1.

A napok pillangószárnyakon haladtak felettünk – legalábbis lángoló, szerelmes, bakfis fejem felett káposztalepkeként röpült tova. Titkos találkák a tónál, a piacon, ha anyám tejért küldött, folyton szöktem, s a hazugság oly természetessé vált lassan, akár a levegővétel.
Jaj, a lélegzetvétel! Az sem tűnt olyan egyszerűnek, ha Adam nem volt mellettem..
Közelgett az aratás. Annyira vészesen azért nem, de közelgett, jóval túl voltunk már a tavasz felén, és a napsugarak ötszörte erősebben tűztek a tavaly ilyenkorinál.
Feküdtünk a fűben, a talaj felmelegedett már olyannyira, hogy egy lenge kabátkát derekam alá terítve ne fázzak meg. Csókolóztunk, mintha az életünk függne a nyelvek játékán, ujjaim a vállába martak. Boldog voltam, ó, mennyire boldog..! Elárulhatom; pont annyira, amennyire bármely más fiatal lány, kire életében először kacsint a szerelem.
Apám, Wimarc Prym ezalatt udvari teendőit látta el felelősségteljesen.
- Ne oda írd, azt hanem oda! - pillantott válla felett az igencsak viseletes pergamenre Godwin. A szoba fényárban úszott, az ablakok nyitva álltak, beeresztve a levendulaillatot, és a madárzsivajt. Wimarc fáradtan sóhajtott, és kijavította az uralkodó helyett írt levelét. Közben az morgolódva járt-kelt. - Én nem hiszem el ezt az Ubult! - fortyogott. - Még mindig nem ért vissza! Kivel üzenek most apámnak? Az a másik szerencsétlen meg, az a Bodo, meg eltörte a lábát.. Ezt a világot..
- Uram, hogyan akar mégis válaszolni, ha még meg sem jött az apja üzenete?
- Az legyen az én gondom! - vágta rá, de azért erősen elgondolkodott. - Való igaz. De apámnak akkor is ma estére ígértem a levelet!
- Az édesapja bizonyára meg fogja érteni. - vélte, és tovább írt. Sokkal inkább érezte magát mostanság írnoknak, mint tanácsadónak.
- Az aztán meg.. - legyintett. - De mégis, mit csináljunk, ha Blackwin nem nyitja meg a hágó kapuit? Fél tucat emberünk már most is odaveszett..! A kereskedők félnek, még gildéstül sem mernek nekiindulni! Márpedig, ha a kereskedés bereked, akkor..
- Nyugodjon meg, fenség! - lépett mellé letéve a tollat apám. - Találunk megoldást.. - s agykerekei már vadul forogtak.
Abban az időben javában folyt a versengés a három nagyhatalom között. Blackwin úr, Delores kegyetlen, véreskezű ura alattomos lépésre szánta el magát. Araceli több szekérnyi sajtot küldött nekik, melyet ők nem tudtak előállítani – hiszen olyan rég óta őriztük már a titkos receptet. Cserébe harminc ládát kértünk, színültig telve az ott szőtt különleges kelmével.
Wimarc tisztában volt vele, hogy baj lesz – nem is akármekkora. Bolond volt, aki Blackwinnel lepaktált, és tudta ezt jól az eszes Gladwin is, Cytheria ura, kik még sokkalta közelebb helyezkedtek földrajzilag Deloreshez – és nem véletlen eset volt, hogy lezáratta az Ármány hídján át vezető utat, mely egyenest a hírhedt Blackwinhez vitt.
S úgy, ahogyan Gladwin lezáratta a hidat, úgy záratta le Blackwin a hágó kapuit, mely átvitt a hegyeken – nem is máshová, hanem Aracelibe, a mi városunkba. A hágó két oldalát kapuk őrizték, mindkettőnél őrtorony vigyázta, hogy csak az illetékesek léphessék át sértetlenül a határokat. Bennrekedt az összes kereskedő, és az a három-négy zsoldos katona is, akik a gilde védelmét szolgálták. Sokat agyalt a király, vajh' mire volt ez jó Blackwinnek, hiszen a kelme nem maradt tulajdon számláján; és erre világított rá az én okos apám – egyszerű a válasz fenséged számára: testvére velejéig romlott, és élvezi, ha kegyetlenkedhet.
