte fenséged, míg nem voltam itt?
- Meglehet.. babráltam ott valamit tegnap.. - ráncolta a homlokát, Wimarc erre sodrából lassanként kijőve nagyot szívott rosszalkodó, lyukas fogán.
- A jobbágyság meg a felét sem.
- Az a seniorukra tartozik. - legyintett hűvösen, és kivett a tálból egy jókora lila szőlőszemet. Ízletes falat volt, nagy kedvvel rágcsálta el, de kedve lelohadt, mikor Wimarc folytatta.
- Nem akarom rémhírekkel elvenni fenséged kedvét, de magam is a városban élek, és bizony zavargás ütötte fel a fejét mostanság a nép között. Kissé.. sokallják az adót. Ha ne adj Isten fellázadnak...
- Hát vessék börtönbe a lázadókat, Wimarc barátom, add csak ki a rendeletet! - vidám dühvel az asztalra csapott öklével, mintha ezzel aztán minden el lenne intézve. Arcát vágyakozón az ablak elé emelte, látszólag már a kora esti vadászat járt a fejében, vagy az esti mézbor ízre, s az asszonyok bársonyos bőrének érintése. Wimarc azonban újra visszarángatta a nehéz fapadlózatra, méghozzá buggyos harisnyájának száránál fogva.
- Uram.. - magyarázta türelmesen. - Ha börtönbe vetik őket, akkor aztán tényleg hatalmas parasztlázadás lesz. Ezt nem akarhatja fenséged, hiszen békének kell lennie, az apja kívánságát szerződésbe foglaltuk, ha emlékszik..
- Ó, a fene! - Godwin szőke sörtéi az égnek meredtek, most már tényleg beleunt ebbe az unalmas játékba. - Hogyne emlékeznék.. „..és eme törvény kimondja, hogy ha a benső birodalmi gondokat kiegyezés útján, emberi áldozat nélkül oldja meg..” - idézte az öreg Van Tine szavait fellengzősen.
- Rendkívüli a memóriája, tiszteletbeli ifjabbik Van Tine. - hódolt mosolyogva apám, de szemén látszott csak az igazi gondolata. Mekkora tökkelütött balfék.. bezzeg ha én ülnék azon a fene díszes trónon..!
- Azt mondd inkább, mit lehet tenni! Ezer teendőm van még, mi fontosabb holmi parasztoknál.
- Csökkenteni kell az adót. - mondta szárazon.
- Akkor csökkentsd! Bánom is én, Wimarc, csak oldd meg! Van még valami? - felállt a székből, lendületében csaknem felborította az aszalkát.
- Ami azt illeti van, de ne fájjon miatta a feje, uram. Megoldom. - magabiztosan elmosolyodott, Godwin hálásan nézett rá vissza az ajtóból.
- Nem tudom mennyi időbe fog telleni, de bőségesen megfizetem. - mondta, és már ott sem volt.
Wimarc felsóhajtott. Kitekintett az ablakon, olyan magasan voltak, hogy már nem látott rá onnét a városra, csak a felhős kék eget, és a végtelent szemlélte, mely hegyekben végződött valahol messze. Arra gondolt, miféle bolond volt ő, mikor elvállalta ennek az embernek a kisegítését. Nem keresett ugyan rosszul, de nem érte meg az a tucat elvesztegetett idő, az a másnak adott jó tanács..! Hisz' Araceli ügyeit voltaképpen ő vezette, és mégis mindenki Godwint éljenezte.
- Így van rendjén.. - mondogatta magának egyre, de lelke mégsem békélt meg. Eljön majd az ő ideje.. Érezte, hogy így lesz. Így kell lennie.

5.

Nyugodalomban vacsoráztunk hárman. Kanalaztuk a levest, az apám kenyeret evett és hozzá az általa hozott tejet kortyolta. Jólesőn dőlt hátra a székén, hasát megdörzsölte, szakállán néhány csepp fehér nedű szánkázott lefelé.
- Finom volt. - mondta, és én helyeseltem.
- Áldott legyen a kéz, amely csinálta. - mondta, és anyámra mosolygotam szeretettel. Közben izgatott bűntudat fogott el, ha tudná..!
Anyám is mosolygott.
- Történt ma valami? - érdeklődött, mire Wimarc elégedetten kihúzta magát.
- Adócsökkentés lesz.
- Ez nagyszerű! - lelkendezett. - Godwin megfogta veled az Isten lábát.
Wimarc épp' szólásra nyitotta a száját, ám ekkor, valahonnét a ház gyomrából – avagy a hátsó szoba irányából, a szobám irányából döngő zaj szűrődött ki.
- Mi volt ez? - vonta össze szemöldökét rosszallón apám, acélszürke szemei szigorúan pásztázták a falakt, mintha beléjük lenne rejtve a megoldás.
- Ó..! - arcom egészen kipirult, szívem háromszorta gyorsabban dübögött a mellkasomban. - Azt hiszem nyitva hagytam az ablakot. Biztosan a szél..!
- Hát mire vársz? Eridj és zárd..- ekkor újabb, még hangosabb és visszhangosabb koppanás az üvegen.
- Megyek! - pattantam fel, és meghajtottam a fejem mindkettejük irányába. - Egyúttal le is fekszem, kimerültem mára azt hiszem..
- Ez a lány.. - csóválta fejét apám, de anyám elnézően mosolygott, s mikor én már nem halhattam, mert átszökkentem saját kis lakrészemben, gyöngéden hozzátette. - A legszebb korban van. És annyi fiú, mi több, kész férfi is.. Forgolódik utána!
- Meghiszem azt. - morogta bajsza alatt.
- Nem gondoltál még rá, hogy férjhez adjuk? - kérdezte fojtott hangon.
- Majd. - gondolkodott el. - Ha.. eljön az ideje.
A téma annyiban maradt köztük, anyám nem érthette pontosan mire gondolt Wimarc – s én is csak akkor értettem meg, mikor esküvői ruhában álltam az aranyozott keretű tükör előtt.. De ne rohanjunk ennyire előre!
Izgatottan rántottam szét a függönyt, a csukott ablakon át Adam fényes bogárként világító szemei pillantottak rám. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót, még a kulcsot is kétszer fordítottam rá . Ruhás ládikámból kihalásztam egy kabátkát, hűvös volt még az este odakint.
Az ablakhoz léptem újra, és végig mosolyogtam rá, miközben kinyitottam azt. Akkor aztán karjába kapott, és könnyedén átemelt a hátsó kertbe.
- Csak halkan! - intettem óvatosságra, de ezúttal hagytam karját a derekam köré fonódni.
- Menjünk. - indítványozta és én boldogan suhantam át vele a kerten, ki a pusztába.
- Hová megyünk? - kérdeztem, mikor már rég a város határán kívül jártunk, nem az erdő irányába haladtunk, hanem számomra egy ismeretlen, keleti ( tán kelet felé mentünk..) részlegen sétáltunk. Amerre néztem pusztaságot láttam, és a távolban hegyek hósipkás csúcsait. Sötétedett, csillagok szöktek az égre, s a Hold is felsejlett lassan..
- Nos.. - élcelődtem nevetve. - Igazán kíváncsi vagyok, hogy fogod nekem lehozni ezeket a fényes pontocskákat!