- Ó, egek! - Godwin nem bírta tovább a feszültséget, könnyekre fakadt, mint egy csecsemő. - Miért adta apám Blackwin kezébe Delorest?! Miért?! Tán ha mindkét város az én kezemre jut, most nem lenne ilyen felfordulás! - szeme kapzsiságtól fénylett, látszólag teljesen beleélte magát a perszonálunió fejére háruló szerepbe.
- Ne sírjon. A megoldás minden mást kizáróan Gladwin személyében rejlik. Össze kell fognunk vele és sarokba szorítanunk Blackwint. Testvérháború van készülőben, úgy érzem. De mindenekelőtt meg kell várnunk, mit mond az édesapja erre a problémára..
Wimarc oda sem figyelt Godwin ura szavaira. Egyre csak az ablakot kémlelte, az onnan beáradó napfényt. Tudata legmélyén azonban megragadt egy apró töredék, melyről maga sem szerzett tudomást egész' addig, míg el nem érkezett az arra megfelelő idő. Tán ha mindkét város az én kezemre jut, most nem lenne ilyen felfordulás! - Hangzottak a buta Godwin szavai az imént. Szóval Wimarc vágyakozott a szabadba, de annál is jobban haza, a családjához.
Nem is sejtette még, milyen későn kerül ágyba azon nap estéjén. Vad dörömbölés rezgette az ajtót, Godwin lustán nyújtotta el a szavakat.
- Szabad.
Ubul volt az, a magas és tagbaszakadt fiú, kinek lábai ezüst nyíl hírében álltak. Messze földön ő számított a legjobb futónak, eredményesen állt helyt futári pályáján. - Ubul! - dörrent rá Wimarc indulatosan. - Mi tartott eddig?
A barna fiú gondterhelt és egyben bocsánatkérő arccal fordult az uralkodó felé.
- Elnézést, felség. - hajolt meg esetlenül, szaporán lihegett, az arca vörös volt és halántékán verejték csorgott. - Megvolt a késésem oka..!
- Ajánlom is, különben..!
A suhanc kezében összecsavart, a nagyudvari pecséttel ellátott levelet szorongatott, térdén a nadrág megszakadt – valóban látszott rajta az igyekezet.
- Na ki vele, de gyorsan!
Godwin odasétált hozzá, kegyesen elvette tőle Nagyudvarból származó iratot.
Szétrázta a papírt, Wimarc kíváncsian kémlelte a ráncokat, melyek Godwin kerekded, kalácsképébe vésődtek önkényesen.
- Mi..? - az uralkodó arca egészen elhalványult. - Apám..? Halljam, igaz ez? - fordult a fiú felé kétségbeesetten. Úgy festett, mint egy nagyra nőtt gyerek, szemei újra könnyel teltek meg.
- Sajnálom, fenség. Az apja valóban nagyon beteg. Lázálmok gyötrik szüntelen, mint látja a levelet is a nagy Gladwin küldte. - amint kiejtette a nevet, valamiféle furcsa alázatos áhítat szállta meg zsenge képét.
- Fenség, mit tanácsolt a fivére? - Wimarc igazán nem bírta tovább, muszáj volt közbeszólnia.
- Csak azt írta, hogy fenyegessük meg, amennyiben továbbra sem hajlandó együttműködni velünk, ahogyan azt atyánk kívánta, akkor gátat építünk a folyóhoz, hogy Deloreshez ne juthasson el..
- Cseles. - bólogatott elismerően Wimarc, és magában hozzátette: Ó, miért nem ehhez a Gladwinhoz osztott be engem az öreg Van Tine? Bár nyilván, ha ennyi sütnivalója van, nincs is igazán szüksége tanácsosra..
- És most? - járta körbe a szobát Godwin, cipője sarka felverte a port az öreg deszkákról. - Mitévők legyünk? Az apám nagyon beteg, mivel foglalkozzak előbb? Rohanjak hozzá egyenest, vagy írjam meg Gladwinnak, hogy szükségem van Cytheria pecsétjére is a fenyítő rivallóhoz? Jaj szegény fejem!
- Godwin fenség. - sóhajtott fáradtan Wimarc. - Megjegyzem, hogy ha Cytheriába megy, két legyet üt egycsapásra. Mindjárt beszélhet Gladwinnal, és meglátogathatja az édesapját.
- De nem maradhat ellenőrzés nélkül a város! Ki fog felügyelni az államügyekre, míg el leszek..?!
- Vajon ki.. - sötétült el apám arca egy pillanatra, majd gyorsan hozzátette. - Vállalom, szívesen segítek.
- Ez az! Ez lesz az! Megyek is Cytheriába! - elbődült hangosan, mire öt szolga rohant fel a lépcsőn, kik már Ubul érkezésekor is készenlétben álltak, ismervén egy szem királyuk szeszélyeit. - Marianne! Olga! Készítsétek a kocsit!
Az ajtó csak úgy csapódott keretében, hogy Araceli korai uralkodóinak portrémásai méltatlanul remegtek meg a falon. Wimarc és Ubul jelentőségteljes pillantást váltottak.

2.

Én azonban nem aggódtam oly nagyon. Sőt, mi több, ravaszul kihasználtam az időt, míg apám sok gondjára hivatkozva éjszakákat töltött a várban. Anyám mindig korán lefeküdt, fáradt volt, a térdei meg rosszak a sok kerti hajlongástól, a dereka is sajgott, így miután megmasszíroztam hamar szemére szállt az álom.
Nem kellett már ide a túlzott óvatosság sem, Adam egészen a verandáig jöhetett. S révén, hogy a nappalok egészen belenyúltak az esték kezdetébe, a csillagok is később osontak fölénk – ám valahogy a lecsalogatásuk Adam részéről elmaradt mostanában.
- Menjünk a tóhoz ma is? - kérdezte, de én a fejemet ráztam.
- Ne! Úgy értem.. szeretem a tavat, te mutattad nekem.. Hogy is ne szeretném? - miközben halkan behúztam a bejáratunk ajtaját félig mellkasához simultam. A szíve olyan hevesen vert, izmai keményen voltak, nem túl kitüremkedőek és hivalkodóak, de azért kellően kemények, hogy fejem rájuk hajthassam bármikor.. - De most jó lenne csak úgy lenni.
- Lenni? - tágult ki a szeme egy pillanatra, látszott, hogy nem érti egészen.
- Aha. Magunkban. - mosolyodtam el zavarán, és magamhoz húztam. Ajkam csókra nyílt, hevesen esett nekem, itt, a város szélén legfeljebb a kóbor macskák leshettek volna meg bennünket.
- Azt hiszem értem, mire gondolsz. - terült szét széles, értő mosoly arcán és szeme felparázslott az ígéretes este folytatásának gondolatára. - Hová szeretnél menni? - kisimított egy tincset az arcomból, mely feltűzött hajamból szabadult el.
- Menjünk a templom mögötti rétre! - kaptam hirtelen az ötleten, és ő sunyin elvigyorodott.
- Pecsételjük meg Isten színe előtt is a szerelmünket?
Rákacsintottam.
A városon át nem kéz a kézben haladtunk, csupán egymás mellett. Az embereknek ez még nem adott elég okot a pletykálkodásra, ráadásként hétköznap is volt, s ha ez nem lett volna elég a harang és többet kondult már a hét órásinál – alig bámészkodtak a poros és szűkös utcákon. Barátságos fények gyúltak lassan, amint a szürkület ereszkedni kezdett. Sajnáltam az elmulasztott naplementét, de annál jobban örültem a sötétségnek, mely jótékony leplével oltalmazott minket az ember képébe bújt éji baglyok kíváncsisága elől.
A templom kapuit épp' akkor reteszelték el, mikor mi megérkeztünk és megkerültük a bal hajót.
Friss volt itt a föld, és műveletlen – mi több, érintetlen. A fű sűrűn nőtte be, százszorszépek és margaréták nyíltak a felszínén, meg györgyikék bohókás, bogyós virágai lilultak.
Nevetve huppantam le déli fertályomra. Adam mellém ült, innen hátulról szemléltük a templomfalat, és a mögüle kikandikáló városrészeket. Sokáig nem szóltunk, és ő sokáig nem érintett meg; noha éreztem, hogy bőröm kezd kihűlni, ha nem nyúl hozzá.
- Milyen nyugodt most minden. - törte meg a csendet, barna hajába kapott a szél, kicsit még jobban összekócolta.
- Aha. - játszani kezdtem egy hajszállal, érdeklődve szemléltem mennyire hosszú már a hajam, bőven derekam alá ért, a színe meg, akár a friss paradicsomé! Ha a nap rásütött, csak úgy lángolt, bár most ebben a félfényes időszakban is, úgy rikított a mező zöldjén, akár a pipacsvirág.
- Vajon akkor is nyugodt lenne, ha apád látna minket? - s révedő tekintete akaratlanul is a messzebbi, innét jó háromnegyed órányi gyaloglási időre fekvő, domboldali vár körvonalaira vándorolt. A sziluett lassanként beleveszett a szürkeségbe, majd az azt követő teljes sötétbe, csakhogy aztán lámpáit felgyújtva szentjánosbogárként világítson az éjszakában – de most még látszott nappali mivolta.
- Miért hozod fel folyton az apámat? - kérdeztem vissza nem minden él nélkül, és valóban idegesíteni kezdett. Eddig talán nap sem telt el anélkül, hogy előjött volna ezzel a témával.
Vállat vont.
- Néha nem tudom, van-e értelme ennek, így. - térde között kandikáló füvet nézte, és lelkemet átjárta a jeges rémület.
- Ne mondj ilyet! Nem szeretsz talán? - önkéntelenül értem hozzá kezemmel, mire összerezzent, és olyan hirtelen kapott karjai közé, hogy aprót sikítottam ijedtemben. Hevesen csókolt arcon, úgy nézett le rám csillog szemeivel, mint aki csodát lát, és most nem akarja elhinni
- Már hogyne szeretnélek? - suttogta. - Te vagy minden álmom..
- Nem csak álom vagyok. - mosolyogtam rá fel szelíden, és két kezembe vettem az arcát. Ölébe fektetett, kinyújtotta lábait, így fejem kényelmesen pihent meg ágyékán. Lesimította kezeimet testem mellé, és arcom kezdte egy ujjal cirógatni. Közben folytatta.. de nem úgy hangzott az ő szájából, mint holmi magyarázat, nem ám! Adam mesélt, mindig mesélt. Hol az érzelmekről, hol a hétköznapi dolgokról, de mindig úgy beleéltem magam abba, amit mond, mint a kisgyermek a piactéri mesemondó szövevényes történetébe.
- Talán nem. Mégis, tudod milyen az, ha szíved leghőbb vágya előtted mutatkozik, és te félsz megérinteni, mert úgy érzed semmivé foszlik, ha megteszed? - szenvedélyesen beszélt, még nem is hallottam így korábban.
- Tudom. - suttogtam.
- És ha e mellé még tiltott is ez az álom? Milyen dolog az, ha az ember nem álmodhat szabadon?
- Nem kell tudniuk az álmodról. Ha nem tudnak róla, nem is fáj nekik. Engem sem érdekel atyám véleménye. - és éreztem, hogy szememben bátor tűz lobban.
- Mégsem mered neki elmondani!
- Az érdekedben!
- Igen. Így hát kérdem én.. Hogyan esküszünk majd meg, mi ketten?
Erre már nem volt tovább nyugton maradásom. Felültem, arcom teljesen elborította a pír, észre sem vettem, hogy teljesen sötét lett. Tekintete olajlámpásokat megszégyenítő fénnyel világított előttem, csak őt láttam, csak bőre csodás illatát éreztem, csak haja lágy suhogását..
- Mit mondtál az előbb, Müller fia, Adam? - kérdeztem reszkető hangon, mire az ő lélegzete is elakadt. - Feleségül vennél?
- Én..
- Halljam, ha tényleg elvennél, ha nem, úgy hát hallgass örökre! - és bár viccesen hangzott a kijelentés, mégsem támadt nevethetnékje egyikőnknek sem.
- Elvennélek. - bólintott óvatosan. - És te? Lennél a feleségem?